Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-01 / 26. szám

EI,Ó F B rfi B'/S' !FS I ÍIU: negyed évre 3 frt *50 kr.

Egyes szám ára ä O kr.

Kapható ■ KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Megjelonik miiirieaB vasárnap.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

(hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők).

Vácz. Gasparilc-utcza 12. sz. alatt.

BllltiftFTÉ.SFSi :

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek.

N y " 1 I-t ó r : sora ....................................................:í<> kr.

Bélyeg illet éle minden beiktatásnál tttt kr.

70

'• -XV ) ’

Váczon, 1894. junius 26=án.

Az 1867-iki koronázás szent napja meghozta Magyarország alkotmányos, szilárd kitartására a diadalbabért, két évtizedes szenvedéseire az enyhitő balzsamot. A tizennégy milliónyi nemzet ujjongott látva 1. Ferencz Józsefben Szent-István koronájának törvényes örökösét. Lelkesült a nemzet azon magasztos, azon hazáért és szabadságért egyaránt égő lelkesedéssel, melyet nagy ősök hagytak reá követendő például és örökségül. A nemzet felfogta halhatatlan bölcsének Széchenyinek jelmondatát: »A hazáért mindent koczkáztatni lehet, csak magát a hazát nem!« És elhárította azokat az akadályokat, melyek egy szebb jövő biztosításának útjában állottak s annyi ideig késleltették a régi jó idők visszatérését.

Magyar lett ismét a magyar s alkotmányos királya leereszkedett hű népéhez, engedte megérinteni királyi palástjának szegélyét, lehajtotta koronás fejét s atyai szeretettel övezte népét.

Azért dobog fel a mi szivünk valahányszor királyunkat meglátjuk.

De nemcsak akkor; hozzátartozóit is kegyeletes hódolattal tiszteli meg a magyar, mert a szent korona lénye beragyogja a király rokonainak arczait. A felséges uralkodó-ház királyi herczegei, bármikor jönnek közénk, mindig felismerhetik a magyar arczokon azt a rajongó tiszteletet, mely őket a koronás király miatt magyar földön üdvözli.

De mégis fokozatosabb az a tisztelet azon királyi herczeg iránt, kit a felséges ház kiválóan ide ajándékozott nekünk, ki a magyar honvédség hadura, ki magát büszkén nevezi magyar herczegnek, kinek fenséges gyermekei szeretett nyelvünket tartják anyanyelvűknek s ez nem más, mint városunk múlt heti magas vendége : József főherczeg,

Szemleútján, mint ő mondotta, örömmel tért be városunkba, szeretettel szemlélte Váczot, igazi magyar lelkesedéssel fogadta a küldöttségeket, kellemes impresszióval utazott tovább.

A lobogódisz, melyet városunk magára öltött, jelentette azt az örömet, mely szivünket eltöltötte; azt a koronás királyunkhoz való törhetetlen ragaszkodást, mely a magyarnak mindig jellemző tulajdona volt; ezt a rajongó hazaszeretetei, melyet József fő- herczeg ő fensége szivében mint rokonérzelmet talál fel a magyar.

Szép napunk volt ez, szivünk fellángoló honszerelmének egyik napja. Adja Isten, hogy édes hazánk boldog, nagyon boldog legyen s a szent korona boldogító lénye felséges uralkodó-házunk szeretetének fényével vegyülve sugározza be és boldogítsa hazánkat, a magvar hazát! . . .

fy

Á „Yáczi Közlöny“ tárczája.

Országos vasár Algírban.

(Folytatás és vége.)

Afrikai naplójegyzeteiből irta: Csik Sándor.

Ez mentett meg.

A beduin jatagánját övébe dugva, hozzám jött. Homlokom és jobb kezem háromszor érintve, jó fran- czia kiejtéssel igy szólt hozzám : „Béke veled franczár, irgalmas voltál. Allah oltalmazzon téged, jer velem, megvédelek s biztos helyre vezetlek.“ „Nem mehetek“, válaszoltam, „gyáva katona volnék, ha a rám bízott helyet az ellenség kezébe hagynám jutni.“

Egy csapat hegyi kabil érkezett. Megláttak, vad üvültéssel rám rohantak. Balkaromba a fiút ragadtam, jobb kézben a pallost tartottam támadásra készen.

— „Vissza! vissza!“ dörgött a beduin. „Ne bántsátok a francziát. Én parancsolom ezt nektek, én, a vörös törzsök1) seikja.“ A kabilok eltávoztak.

— „Hadd el a bódét és jer velem“, szólt ismét a seik, „mert a továbbiért nem állok jót.“

— „Megyek“, válaszoltam, a beduin fiút szabadon bocsájtva. Ezután a fegyvertussal a bódé ajtajára néhány hatalmasat csaptam, mire az felpattant. A patrontáskából egy hosszú zsineget vontam ki, azt a bódé salétromos falához dörzsölve az egyik végét meggyuj- tottam, a másik végét a kisebbik puskaporos hordóba illesztettem. — „Most előre seik“, szóltam kilépve, „a kanócz ég. Ha nem sietünk, baj lesz.“ Futni kezdett a beduin, én pedig utána. Körülbelül négy perczet szaladtunk fel a hegynek, mig egy „duáré“2) különálló sátoránál álltunk meg. Borzasztó durranás következett, a lőporos gunyhó mindenestől levegőbe repült.

