Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-07-20 / 20. szám

У 333 У. Nijni Novogorod, február 10. Szegény ember szándékát boldog Isten birja. Londonból ama tervvel utaztam Pétervárra, hogy Oroszországban néhány hetet töltsek s egész az égsarki vidékig hatoltam fel. Utóbbi levelem Írásakor azt hivém , hogy pár hét múlva Angliában leendek s ime még most is itt vagyok. November elejével az evetkék mindinkább ritkúltak s ezért mi a lakházak közelébe valánk visszatérendők. Az indúlás napja ki volt már tűzve, mindenki rakosgatta vadbőreit negyvenenként egy-egy csomagba, mert igy szokták eladni s negyven evetbőr ára itt két ezüst rubel és tiz kopeck. Képzelhető, hogy én részemről épen nem akartam vadász-zsákmányomtól megválni, sőt a legszebb czobolyböröket vettem meg, hogy ezekből Miss Arabella számára egy czárnéhoz méltó vitchourát készítessek. Az indúlás előtti napon egy medvét mentem nyomozni, melly raktárunk körül kódorogván, talpai nyomát a havon hagyta. A sziriánok intettek ne távoznám meszszire, mert múlt éjjel pompás északi fényt láttak s ebből azt következtetők, hogy az idő viharosra fordúl. Délszaki embernek nem lehet fogalma arról, mi egy vihar e hyperborealis vidéken ; midőn a felzudúlt szélvész lióíellegeket kap fel s vág és szór mondhatlan dühvel, a sivatagon meglepett utasnak a földre veretés és eltemettetés ellen nincs más menedéke, mint felfordítani szánját s ez alá bújni, mig a fergeteg elvonúlt. Megtörténik néha, hogy ennek hatalmával az összetartó lovak sem birnak küzdeni; a szél egyszerre tolja őket s ha ezen irány a tenger vagy valamelly tó partja felé tart, felkényszeriti a jégre s midőn ez is elfogy, a tenger vize nyeli el a visszafordúlni képtelen állatokat. Erdőkben a szélnek nincs olly nagy ereje ; a vihar azonban itt sem kevésbé veszélyes. E lakatlan rengetegekben a fa egészen magára van hagyva, nem ismeri az irtó szekerczét s csak korhatag vénségében dől ki. Ha féregrágta vagy rothadásnak indúlt gyökerei nem elég erősen kötik már a földhöz, egy szélroham ledönti a vén sudart s illy végig nyúlt hullákkal minden lépten találkozik az ember. Vihar keletkeztével a vadász ki van a veszélynek téve, hogy e dőleteg fák eltemetik vagy a letört s messze sodrott ágak összesebzik. Tanácsadóim szavára nem sokat hajtottam. Szenvedélyem a medve nyomán kelletinél messzebb vitt — s a szél teljes erővel kezdett az ágak közt zúgni. Visszafordúltam, de a szél nem sokára olly sürü hófelhöket kapott fel, hogy az ég egészen elsötétült. Én csak mentem, a mint mehettem, nehogy megvegyen a hideg, de máinem tudtam milly irányban, mert útnak nyoma sem volt. Kiáltoztam, lőttem is néhányszor, de a zivatar dühöngő beszédéhen még a puskadurranás is gyönge hang gyanánt enyészett el. Egyszerre a földet lábaim alól fogyni éreztem s ösztönszerűleg terjesztém ki karjaimat. E mozdúlat enyhité esésem súlyát, mert több ágat rántottam magammal^ mellyekkel a verem — hova buktam — fedve volt. Mintegy két ölnyire hullottam alá, a verem alján levő hegyes karók közé. Falábaimnak köszönhetem, hogy szörnyet nem haltam, ezek tartottak fel, de testem súlya alatt eltörtek s én jobb olda-