Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-03-10 / 7. szám

113 mellett csinálhatok majd belőlök jó agarakat, elkezdém őket a szó teljes értelmében hizlalni. Boldog időszak ! midőn az avatatlanság olly édes jövővel kecsegteti az embert ! Fagyon nem futtattam többé. Hiszen ez vétek, ez bün — s ezt valóban hittem. Mire az idő meglágyult, a három szóló-agár hájra vetélkedett egy jól hizlalt sertéssel. Megérkezett tehát valahára az idő. Kimentem kilencz agárral. Az első, második, harmadik, negyedik nyúl elment ; az ötödiket igen könnyen fogta el a Fecske. Még is jó agarak ezek — gondolám, — az ötödik nyulat elfogják. És mentünk tovább, feledve , hogy az első négy nyúl elszaladt. Most felugrik a hatodik. Agaraim csakhamar beérték, forgatták ; — a nyúl egy homokdombnak tarta és a sok vágás daczára sem változtatá meg irányát ; egyszerre valamennyi agár egy csomóba gömbölyödik össze. „Elfogták!" — mondám lovászomnak. Oda sietünk, hol a sok agár együtt volt — és különös látvány ! az agártömeg közül föld repül a légbe. Ezt nem értém. Nyulat nem láték. Az agarak közül hol az egyik, hol a másik föld alá tűnik s ugat. — A nyúl rókalyukba menekült. „De hiszen, ezt itt nem hagyjuk, mondám, eredj Gábor, hozz arról a tanyáról ásót, kapát; ássuk ki." A kantárt hátas lovaink nyakába akasztván, vaktában, fiatal hévvel s számitás nélkül kezdtük a homokdomb oldalába fúródó rókalyukat ásni. Kincsásók nem kezdtek annyi reménynyel a munkához mint mi ketten. A lyuk lefelé terjedt ; már egy ölnyire voltunk az ásással, midőn jobbra mellékágat vevénk észre. Most ezt ástuk. Kevés ásás után, nagy boszuságomra végét értük. Újra felkerestük a főutczát, itt folytatandók izzasztó munkánkat. Ismét mellékágra akadtunk ; végig ástuk ezt is, de a nyúl sehol sem volt. Nagyot fujtatva, megint csak a főútra térénk vissza. Ásásunk ekkor már mintegy másfél ölnyire haladt. Képzelhetni, mennyi földet kelle felhánynunk ! Homlokomról s arczomról patak módjára folyt az izzadság, átáztatván minden ruhámat. Csak előre mindig ! — hisz egy nyúl forog kérdésben. Majd tágas öbölre akadtunk, hol mindenféle toll s csont vala látható ; itt ismét kétfelé vált az út. Fáradtan ástuk az egyik vonalat ; midőn roppant csodálkozásunkra a másik alagútból hirtelen nagy lompos farkú róka sajátságos ugatással és köpködéssel szökik elő és kimenekülvén a köröskörül fekvő s szunnyadozó agarak közül, a közellevő sürü fiatal vágásnak tarta. E váratlan látvány fölötti bámulatomban azt is elfeledém, hogy a kutyákra kellett volna kiáltanom. A róka már jót haladt, midőn a „Hajrá te" rivalgást hallatám. Lóra ülni már nem volt idő, tehát gyalog követők a rókát űzőbe vevő agarakat. A két ló hallván a hajrát, összetépték a kantárszárakat, mellyekkel összeakasztva voltak és roppant rúgások közt hazafelé kezdések nyargalni, meg sem állván az istállóig. Az agarak utóiérték ugyan a rókát, de mivel ez farkát minden vágás után hol jobbra hol balra hajtogatá és az agarak csak ez után kapkodának, sikerült neki besiklani az erdőbe. Hosszú orral térénk vissza a rókalyukhoz, boszút állandók legalább a nyuion.