Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-11-10 / 31. szám

504 A 9G darabra menő fóti rókakopófalka ez idén lord Northumberland kenneléből liarmincz — nagyobbrészt másfél éves ujonczot fogadott jeles veteránjai közé. Ez utóbbiak még mindig megvetoleg nézik a jövevényeket, mellyek viszont csodálkozással telvék, váljon mikép élhet meg itt a kopók fia, e ködtelen száraz bomokföldön — s várva várják az őszi esőzést, e késedelmes vendéget, hogy jó vadbííz alkalmával rútúl letegyék a fennhéjázó öregeket s fényes boszút álljanak a rajtok elkövetett méltatlanságért. Sok szerencsét ebhez, (írja egy utánuk rendesen vadászni szokott sportsman) de Tamás vagyok benne; mert noha jó karban méltóztatnak lenni s jeles a faj is, de kötve hiszem, hogy sikeres legyen a bosziiterv. Mert ama derék öregek talán joggal bánnak „en bagatelle" ez ismeretlenekkel, hisz annyi az ünnepelt bajnok közöttük, melly már több idényen részesült tényképességének elismerésében, hogy nem lehet csodálni, ha egy részt féltékenyek elsőbbségükre, más részt pedig kívánják, bogy e fiatal, szép, erőteljes nemzedék bizonyítsa be előbb életrevalóságát, mielőtt a veres kabátosok nyájas szólítgatását és czirogatását megnyerje. Esőt tehát nekik, minél többet, hogy legyen vadbííz s ezzel kopóverseny óh de ezen óhajtásunkra sziláján süvöltő szél tagadólag válaszol. Szent Hubert! lovas híveidnek valóban nagy és méltó a panaszuk, hogy évek óta kedvezőtlen vadászidénnyel látogatod őket s az idén neved napján plane fehér köpennyel állitottál be közéjük ! Jött ugyan felváltva pár esőt ígérő nap, de a zsenge reményt rögtön megfojtá a goromba szél. melly északról jövet fagyos hideget hoz s a várt eső helyett hózivatarral fenyeget. Vadászok védura! illy sújtó körülmények közt várhatád-e, hogy neved napjának megünneplésére víg poharak csengjenek fel, avagy örömed telik-e abban, ba — -— de ne vétkezzünk a szent patrónus ellen, ki mostohaságával talán csak próbára akarja tenni (hogy aztán annál dúsabban jutalmazza) hívei türelmét s azt tartja, bogy a türelem ba nem is rózsát ezúttal, de — vadbtizt hoz. Addig is üljünk a pattogó kandalló elé s emlékezzünk egy, kis mérvben de csinosan és okszerűen telepített vadastérről és az ott töltött pár napról. September utolsó napjainak egy szép estéjén — mögöttem hagyva a városi zajt — gyors fogatú szekeren baladtam a Pesttől bárom órányira fekvő V. felé mellynek szenvedélyes vadász ifjú birtokosa még a nyár folytán meghívott, tekinteném meg kezdöleges vadásztelepét. Utam első órájában az elfogyott holdat Donáti nagyszerű üstököse pótolá, melly egy tüzopál agrafeból szétterjedő óriási kócsagtoll gyanánt emelkedett a nyugoti égen. Nem sokára azonban letűnt a bolygó vándor s én a csillagfényes ég alatt ama félsötétben, melly, kivált ismeretlen tájon baladva, a lelket határozatlan irányú merengésbe burkolja, folytattam s végeztem be utam hátralévő részét. Éjfél előtt érkézéin — a gróf már rég lefeküdt s óranegyed múlva magam is ágyban valék. Hajnalban korán ébredve, ama kiváncscsal siettem ablakhoz, melly az éjjel csak körvonalokban sejtett tárgyakat napvilágnál tisztán látni óhajtja. Felöltözém, kimentem a lak előtti parkba s itt lépteimet a véletlenre bízám. Figyelmemet csakhamar sajátszerű gügyögés és csiripelés kelté fel, mellynek hangjait azon korból jól ismerém, midőn még magam is tettleg vettem részt a vadászélményekben, míg