Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857

1857-05-30 / 10. szám

\ 161 Összefoglalva a fönebbi czikkekben részletesen mondottakat s ezeket bármellv országra, hol a lótenyésztés elemei megvannak, alkalmazva, be fogjuk látni, hogy ha vérlovakat kellő mennyiségben óhajtunk honn tenyészteni, ha idővel e részben a külföldtől függetlenek akarunk lenni, ha kívánjuk, hogy a tenyésztés átalánossá váljék s ennek költségei a közönség közt megoszoljanak és ezeket ne csupán a kormány viselje : akkor az Angliában alkalmazott, legjobb- s legolcsóbbnak bizonyult eszközöket kell használnunk. E rendszabályokat visszautasítani lehet ugyan, de tettleges sikerüket eltagadni nem. Lehet még más egyéb — talán költségesebb kisérleo o o o %/ o teket is tenni, s majd utóvégre is az ajánlott módszerre kell visszatérni; de ez alatt sok idő vész el s a siker a jövő nemzedékek számára marad fenntartva. A titokteljes «ingó! esoltavak. Bármilly szűknek tessék is egyelőre Angolhon, ha népességét más országokéival egybevetjük : találkozunk ott mégis elég természetes, de még több mesterséges vadonságokkal, mellyekben soha sem viszhangzik az ipar tevékeny zaja, nem a tova iramló gőzmozdony éles füttye, s hol a köszörült kasza zaja, a vitorla távoli nyikorgása, valamelly emberi alak megpillantása vagy csak ennek a szellő szárnyain ellebbentett szaga is hallatlan bűntényül rovatnék fel. Már a nevezetes Fen-districtsek (lápvidékek) is csak olly egyéneknek állnak nyitva, kik az itt lakozó mindennemű vizi vadaknak ápolói, nevelői, védői és kézrekeritői. E lápvidékek eleven éléstárai a vad- és szárnyasevő rang- és pénzaristokratiának. Az illy helyeken ápolt vizi madarak, tóhalak és amphibiumok iránt az angol áhitatos kegyelettel viseltetik, sőt a közönséges nyulacska iránt is, olly annyira, hogy a hatóságok az olly ficzkót is, ki a tőrvetés eszméje támadásának lehetőségéről gyanús, keményen megbüntetik. E tárgyról bizonyos utazó következőkép ir : „Emberi természetünk nagy előszeretettel ragaszkodik a titkos és tiltott dolgokhoz. Alig tudám meg, hogy e mesterséges vadonságok jobban elrejtvék a közönséges halandó szemei előtt, mint a legjobb óriás távcső előtt az égbolt határai: azonnal elhatárzám bármi áron is bepillantani az angol vadászatszabadalmak e legtitkosabb szentélyeibe. Mi még alig sikerült idegennek, azt én ki akarám vinni. Az angolok eleget mondák : „lebetlen, nevetséges! még senkinek sem sikerült!" Nem használt. Egy vizi vaddal ellepett tó megláthatása alig nyújt valami rendkívüli élvezetet, de a láthatás lehet lenség ének tudata volt a lát- és tudvágyom elé vetett keztyü, mellyet nem szabada fekve hagynom. Meg vagyok győződve, hogy félannyi tolvajlás nem történnék, ha a hetedik parancsolat nem volna. Részemről legalább soha eszembe nem jut a „Lincolnshire-i csaltó megtekintése, ha évek hosszant nem hangzik füleimbe : „ez teljes lehetlen" — ha minden ebbeli folyamodványom es kérvényem határozottan s néha vastagabbszerü udvariassággal is vissza nem utasittatik. Valljuk meg igazán, nem viseltetünk kiváncsiabb érdekkel azon nevezetessegek avagy ritkaságok iránt, mellyeket fal- vagy deszka- s vászon rekeszek mö-