Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-05-30 / 15. szám

247 Heinrich N e p. János lovag úr vette át, ki azt máig is ernyedetlen buzgalommal viszi s ki e kertté alakított tér dús tenyészetének dajkája, nevelője és fenntartója. A futó sivány homok megkötése s a szél játékainak meggátlása végett a kopár helyek begyepesitése s fák ültetése volt első szükség, mihez képest a főutak eperfa-sorokkal lettek szegélyezve s különböző facsemetékből terjedelmes faiskolák alapíttattak. A mivelésre ösztönül ama biztosság is szolgált, mellyet a Schmiedtekkel kötött szerződésnek 1837-ben — most már a városi hatósággal új 15 évre, vagy is 1853 april haváig történt megkötése nyújtott. Az évi haszonbér 400 pft maradt, olly kikötéssel azonban, hogy ezen évek elteltével, lia a szerződés meg nem újitatnék, vagy lia a versenyek megszűnnének, minden e téren lévő épület és ültetvény a város birtokába essék. 1845-ben, midőn a m. kormány Pestváros tanácsának meghagyta, hogy a határkörében lévő eperfák létszámát pontos összeírás után terjessze fel, kitűnt, bogy a versenytér fasoraiban 420,000 darab különböző évbeli eperfa áll, ezenkivül 1500 magas sudarú az útszegélyeken van kiültetve; a faiskolákban pedig 1, 2 és 3 éves 500,000 csemete díszlik, mellyeknek azonban összes száma sem közelité meg távolról is az egyéb nemű — részint faiskolabeli, részint kiültetett fák és bokrozatok mennyiségét, mert hiszen csupán jóféle somogyi makk 24 zsákkal lön pagonyokba elültetve s ezenkivül volt a számtalan kőrös, szil, éger, jegenye, platán, dió, bignonia, akácz sat. mindennemű fa. A siirün kibokrosodott gyep a futó lovaknak jó talajúi szolgált, a jó karban lévő s messze földön első minőségű páiyakört rendes távolságokra leásott dúezok, oszlopok, zászlók jelölék s a néző közönség a még 1828-ban épült nagyobb emelvény ülőhelyein elég kényelemre talált. A végzetszerű 1849-ik év e virágzó állapotnak egyszerre véget vetett. A tenyészet nemtöjét a rombolás vészszelleme űzte el. Az emelvény eltűnt, a sudár fák helyeit csonka törzsek jelölék, az ültetvények feldúlva, megsemmitve, alig hogy egy-egy igénytelen fácska nienekülhete meg a vég-pusztulástól. A veszteség mind a lovaregyletre, mind a közönségre nézve felszámithatlan volt, mert itt nem csak befektetett pénz és munka, hanem a pótolhatlan idő — annyi év gyümölcse is veszett el. Nem maradt egyéb bátra, mint a közmondás intésének követése: „qui perdidit numerum, incipiat iterum." S ezen intést lovag- Heinrich Nep. János úr fel is fogta, csüggedni nem tudva újra munkához látott, de bárom egész év szorgalma kellett ahhoz, hogy a pusztulás sziuhelye újra vidorabb arczot öltsön s a tenyészet zöld szine új reményt, új életet hirdessen. E bárom év alatt, 1849. 1850 és 1851-ben — hozzájárulván az akkori zilált viszonyok -- lóversenyek nem voltak tarthatók. Ekkor azonban a várossal kötött szerződés éveinek utolsója, az 1853 év, már nagy léptekkel közelgett ; habozni tehát soká nem lebete, de határozni, tenni kellett, bogy a mi még fenmaradott megmentessék, mielébb ismét verseny tartassék s a lejáró szerződés megújitassék. Ennek eszközléséhez szerencsés tényezőül járult ausztriai Császár О Felségének 1852. év májusában Magyarországba s Budára jövetele, melly alkalommal miud a lóversenyek tarthatása az ideiglenesen helybenhagyott alapszabályok értelmében megengedve, mind pedig a város részéről minden elkövetve lön, hogy a versenyek létesüljenek s