Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-08-20 / 23. szám

381 nak pedig, kikre vad nem jött, nagy irigységére. Jön a harmadik hajtás ; a szerencsés puskásra ismét egy szarvas ötlik ki s ezt ő most az egyszer le is teríti. Részéről nagy az öröm, a többiekéről még nagyobb az irigység, kiknek ő, saját találékonysága fölötti roppant önelégültséggel, a szerencsés lövést akép fejtette meg, hogy : ö bizon azzal az egyes golyóval nem bajlakodott többé és senkinek sem szólva, puskáját vastag serétre vulgo ficzkóra tölté s a mint a „szarvasbika" neki jött, úgy hasba lőtte, hogy mindjárt felfordult és meg is döglött. Na képzelhető, mint borzadt el e tetten s ennek cynicus elmondásán több jelenvolt orthodox vadász; de hirre is kapott ezen adoma s azóta, ba valaki e szót szarvasbika használja, mi arról feltesszük, hogy még seréttel is képes volna reá lőni, már pedig ez valódi lővadászok előtt olly gúny, mint ha magyar embernek azt mondják, hogy — nem az. Én tehát (irja az adomát közlő becses kéz) részemről e szavat nem használom, szebb ennél a himszarvas s hagyjuk a bikát a szarvasmarhára. Vagy nevezzük a himszarvast egyszerűen szarvasnak, hiszen más nyelvekben is az erdők fejedelme maga számára követeli a faj nevét, р. o. the stag, le cerf, der Hirsch. A szarvastehén elfogadott szó ; az agancsárt pedig igen jól lehet azon értelemben használni, a mit az angol „the warrantable stag"-nak, a német „der jagdbare Hirsch"-nek nevez. Szarvas és dámvad. (Vége.) Illy állapotban tölti el a dámbak, teljes viruló ifjúságában a nyarat s éri el az őszt, a szerelem és háborúság évszakát. Ekkor mindenfelé hallatszik lármája, rigyetése és ordítása. Ha valamelly suta után jár, gyakran tőrbe esik, mert midőn üldözésének czélját elértnek hiszi, hirtelen valamelly vén és nagy dámbakra bukkan. Vetélytársa láttára a vén dámbak lassan felkel, lábaival dobog a hegyes körmei által gyakran felszakgatott földön s daczosan közeleg a gondatlan ifjú elé, melly nem igen bizva még kipróbálatlan agancsai erejében, azonnal elszalad. E sikert elnyerve a vén dámbak visszamegy fekhelyére és büszke pillantásokat vet társnőjére, mellynek rokonszenvét meg tudta tartani bátorsága által. De ha a fiatal dámbakok illy félelmes ellenség elől meghátrálnak is, egymás közt dühös és véres csatákat vivnak. Nem ritkán lehet látni egyenlő erejű két állatot egymás mellett menni, színleg szórakozott pillantásokkal, a nélkül azonban, hogy egymást szem elől tévesztenék. Mindenik lesi az alkalmat, hogy megmenekülhessen vetélytársától ; az mellyik az alkalmas perczet elérkezettnek hiszi, visszafordúl s a másikra rohan ; de bármilly gyorsan viszi is ezt véghez, alig képes ellenségét orozva megtámadni s az agancsok nagy zajjal összeütődnek. Gyakran láttunk illy jeleneteket s a megtámadó csaknem mindig résen találta a támadottat. A dámvadak, még első fiatalságuk után is, igen szép látványt nyújtanak, midőn játszanak a tavasz kezdetén s el-elbujnak egymás előtt. Később, midőn a makkok már megértek, felállnak hátúlsó lábaikra és agancsaikkal verdesik az ágakat,