Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-20 / 5. szám

73 A vadászokról egyátalában megrögzött hit, hogy jó kedvökben felcsapják a hangot, nagyokat mondanak s jól feldicsekszenek. Annyi elsózott állítást bizonyosan egy osztálynál sem hallani, mint a nagyobb közvadászok és tengerészek közt. Nagyobb közvadászt értek ez alatt és nem városi ügynevezett vasárnapit ; ezeket nem lehet vadász czimmel illetni. A fönebbi vádat igaznak, sőt lélektanilag természetesnek találtam. A havasi nagy vadász és a tengerész vészteljes napjai folytonos reményés megcsalatás közt telnek. A nagyszerű jelenetekre felhevül képzelődése, párosul a kisszerű ész kinövésével a babonával; ezek együtt sajátságos költészetet kerekítenek ki. A mi rendre hozzá csontosul, vérré válik s utóbb még imádkozni sem tud költészet nélkül. Ami azonban nagy szerencséje : mert a nélkül aligha valaki jókedvéből a havasi vagy tengeri borzasztó viharok, vészek s nélkülözések küzdelmeinek kitenné magát, vagy ha ki is tenné, el birná szenvedni. A nagyszerű és rendkívüli eseményekre a fölizgatott képzelődés felcsigázódik, a káprázó szemek előtt képzelt jelenetek vonulnak el, mellyek nem lehetlenek ugyan, de soha sem történtek meg. Később az ész az illy visiók és a száraz valóság közt nem birja, de nem is akarja az igazság határvonalát elvonni, mert képzelődése tiszta igazságnak és ép ő vele történtnek hiszi s úgy is adja elé. S néha legjobb akarata mellett is a valótlant igazságként veszi : sőt hitével is megpecsételi. A ki gyakran megfordúl e két osztály köznépe között, utóbb még csak nem is bámulja babonás és minden hitelt felülmúló nagy szavaikat. S minthogy nem megúsztatás czélzatából, hanem legbensőbb meggyőződésből regélnek, az elveszti fulánkját s legfölebb titkon sajnáltatja a tévedöt. Wesselényi e hibába soha sem esett. Atyjáról öröklött heves vérét többnyire tudta fékezni, s csak ritka eset volt, mikor túláradni engedte. Főleg vadászaton rendesen vidám volt, s annyi vadászatain csupán egyre emlékszem, mikor béketürését vesztve dühbe jött. Mikor a Run к magaslatait hajtván, egy jól kitermett medve, hihetőleg korábbi tapasztalatain okúivá, nem gondatlanúl rohant előre, hanem ovatosan sunnyogott hoszszasan, mig utóbb a hajtőktől szorítva nagy halkal kisuhant a felállított lövészek balszárnyán a Wesselényi két cseh vadásza között. Ez eset akárki más ambitióját is, de Wesselényiét még hatalmasabban sérté a