Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-10 / 23. szám
XVI, évfoylam. 23. szám. Vácz, 1894. június ,10. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁI4A: negyed évre I frt »50 kr. Egyes szám ára ÍO kr. Kapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Megjeiciiik minden vasárnap. Szerkesztöseg és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt. BSBEfcS&FTESFfli : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t é r : sora ....................................................:so kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál ;tO kr. A »Derecske.« A zene lágy hangjai szólaltak meg kedden a derecskéi liget kedves terén s a vöröskereszt buzgó egylete összehozta városunk szine-javál, hogy örüljön a szív, felviduljon a lélek és gyönyörködjenek az emberek a természet édes ölében. Városunk polgármestere múlt »Évi jelentésiének 38. lapján élénken foglalkozik e ligettel s méltán kiemeli Csávolszky József alakját, ki mint a városi faiskola bizottsági elnöke, fáradságot nem ismerő buzgalommal és a sajátjából is nyújtott áldozatkészséggel ezen szép helyet létesítette. Az ember nem győzi eléggé csodálni e ligetet s valahányszor végig megyünk rajta, mindig lelki szemünk s emlékezetünk előtt lebeg a múlt, mely sivár, elhagyott térséget tár elénk e helyen. De egyúttal áldjuk az intéző körök bölcs, tapintatos találékonyságát e liget létesítésében. Miután a lélek a természet ölén imádta Istent, festői képben integet felénk a liget végén a kedves Hétkápolna s felhív minket önként a szent hely meglátogatására is. A derecskéi liget tehát vonzó fekvésénél fogva alkalmas a lélek felüdülésére, de mint a közelmúlt bizonyítja, alkalmas szórakoztató mulatságok megtartására is. Adja Isten, hogy a több oldalról hangoztatott szép terv, mely a »Neuwirth«-féle faelárusitó- telep befásitásának és a ligethez való csatolásának gyönyörű eszméjével foglalkozik, megvalósuljon s ezáltal a Budapesti-főút végén azonnal a szép liget táruljon fel a közönség előtt. Ürömmel telünk el mindezek szemléleténél és gondolatánál, üdvözöljük Csávolszky József apátkanonokot, a derecskéi liget létesítőjét., s a múlt heti vöröskereszt-ünnepély lelkes főrendezőjét. Annyi garanczia, annyi remény kecsegtet bennünket, annyi jótevő és önzetlenül működő nemes lélek áll előttünk és bontakozik ki a jövő fátyoléból, hogy felkiálthatunk: Vácz nem volt. hanem lesz! A „Yáczi Közlöny tárczaja. M a I s t r ö m. Egy norvég tengerész elbeszélése után irta Csik Sándor.1) Norvégia éjszaki partjait van egy örvény, neve Malström, vagyis őrlő folyam. Nevezetes az a sajátsága, hogy hat óráig éjszaktól délnek, és a második hat óráig vissza felé kereng. Mozgása ellentétben áll az ár és apály mozgásával. Sok ideig azt hitték, hogy az örvény központja mérhetetlen, de az újabbkori mérések a legmélyebb helyen sem találtak többet harmincz ölnél. Feneke homokos és sziklás. Közönségesen korántsem oly veszélyes, mint a milyen hire, csak akkor hoz vészt, ha apály idején éjszakról fúj a szél. Ez esetben a hajókat magához ragadja és irgalmatlanul elnyeli. * * * — Neptunra mondom, hogy a kapitány rosszul cselekszik, hogy pénteken indul az útra. Szent nap ez, a melyen pihennünk kell. E napon egy jóravaló tengerész nem meg az útra. Rossz vége lesz ennek. Pokol, kárhozat! Ezen szavakat egy még fiatal tengerész, a „Magdalena“ hajó kormányosa mondta. A három-árboczos már indulásra felvitorlázva állott a bergheni2) útra. Mintegy tizenhatan voltunk rajta tengerészek. A rendes hajószemélyzeten kivül még néhány utas is p Triesztben egy három-árboczos hollandi hajó horgonyozott 1858-ban s e hajó első kormányosával barátságot kötöttem, és négy héten át mindennapos vendége voltam a hajónak. Ott hallottam ezt a kis történetkét elbeszélni, később olvastam is valamit róla, és a hallott dolgokat kiegészítettem az olvasottal. Csik Sándor. *) Berglicn a bergheni kerület székvárosa Norvégiában. Térzene és tánczmulatság. 