Hatalmas „Vive la France“ („Éljen Francziaor- szág“) hangzott fel a kasba felől. A küzdelem még mindig tartott. Most az idegen légió katonái törtek ki a várból. A kasba jobb oldali utján egyszerre nagy porfelleg látszott. Segítség érkezett. „Chasseur d’afri- que“-ok (afrikai vadászok) voltak. Rohammal közeledJ) A vörös törzsök az egykori numidiaiak maradványai, külön jogokkal felruházva. 2) Duáré sátorfalut jelent.

tek a vár felé. Az első összecsapás oly hatalmas volt, hogy a támadók serege eszeveszetten futni kezdett. A seik látva, hogy minden elveszett, fiát kezénél ragadva, a sátorból kirohant. Én az üresen maradt sátor egy zugában ülve, vártam a továbbit, ügy egy negyed óráig ültem berni, midőn a hegyen alul ismét „Vive la France“ hangzott fel. Kiléptem a sátor elé, felvontam a fegyverem és „Halte la! qui vive“-t (állj meg ki vagy P) kiáltottam. Általános bámulás, azután egetrázó hahota következett. Gránátos társaim voltak, kik még egy negyed óra előtt azt gondolták, hogy a levegőbe repültem és most itt láttak azt ellenséges táborban mint „szálláscsinálót“.

— „Sacre nőm de Dieu. Hát te ördöngös ficzkó, hogy kerültél ide?“ rivallt rám kapitányom. Mire aztán elmeséltem az egész esetet.

Másnap magához hivatott a várparancsnok, megdicsért és nyolez Lajos-aranynyal ajándékozott meg, egyszersmind kilátásba helyezte, hogy ha francziásitom magamat, sergeant majorrá és másodhadnagygyá léptet elő. Nem volt azonban kedvem hozzá. Még két évig maradtam az afrikai gyarmatokon s miután a katonai elbocsájtásom kézhez vettem, a filippevillei kikötő felé indultam. Szándékom volt hazatérni.

A sors azonban máskép határozott. A fillippevil- lei kikötőhöz érve, egy levelet kaptam Romhányitól. Romhányi velem szolgált a franczia idegen ezrednél. Egy évvel korábban a tunisi bej szolgálatába jutott bimbasi (őrnagyi) ranggal, lehető kevés teendővel és még kevesebb fizetéssel. Feladata volt az udvari csi- bukok tisztántartására és a fekete kávé elkészítésére felügyelni, a vétkes eunukok talpaira olvasatlan huszonötöt veretni.

Néhány nap múlva Tunisban voltam. Görbe orrú sárga papucsba bujtatva, piros fezessen járultam Mo- hamed-es-Sadok tunisi bej ő fensége elé. Megtetszettem neki, mert adjutánsi minőségben Romhányi mellé alkalmazott, persze még kevesebb fizetéssel.

Úgy egy félesztendő múlva megérkezett a szabad hazamenetelemre vonatkozó kegyelcinlevél. A sok kusz- kusz (olajba főtt árpakása) és az aszaltfüge evést, de főkép a kadinák (háremhölgyek) veszekedéseit és az ezt követő eunokok megtalpalását már régen meguntam s elbocsájtásomat kértem.

De hát még azt is elmondtom, hogy miféle kegyelemlevelet emlegettem az előbb s mért volt nekem szükségem, hogy hazámba térhessek ?

Hát az biz úgy esett, hogy 1859-ben mint a felső kereskedelmi iskola növendéke tartózkodván Budapesten, természetes, hogy a kávéházakba is be-benéz- gettem hében-hóban. A mint egyszer, egy szép júniusi napon igy üldögélnék az egyik kávéházban, egyszer csak odasompolyog hozzám egy házaló izraelita polgártárs s elkezd nekem holmi pántlikákat erősen kinálgatni, miközben azonban ravaszul kacsintva, nagy titkosan kezembe nyomott valami titkos nyomtatványt. Nézem, mi lehet, hát bizony a Kossuth kiáltványa volt az Olaszországban szervezendő magyar légió dolgában. Nosza, magam is csakhamar neki lelkesülve, vagy 100 forintot zsebrevágva, mentői elébb megindultam Olaszország felé s szerencsésen meg is érkeztem Velenczébe.

Itt egy magyarul is tudó olaszra akadtam, a ki egy nagy osztrák seregen keresztül szerencsésen elvezetett a Pó partjához. A Pó folyón túli rész már akkor a francziák kezében volt, hova, miután sikerült átszöknöm, Klapkának bemutattak, ki is beosztatott az első magyar-olasz dandárhoz. így kezdődött aztán életem kalandos szakasza, mig nem békekötés után franczia szolgálatába Afrikába kerültem, onnan pedig a tuniszi bey palotájába.

Nohát ezért kellett nekem az a kegyelemlevél, hogy itthon meg ne ugrassanak ezért a kis kirándulásért.

Tehát kezemben lévén az „igazság“, Marseillen, Lyonon Strassburgon és Münchenen át egyhuzamban érkeztem szülőföldemre: Váczra, holtárt szülői karok vártak. Még alig voltam huszonegy éves s már is annyi minden viszontagságon átmentem. Foglalkozás után kellett néznem. Sógorom nógrádmegyei birtokára jutottam gazdaságot tanulni. Itt szedtem össze palócz meséimet. A gazdálkodáshoz azonban nem volt kedvem, tehát a pennához nyúltam, mígnem huszonöt éves fáradságos hivatalviselés után nyugalomba léptem s most csendesen virágokat ápolok, palócz meséket faragok és megirogatom azokat a viszontagságokat és tapasztalásokat, a melyeken keresztül mentem s a melyeket szereztem, remélve, hogy egy kis mulatságot szerzek ez által honfitársaimnak.