Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-28 / 6. szám

96 özek tanyáznak — mert nádas és tavak is vannak közte — berekfa-erdő, mellynek legtöbb részén a berekfa-gyökérdombon kivül (mit mi itt tusaknak vagy tuskónak nevezünk) stírü rekettye-bokrok náddal, sással és csalánnal tenyésznek. Innen jön, hogy sokszor a vadat csak akkor láthatni meg, midőn a vadászhoz két-három lépésnyire van ; sőt a rókát, midőn a kutyák elöl szökik, megpillantani, reá akarni fogni s ismét örökre elveszteni pillanat müve. — Némelly helyen nincs magas sás, nád és rekettye bokor, kivált Bárándon és Zalaváron ; azért e helyeken lehet hajtókkal is vadászni, mi jobb mód volna ugyan a nagy mennyiségű rókát pusztítani, de itt az egész mezőnyben (nem tudom, jól alkalmazome a berekről szóló leírásomban a „Vadászrajzokban" ajánlott mezőny szót ?) a vadkimélésre igen kevés a felügyelet és a vadászat csak mulatság kedvéért űzetik, vagy akkor, ha pecsenyére van szükség ; arra, hogy suta, borjú vagy bak esik-e, nincs semmi tekintet. — Innen van, hogy évről évre kevesebb az őz, részint mert a rókákat rendesen senki sem pusztítja s a kopó is inkább őzet bajt mint rókát ; azért ez utóbbi igen elszaporodván, a borjukban és nyulakban igen sok kárt tesz ; — részint, mert a bereknek irtás-rétté alakítása a vadat mindinkább kisebb körre szoritja. Nagyobb vadászatokat a zala-apáti apátság szokott Karácson táján adni ; illyen volt az utóbbi, hol két nap alatt 15 őz, 2 róka és 30 nyúl esett. Ezen berki őz valamivel kisebb, télen világosabb s nyáron veresebb az erdei őznél, de kopó legyen ám, melly jól meghajtsa, mert épen úgy hajtatja magát, mint a süldő nyúl, vagy a róka ; — negyven-ötven lépésnyi rohamokat tesz, meg-megáll s hibetlen ugrásokkal szökik oldalt egy-egy rekettye-bokron vagy berekfa-tusakon át, söt gyakran arra fel is. Többi közt néhány év előtt K. kapitány vadászpajtásunk mind a két csövei hibázván egy erős bakot : az őznek azon sajátságos tulajdonánál fogva, melly szerint neki megy az erős hangnak, a bak ugyan arra a tuskóra, melylyen K. állást vön, egy nagy ugrással mellette termett, de mire ez vadászkése után kapott, nagy bosszúságára odább szökdelt az őz. Igy bakdácsol aztán tovább s ismét megáll, többnyire a kutyával szemközt, ezt bevárandó ; illyenkor a helyiséget s ezen őzek csinyját nem ismerő kopó könnyen elveszti a nyomot. Pár év előtt augusztus hó egyik napján R. Zsiga magyar vendégszeretetről ismert házában a véletlen többünket összehozván, vadászataink ez évi eredményeit beszéltük el egymásnak, elmondván, hogy ennyi meg ennyi fürjet, foglyot, süldő nyulat sat., de őzborjút még senki sem lött közülünk ; mire csakhamar elhatároztuk, hogy egy bizonyos napon nálam összejövünk és megkísértjük szerencsénket a lioszszúfalusi berekben. Társaságunkban volt Inkey Kázmér is, kire ugyan nem lehet ráfogni, hogy szenvedélyes vadász volna, mert csak a legnagyobb kényelemmel és ott hol igen sok a vad — szeret vadászni s azon gyönge oldaláról is ismerjük, hogy legjobban szereti az ízletesen elkészített vadat a tálban látni. Azonban nem akarván legkevésbé is igazságtalan lenni irányában, meg kell vallanom, hogy öt jobb lövőink közé sorozzuk ; de különös, hogy a berki és a kopókkali vadászatokon átalában soha sem szokott semmi is reá jönni, ollyannyira, hogy az ezt megelőző télen, midőn nyolczan kétnapi vadászaton 14 darab özet, 3 rókát s néhány nyulat lőttünk a bárándi berekben, ő csak egyszer sütötte ki puskáját s ezt is második nap, midőn a