Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-07-30 / 21. szám

850 van szorúlva, megtámadja a lovakat és kutyákat, lovasokat és gyalogosokat is, még is igen jól tudja a szarvas, hogy legjobb életmentő eszközei : a hátulsó részében rejlő csodás erö és bámulatos gyorsasága. Csupán a nagy épitész alkothatott csontokból, izmokból, idegekből, hajlékony porczogókból és ruganyos körmökből illy összhangzó egészet, melly gyorsabbá teszi őt számos madárnál s képesiti alkalmilag olly akadályok és távolságok legyőzésére, mellyeket lebetleneknek tartanánk, ha nem bizonyítaná számos példa a tényt. Gessner egy szarvast emlit, melly Frankfurt mellett erősen szoríttatva, hatvan lábnyi tért ugrott át, e közben egy terhes szekeret is keresztül ugorva. A New-Forestben volt s talán még van is egy hely, mellyet szarvas ugrásnak neveznek. A megsebzett szarvas összeszedte minden erejét s mielőtt kimúlt volna tíz ölnél hosszabb tért ugrott át. E rendkívüli esemény tanúi megörökiték emlékét s ezen óriási ugrás mindkét végére emlékkövet állítottak. Valószínű, hogy a szarvas nem csupán lábainak gyorsaságára bizza magát? mikor meg akar menekülni ellenségei elől. A régi vadászok hosszú idö óta észrevették, hogy rendesen szél ellen fut, hogy meghallhassa a kutyák hangját, ha azok látkörén kivül vannak. „Hogy a kutyákat tévútra vezesse, a csordák közé vegyül, mellyeket útjában talál s aztán miudig szél ellen tovább folytatja futását. Ha a vadászokat figyelmök s a kutyákat orruk a csapásra vezetik, a csordához siet s keresztül ugrik egy ökröt vagy tehenet, de úgy, hogy az ugrás után csak hátúlsó lábai érvén a földet, minél kevesebb nyomot hagyjon maga után." (Сох.) Az e képességgel biró szarvasokat okosaknak szokták nevezni s Сох e körülményre vonatkozólag egy esetet beszél el, mellyet a festészet is megörökített. XII. Lajos fővadászmestere — igy ir Сох — azt állitá, liogy egyszer szarvast üldözve, kutyái hirtelen nyomot vesztettek. A vadászok eleinte csak bámúltak, de nemsokára felfedezték a cselt, melly megérdemli hogy elmondassék. A közelben egy famagasságú bokor állt, körülvéve apróbb bokroktól ; a szarvas majd egyik majd másik bokrot ugrotta keresztül, semmit se törődve a kopófalka dühös kiáltásaival. Ugyanazon szerző még egy más esetet is emlit, a halálra üldözött szarvas végső kétségbeeséséről, mellyet Wilson Arthur, Essex gróf kegyenczének szájába ad„Néhány vadász s ezek közt én is, handzsárunkkal kezünkben vártuk az erősen zaklatott szarvast egy folyam partnál. Azonban megmenekült előlünk, daczára hevünknek. Több társam azon mulatságot tette magának, hogy a félelemnek tulajdonitá lovamróli lebukásomat. E tréfa gyenge oldalamat érinté, megsarkantyúztam lovamat s mindenkit megelőzve, egyedül álltam szemben a szarvassal, melly a kutyákon keresztül törve egyenesen hozzám rohant, lovam szligyét szaggatva és czombomat is megsebezve. A kutyák e pillanatban újra megtámadtak, én leugortam, mögé kerültem, elvágtam térdiuait, hátára rohantam és megfojtám. Barátaim, kik e pillanatban érkeztek oda, megdorgáltak meggondolatlanságomért ; de hirnevem megvolt mentve s én elégedett valék." (Folytatjuk.)