Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-03-20 / 8. szám

130 mondám — holnap csak két agarat viszünk ki és meg fogod látni, hogy a Forgó fordítani sem fog." — Úgy is lön. Ámde itt egy kis ártatlanságot regélek el, mellyből kiderülend, hogy miért lön úgy. — Gábor lovászom ugyanis hajnalban jól tartá a Forgót a meleg cselédkenyérböl amúgy becsületesen s igaz m agyar vendégszeretettel. Kiérvén ezután a tetthelyre, forgott ám az én Forgóm, de nem nyúl — hanem viz után. Képzelhető tehát, hogy a szegény Forgónak majd kipukkadt a hasa, mit a lágy kenyér és viz ugyancsak elősegítettek. Leverve és megsemmisítve tért haza az én jólelkű pajtásom ; én pedig még most is nevetem az eseményt. Kevés idő múlva Sz. S. agarász ismerősöm látogatott meg hallatlan rosz agarával ; de minthogy minden nyulat az ő agara kapott el, nem birtam elhitetni vele, hogy az én agaram épen ezért jobb mint az övé. A terv másnapra készen volt. Hajnalban ugyanis két darab megzsirozott szappant adtunk a Szellőnek. Már kifelé menőben észrevevém, hogy a szappan operál. De hát még, mikor az első nyúl után megitattuk az agarakat s igy a Szellőt is — na ekkor kezdődött még a czifra dolog . . . Bizony a nyeregben hoztuk haza szegényt. Megtudván ezt később az öreg úr, majdhogy meg nem lött. D. F. szomszédom s fiatal czimborám lompos szőrű Dongó agarának az volt a szokása, hogy mindig 100- 150 lépésnyire járt a ló előtt, és ha nyúl ugrott, — nem igen levén képes azt beérni — ugy kitaszította, hogy meglehetős agaraim roppant erőfeszítéssel lehettek csak képesek — Dongó uramat elébb behúzva beérni. A szép szó, hogy a Dongót pórázon kengyelvason vigye, nem használt. Ez boszantott. Itt tenni kellett valamit. A Dongó két hátulsó rojtos szőrű horgas inára fekete úgynevezett pertlit kötöttem. Kiérvén az agarásztérre, nem járt ám most elől a Dongó, nem biz az, hanem még 10 20 lépéssel hátrább a ló mögött. Képzelhető, hogy a nyúl ugrásánál milly tánczmesteres lépésekkel szaladt — leghátul. Ugyancsak szomszédomban lakó N. N. barátom — nem irom ki a nevét, mert újra meg talál reám haragudni — gyakran megtisztelt látogatásával az agarász-idöszakban. Nem is versenyzett ő két ordas agarával, hanem bezzeg versengett velők a háziasszony s a szakácsnő. Ha a konyhában forrott a marhahús, kikapta azt a Káró a fazékból, nem sokat törődve a meleggel, és mire utóiérték, tüz- s melegség ellen biztosított torka már lenyelte a húst ; megtörtént többször, hogy a félig sült kenyeret a forró kemenczéből lopta ki. E két szerencsétlen agár otthon a liáziaszszony , ínye s kedve ellen levén — bizon csak levegővel élt; pedig megsúghatom titokban, hogy a házinő még is szerette ám a nyúlpecsenyét. E szerint férje, az én jó czimborám, felettébb lovagias levén neje irányában, bizon csak lopva adhatott néha valamit a két hosszú kutyának. De meg is látszott e takarékos tartás szegényeken. Meglátszott, mondom, mert íejökön, hátukon alig volt annyi szőr, mennyin egy kétgarasos elférhetett volna ; majd mind le volt az forrázva, úgy hogy ha a két denevér agarat felülről nézte az ember, megesküdött volna, hogy azok afrikai szöretlen agarak. Ha azon időben Pesten kiállítás van, kétségtelenül e két szerencsétlen nyerte volna el az első dijt a mesterséges — koplalásban, Midőn tehát a levegővel élő két állat hozzám jött, nőmnek első gondja volt