Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857

1857-08-15 / 15. szám

259 Mi légyen e vegczél? erről — nehogy átlépjük azon határokat, niellyeknek csendében a nemes grófnak ernyedetlenül működni szokása — bővebben még most nem • csak annyit szólhatunk, hogy feladata lesz megkönnyiteni olly tudományos s egyéb alaposan írt munkák megjelenhetését, mellyek olvasó kozönségök szűkebb köre miatt gyors és nagy keletre alig számithatván, kiadóra nem találnak. S most tárjuk fel a szépműi és irodalmi czikkekkel gazdag albumot s tartsunk ezek fölött rövid szemlét. Aczímlap melletti első nagy képen egy arez bűvöli le figyelmünket, arcz, mely1 yet mindnyájan ismerünk s mellynek jellemzetes vonásain parlamenti viták és bonfiúi lelkesülés közepette lángoló ügyszeretet és látnoki magasztosság, kérelem, élez. gúny, bánat és szent harag kifejezéseit váltakozni láttuk s melly akár a közérdekű tárgyak komoly vitatásánál, akár a társas élet bármelly viszonyai közt, sehol és soha nem engedé feledni, hogy tulajdonosa az ország első gentlemanje. A képen álló rajz illyenek mutatja gróf Széchenyi Istvánt, emlékeztetvén egyenként s összevéve mindazon indulatváltozásokra, mellyek a nagv férfiú lelkén átvonúlva, arczán tükröződtek. A photograph csak a perez kedélyhangulatát adhatja vissza, de a jellemtanulmányozó festő ügyes ecsetének van fenntartva mégadni a vonásoknak mindazon kifejezések összegét, mellyeket az arcz ismerői ezen évek óta megszokának. Tiszai kalappal fején, könnyüded öltözékben, kedvencz erdélyi fajú ponyján ül a nagy gróf s mélán tekint szét szelleme teremtményei közt, mellyek jól összeállított csoportozatban a lánczhidat, tul ezen áz alagutat, versenylovak szökellését, a meghonosított gőzerő hatalmát, az ipar és nemzeti emelkedés jelvényeit tűntetik fel, mig a délvidék barna bőrű szülötte a fehérrel találkozik, allegóriában jelentvén, hogy a Dunagőzhajózás Budapestet teszi ama központtá, hol a távoli délkelet és Európa közti keresr kedelmi forgalom egyesül. Édesbús merengéssel tekint Pest felé az örökös nevű gróf, mintha azon egykori jósmondatán gondolkoznék, hogy : Magyarország nem volt, csak lesz! „Mivé lőn e hatalmas szellem? fájdalmunk mondja meg. — Mi lesz törekvéseinek végeredménye? a mindenható kegyelmétől függ. Fátyol fedi a gondviselés szándékát. Bizonyos csak annyi, hogy a melly nemzetnek szép a múltja, annak jövője is van." E szavakat irja gróf AndrásY Manó a képhez mellékelt rövid bevezető czikkében. mellynek végszavai : „Pártoljunk tehát mindent, mi szép, igaz és jó; törekedjünk mindenben elérni más müveit országokat, — gyulasztva mindig hazaszeretettől, szabályozgassuk folyamainkat, gazdálkodjunk értelmesen, tenyésztsünk jó lovakat, jöjjünk össze a pesti gyepen, vadászgassunk s Írogassunk mindezekről, — szóval, munkálkodjunk szakadatlanul, szemünk előtt tartván Széchenyi jelszavát : „Ki mozog, az élni meg nein szűnt." A czikkek sorát b. Wenkheim Béláé nyitja meg, melly czimének : „A magyarhoni kopózás emlékei, története" luven és tökéletesen felel meg. Megemlíti a hafczias századokat, midőn az ősök vadászszenvedélye annyira túl ment a határokon, hogy a vad üzelem a földhiivelők károsodásával járna, mig ennek s véle