1. Tanulság. Legelsőbben is, vonjuk le mindjárt azon tanulságot, amelyet nekünk a f. hó 5-én megtartott térzene és tánczmulatság nyújtott. Mert hogy rejlik benne tanulság — s tegyük mindjárt hozzá, hogy társadalmi életünkre nézve örvendetes tanulság — az kétségtelen. Mint tudjuk, az ünnepély szokatlan időben tartatott meg. Legalább nem igen emlékszünk arra, hogy akár térzenét, akár pedig tánczinulatságot hétköznapon tartottak volna valaha nálunk. S bizony, amidőn az ünnepély napja tudomásunkra jutott, erős kétségünk támadt a felett, hogy vájjon okos dolog volt-e most is a régi szokástól eltérni s a határnapot nem inkább valamely vasár-, vagy pedig ünnepnapra kitűzni .... Társadalmunkról olyannyi szomorú hir kering közszájon, hogy mennyire közönyösek minden szép iránt nálunk az emberek, mennyire nem érzik szükségét seynmi jónak és szépnek s hogy a nemesebb szórakozások után — pláne, ha azok megszerzése valamelyes pénzbe is kerül — a vágy egészen kihalt belőlük, illetve ilyen soha nem is létezett náluk, . . . hogy azon kétkedőknek, akik a tervezett térzenét és tánczvolt velünk. Egy antwerpeni mynher,1) két leányával és szolgájával. Az öreg mynher egykor dúsgazdag volt, de miután elszegényedett, egy bergheni kalmárnál ügynöki állást kellett elfogadnia. A két szép leány közül a kisebbiket, ki valóságos gyermek volt, Mártának hívták. A másik, Judit, már kifejlett hölgy volt, valamivel fölül a húsz éven. A két gyönyörű leány igen hasonlított egymáshoz, csak kedélyük volt különböző. A fiatalabbik gyermekkori vidámsággal csapongott szerte, mig Judit szomorúan magába vonult, s különösen mióta a hajóra szálltak, nagy nyugtalanságot mutatott. Mindenkit került, különösen a fiatal kormányossal nem akart találkozni. A kormányos ugyanis, a midőn az antwerpeni család a hajóra szállt, erősen szemügyre vette Juditot, de tovább mit sem látszott vele törődni. A horgonyok felhuzattak, a szél a vitorlába kapaszkodott, és a hajó megindult. A kormányos folytatta a káromkodást. — Ez a hang ismeretes előttem, — szólt a mynher az öregebbik leányhoz. Judit összerázkódott. Nagyon is jól ösmerte a fiatal kormányost, hisz még három évvel azelőtt szerelmet vallott neki, és valószínűleg abbeli elkeseredésében, mert visszautasittatott, tengerésznek állott be. Most megint előtte állott. Előre félt már tőle, mert ösmerte vad és meg nem fékezhető természetét. Atyja szavára nem válaszolt. Remegre vette el karját, mely eddig annak a vállán nyugodott s félre fordult. — Tán nem lesz bajunk, kormányos úr, — szólt mynher Vanderböld a fiatal tengerészhez. — Az idő szép, a szél kedvező, s úgy hiszem, a kapitány úr helyesen intézkedett. A kormányos egy ideig mereven tekintett az öreg mynher szemei közé, úgy hogy ez összeborzadt. — Ördög és pokol! Nem arról van itt a szó, mulatságot előre is dugába dőltnek tartották — nagyon sokan, sőt a legtöbben igazat látszottak adni. S hogy ily auspicziumok mellett a deficzit réme a rendező-bizottságnak is ott lebegett a szeme előtt, azon csodálkozni éppen nincsen semmi. Hát — a