Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-20 / 2. szám

23^ lás medrébe, vagy az előttem fekvő lépcsőzeteken le a kőfal alá; mindkét helyre jól oda láttam s kényelmes lövésre alkalmaztam állásomat. Elővettem most látcsövemet, és a láttért kezdtem áttekinteni. Hogy váratlanul meg nem lephetnek a zergék, azt tudtam, mert a kopár sziklavilágban, liol a nap sugarai s a nedv és fagy felváltva mindig oldják tágítják és tördelik a kő felületét, minden érintésre kövecsek válnak el és görgedezésük a közelgő vadra figyelmeztet. A legfensöbb állásra rendelt vadászt is látom most, midőn a falak felső részénél helyet foglal s ugyanekkor a túlsó hegyhátról harsan meg a kürtszó, a hajtók elindulására jelt adván. A hajtók is, úgy mint a lövészek, a hegylejtön vannak felállítva s ennek hosszán azon ösvények után nyomúlnak előre, mellyeken a zergék járása van, és már ebből is lehet következtetni, milly roppant nehézségekkel jár az illy hajtás. Es minthogy a megriasztott állatok mindjárt felfelé törekesznek, hogy a bérczeken át, vagy ezeknek tetején biztos menedéket keressenek, azért az oda vezető szorosakat, mellyeken egyedül lehető az átjárás, egyes erdészek állják el, hogy erre ki ne törhessenek. A hajtók minden módon igyekeznek a zergéket odább nyomulásra birni, pisztolyokat sütnek el, kurjongatnak, köveket gördítenek le, és mindez sokszor hasztalan, mert mindenhova még sem lehet őket követni s végre vagy sürü fenyíibokrok közé húzódnak, vagy a meredek falakra annyira felmásznak, hogy emberi láb és erő ott a keskeny párkányzatokon már nem járhat, és ők onnan elüzhetlenek. Több óra telik el igy a legmélyebb csendben; csak némellykor, ha a szellő a völgyből lejt fel, hallszik a patak csörgése, vagy a hajtóknak a túlsó partról viszliangozott riasztó lövése. Halk! fenn a kőfalak közt kövecsekAsördülnekmeg! Szemüvegem segítségével zergenyájat vehetek ki ott, melly a sziklák között festői csoportozatba elszórva, a szokatlan robajtól megrémtilten, határozatlanéi áll s e tartós tétovában majd előre majd vissza ugrándozva várja a rendkívüli megzavartatás megfejtését. Most, messze ugyan még — de mi kerülheti el e szilaj vad éles szemét? — a völgy felé ereszkedő szirthátak egyikére felértek egyenként és vigan kurjongatva a hajtók; erre a vezér-nőstény megrendül, már itt vész van! gondolja magában s fel a a bérczeknek indul, hol menhelyet tud, utána az egész nyáj, hullanak a kövek s mint ugyanannyi piros pont a fehér szirten, szökdelnek fel a bércztetőre vezető szorosba a megrémült állatok. De hiába, itt sínes rés