Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-28 / 6. szám

89 csillapítására. Mi közt az öreg kalauz puskás, atyámnak különös kedvencze, melléje sompordált s lassú hangon fülébe súgja : „hogy csakugyan Isten elleni vétek lenne a megroncsolt medvét annyiban hagyni, mert véres csapásai után nem viheti messze és az ormon túl felöli csekély kis hajtásban egymásután megtörhetnők." Kecsegtető szavai jólhangzánaksa nagy tapasztalásu és figyelmű embert kiforgaták sarkából : és további gondolkodás nélkül jelt ada az indulásra. Illy fáradtan s éhgyomorral azonnal felszökdösénk a tüz mellől és a csekélynek keresztelt kisded hajtást körülfogtuk. Megmagyarázhatlan mulasztásból senki sem tekinté meg óráját, mi által az időt ki lehetett volna mérni. Azonban még félig sem jött ki a hajtás, midőn az éj reánk borúit, még pedig olly hirtelen, hogy állásáról senki sem mozdulhatott. Megjegyezve, hogy havastetőn alkony nem létezik, ott a nappalt rögtön éj váltja fel. r Eltem hosszú folyamán sok álmatlan éj et viras ztottam, de illy borzasztót, a végtelenséggel határosnak tetszőt soha sem. A meredek bérez mászása alatt facsaró vizre izzadva, egy lehende köppennyel, tüz nélkül, hideg vékony széltől szabadon vágatva, a jó reggel óta minden étel nélkül s a sok izzadás után kinzó szomjtól tantalnsi módon gyötörve, a sebes patak zubogását a mélységből érintetlen kelle hallgatnom, mert a borzasztó sötétség miatt nem hogy oda leereszkedni, de bár mozdúlni sem lehetett. Álomról szó sem volt, már csak azért sem, mert a két szomszéd lövésztársammal olly keskeny hegygerinezre valánk felszorúlva, hogy bár mocczanni sem lehetett a nélkül, hogy a feneketlen örvénybe zuhanásnak magunkat ki ne tegyük. De mindezen áloműző praeservativákon jóval felül állott a meg vérzett dühöngő medve, melly sajgó sebei miatt vad bömbölés közt mindig köztünk ténfergett. Senki sem tudá, hogy mikor csipi nyakon, azért szintén mint nappal az álláson felvont fegyverrel kelle ébren virasztanunk a 14 órát tartó novemberi sötét éjben. Valóban azt hivők, hogy soha sem virad meg többé. Nem létezett tán soha felhevült költő, kit a hajnali pir olly magas lelkesedésre ragadott volna mint most minket. A mint a tárgyakat megkülönböztethetők, azonnal kibaktatánk kinos fogságunkból. A hegy aljában nagy öröm várt reám, melly bőven kárpotolá a múlt éj szenvedéseit; mert mindazokat túlszárnyalta nálam derék atyám iránti kinos aggodalmam : hogy ha hőn pezsgő ifjú véremet is ugy kihüti a fagylaló szél, mi történhetik akkor beteges öregemmel ? De ott találám őt hatalmas tüz