Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-11-30 / 33. szám

543_ Egyébiránt észrevettem, hogy ezen az utón nem lehet elmenni kocsival, és hogy jól tettem, hogy lóháton utaztam el. Öt óráig lovagoltam már dombra föl és dombról le, keskeny török kőhidakon át, midőn egy erdő közepében tatárom — ki ezúttal valóságos czinczár volt, e szót kiáltá : „Telegraph". Csakugyan a konstantinápolyi távirda vonalára értünk, néhány lépéssel tovább volt az országút, szederfákkal szegélyezve, — ez egy nagy országút, melly az egész Törökországon keresztül Stambulba visz. Mindenütt szederfák s a távirdai póznák hosszú sora vonúl el mellette, mint valamelly főváros közelében. A művelődésnek e különben unalmas jelei most nagy örömöt okoztak nekem, és 8 óra múlva benyargaltam Semendriába, hol a mi Dunánk már olly széles mint egy tó. A város fekvése elragadó, hét dombon elterülő számtalan szőlőskert veszi körül, mellyekben a hires mag nélküli nagyszemü fehér szőlő terem. Semendria az ország második városa, hajdan Vég-Szendrőnek hivták s a régi semendriai banát fővárosa volt. A régi kastély vagy vár valóban nagyszerű. Mintegy barmincz torony van rajta, és négyszegű kövekből a minták szerint rakott téglából van építve; épen a Duna mellett fekszik, azon pontnál, hol a kis Jaczenicza bele ömlik. Ide vonultak be a városbeli törökök, minthogy az akjermani béke óta csak a várban szabad lakniok; ennélfogva 150 török ház van a várudvarban s mindegyik egy kis kertben áll; de persze a szegény emberek mindig zár alatt vannak, mert ha fővajdájuknak eszébe jut a kaput bezáratni, akkor házaikban kell maradniok, anélkül is csak 7 órakor reggel nyitják ki és 7-kor este már becsukják a kaput. A külvilágtól egészen ellevén zárva, nagy nyomorban élnek és mindenféle tiltott mesterségeket tíznek. A várt Brankovics György despota épité. Hajdan igen nagy fontossággal birt, a belgrádi pasa még most is e czimet viseli : a belgrádon székelő semendriai pasa. Este a kerületi kapitány vacsorára hitt meg, hol a városnak több lakója volt jelen. A társalgás igen élénk volt, és késő éjjelig együtt maradtunk. Ittak hazám egészségére s én is ittam a szerb nemzet jóllétére, mellyet teljes szivemből óhajtók. Másnap egy franczia gőzösön visszautaztam Belgrádra. Bábolna ésLipizza. (Pey „Zur Pferdekunde" czimíí könyvéből.) Az ausztriai kormány 1856-ban, szép és nemes tenyészlovak vétele végett két parancsnokságot küldött keletre. A bábolnai ménesben, melly a birodalomban a keletivér tenyésztményt képviseli s feladata az, hogy alkalmas hágó mének felállítása által az ország lovaiban a keleti vért terjessze — e ménesben az utóbbi évek alatt az eredeti apalovak és anyakanczák közül már csak kevés volt. Azon tenyészanyag, mellyet korábbi utazásokból Gottschlig őrnagy és b. Herbert hozott, nagyobb részt el volt már használva ; a tenyészetnek eredeti vér általi felfrissítése tehát a ménes édekében állt.