Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-07-10 / 19. szám

318 Ш. Kirenski kerület, September 20. Végre itt vagyok az Ígéret földén. De milly nevet adjak e viskó-csoportúlatnak? E helység neve egy térképen sem fordúl elö, maguk lakói sem tudták nevezni. Minden a mit tudok abból áll, hogy a kirenski kerületben, a Léna partján, keleti Szibéria mélyében vagyok. Ezen országot csak a 17. század óta ismerik Európában. Midőn a kelet felé nyomúló kozákok felfedezték, lakói merő tungúzok valának, kik czoboly, nyest s egyéb — Európában drága bőrökbe voltak öltözve ; vadbússal, halakkal s iramszarvas tejével éltek. A vadállatokat hálókkal fogták vagy nyilakkal lőtték. Némellyek még ma is nyilaznak, a nagyobb rész azonban már igen kis öblű puskát basznál. Szekeremet Vologdában hagyván, vidékbeli apró lovakon utaztunk ; átkeltünk a Dwinán és a Petchorán ; aztán sivatagokon át minden látható út nélkül az Ural lábához, ennek néhány nyergén átvergődtünk s átvágván Angara völgyét, a távolban Baikal tavát pillantók meg. Estende ott állapodtunk meg, hol az éji homály utói ért s tüzet gyújtottunk, részint sütés, főzés, részint vad állatok távoltartása végett. A bennszülöttek iramszarvasbőrre hevernek le s egy másikkal takaródznak, ba elég gazdagok két illyennek birtokában lehetni — stüz mellett, az Isten szabad ege alatt alusznak. Julai Kuzmitch s útközben hozzá szegődött társai nekem kivételkép sátort vertek s miután felsőbb sugallatnál fogva egy felfújható kautsuk derekalljt hoztam magammal, ekkép nedvesség nem férhetett hozzám s medvebőrrel takaródzván felségesen aludtam ; kezem ügyében azonban mindig pár töltött pistoly és puska feküdt, mert a tömérdek vad éjente egyre ordítozott tanyánk körül. A Léna folyamhoz érve, talpszerü hajón bocsátkoztunk le a folyón, melly Kirensknél már bárom verst széles ; tovább, miután az Olekma és Kurenga folyókat magába vette, szélessége tiz verstnyire terjed ; alább még szélesebb s több ágra szakadván az északi oczeánba ömlik, egy deltát képezvén, mellynek legszélsőbb ágai közt két száz verstnyi térség terül el. Mi az Olekma torkolatánál szállottunk ki. Megjelenésem eleinte megdöbbenté a vidék oda tódúlt népét ; de miután az asszonyok és gyermekek közt még Nijniben vett csecsebecséket, a férfiak közt pedig pár font lőport és égettbort oszték ki, a vadnép megbarátkozott az idegennel s én rögtön minden kunyhónak szívesen látott vendége levék. Julai azonban a házi gazda jogát senkinek sem akarta átengedni. Lakása, mint a többieké is, faczölöpökből van összeállítva, mellynek hézagai mohhal és agyaggal kitömvék. A házat vékony falak több szobára oszták ; a legszebb terem nekem lőn szánva — s mi itt valóságos fényűzés, ágyamat vászonlepedő és fehér nyúlbőr takaró fődé. Következő uap, élelmezésünk végett, azonnal vadászathoz láttunk. „Hát a villa hol maradt ?" kérdék a sziriánok, midőn fegyveremet vállamra függesztém. Ok t. i. mindig egyes golyóval, de csak nyugvó állapotban lévő vadra szoktak lőni s ezért puskájuk végét rendesen egy villa alakú bot ágai közé támasztják. Válaszom az volt, hogy nekem illy villára nincs szükségem s az esetleg csakhamar igen ügyes lövész hirébe hozott.