Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-30 / 3. szám

34 hallására minden vérem szivemhez nyomult. Kövecsek csördültek meg, tisztán kivehetőleg, — nem lehetett ez távol; feszült figyelemmel vizsgálom most az előttem fekvő tért s im — ott áll egy zerge a sziklagerinczen! előőrse a követő nyájnak, melly még a szirtek között fedve maradt ; majd előre majd hátra fordítja mozgékony fejét s mintha a hátulról fenyegető veszélyt az előrenyomulás bizonytalan esélyei s-el vetné össze, határozatlanul áll ott, — szegény kis állat! végre kétsége eloszlott, jobb lesz mégis előre menni, gondolhatá, mert a part lépcsőzetein lefelé szökdelt, követve a nyájtól; mindjárt utána a gida, aztán négy erösebb darab, minden két vagy három ugrás után megállva. Olly biztosan, olly kiszámított ügyességgel ugrándoztak le a sokszor ölnyi magasságú lépcsözetekről, sima kőlapokon és mély hasadékokon át, hogy testükben ingadozás vagy feszültség soha sem volt észrevehető, és mintha m ndannyiszor oda ragadtak volna, olly biztosan állottak meg a legélesebb szirteken és legszűkebb párkányzatokon is. Közelebb és közelebb ereszkedtek le felém, majd ismét megállva, és mig a nyáj többször még az alig meghaladott gerincz felé tekintgetett, addig az őrszem már csak az előtte terjedő vidékre fordította figyelmét, mindenfelé élesen meresztve értelmes szemeit, majd az árokba nézett le, majd felemelt fővel neszt fogott a levegőből. Mozdulatlan mint a kő ültem a sziklához támasztva, mellynek ruhámmali egy szine biztossá tett, hogy észre nem vesznek; kezeim azonban úgy reszkettek, hogy a fegyvert alig birtam térdeimen tartani, s miután még 150 lépésnél jóval távolabb állottak, eszélytelen volt ugyan már is lőni, de elbizakodva fegyverem jóságában, és elámítva azon öntudattól, hogy illy távolságra már lőttem zergét, nem birtam felhevülésemnek, melly majd megfojtott, ellenállni: a nyájból a harmadikat czélba vettem, és lőttem —- az eredmény előre látható s a lövés elhibázva lön! Erre az egész nyáj, mintha menykö csapott volna közéje, visszaugrott, a szirtgerincz előtt még egyszer megállott; ismét reásütöttem a második csőt, és ismét hibáztam — s ekkor a nyáj a gerinczen át egyszerre eltűnt! Ugy megvoltam indulva, hogy a fegyver majd kiesett a kezemből, szégyenérzet is küzdött fel bennem, hogy önmagamon erőt venni és a lövéstől tartózkodni nem birtam; hiszen közelebb is jöttek volna még, és ha a hóomlás medréig szállanak le, nem fordulnak többé vissza s minden lövés czélt érhetett volna! Mindezt tökéletesen beláttam, de mit ért az már most, — a hiba el volt követve!