mint már mondtuk — a tapasztalat tanúsága a kétkedők jósolgatásait halomra döntötte, s uj reményt ön lőtt a már egészen elcsüggedt és reménytelenséggel telitett szivünkbe. A kudarcz nem következett be, s a deficzit vércséje sem sikongott fejünk felett. S keresve ez örvendetes jelenség okát, azt abban véljük feltalálni, hogy nincsen a föld kerekségén az a elfásult és minden iránt közönyös közönség, a melyet erős akarattal lethargiájából felrázni ne lehetne. Igen is dugába dőlt volna úgy a térzene, mind pedig az esti tánczmulatság is, ha annak sikere érdekében mindaz, akár egyesek, akár pedig a rendezőség részéről meg nem történt volna, a mi tényleg történt, s ha mindnyájunk erős elhatározása és akarata az nem lett volna, hogy ennek a nálunk szokatlan időben rendezett mulatságnak igenis kell, s pedig fényesen kell sikerülni. Minthogy pedig ezen kitűzött, s mindnyájunk által erélyesen akart czél érdekében minden lehető elkövettetett, a siker — még a mi általánosan szomorúnak mondott viszonyaink között is — el nem maradhatott. Véssük tehát jól emlékünkbe ezen tanulságot, hogy : erős akarattal minden czél elérhető, látszassák az egyébiránt bármely elérhetetlennek is. 2. A rendező-bizottság. Miután a helybeli vörös-kereszt egylet választmánya által az uj elnöknő tiszteletére tervezett ünnepély megtartása elhatároztatott, annak sikere egy 45 tagból álló rendező-bizottság kezébe letétetett. A czél nem volt könnyű, s a rendező-bizottság vállaira nehezedett felelősség mérve éppen nem volt kicsi. De éppen ezen körülmény sokszorosította meg a bizottság egyes tagjainak a buzgóságát, akaraterejét, ezen körülmény fokozta meg az annyira szükséges kitartást. A dr. Csernyi János vezetése alatt álló rendező x) Mynher nemes embert jelent. hogy az idő szép, hanem a pénteki napról. A péntek nem az a nap, a melyen útra kell kelni, mert az pihenésre van szánva. Nem látja, mily rosszkedvű a legénység. Isten mentsen rossz kedvű tengerészekkel utazni. Mynher Vanderböld, mig a kormányos beszélt, kémkedőleg tekintett annak szemei közé. — Nem ismerem önt valahonnan ? — kérdé. — Nem, uram! s ezzel eltávozott a kormányhoz. — Ezt az embert ösmerem, — szólt mynher Vanderböld leányához visszatérve. A dolog ezután abban maradt. A kis család összeült. Csak Judit borzadt össze arra a gondolatra, hogy ennek az embernek a hajó sorsa, kezében van. Este felé a kapitány ismét megjelent, s hogy a rossz kedv eltűnjék, külön adag rumot osztatott ki. A kedvetlenség eltűnt, a legénység élénken sür- gött-forgott az árbocz kötelei között. A kormányos a segédjének adta át a kormánykereket, azután összefonott karokkal, merengve állt meg a hátsó árbocz mellett. — És ha most sem, akkor a legvégsőig megyek, monda magábán és két öklét összeszoritva, kezét fe- nyegetőleg emelte fel. Az antwerpeni család a középső árbocz mögött telepedett le. Judit kissé távolabb a családtól, a hajó párkányába kapaszkodva, nézte a tenger szelíden játszó hullámait. A kötélzet oltalma alatt, s egy lecsüngő vitorla által eltakarva, oda lopódzott a kormányos és gyorsan megfogta a merengő lány kezét. — Judit! suttogá epedő hangon. Judit, összeborzadt, s a mint megfordult, két vadul csillogó szemmel találkozott. Egy régóta ösmert, de még el nem felejtett gyűlölt arczezal állott szemben. — Judit még mindig gyűlöl ? rebegé a kormányos. A leány irtózva rántotta ki a kezét, és megvetőleg tekintett a fiatal tengerészre. — Még mindig! válaszolt a leány merészen. — És soha sem engesztelődbe ki ? Á
