Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-06 / 18. szám
Befejezésül még annyit, hogy ha ezen mű- épitmény csakugyan minden tekintetben alkalmasnak bizonyuland: nem fogunk vonakodni azokhoz csatlakozni, kik a vasúti intéző köröknek elismeréssel adóznak; de sohasem fogjuk akkor sem rosszaim azok óvatosságát, akik akár a város vagy lakosok érdekei mellett, akár saját egyéni előnyeik védelmére hivatotlan annak idején őszintén szól emeltek, vagy azokat védik. Felhívás aláírásra csavargözüs-járat létesítése végett Váczon alakítandó részvénytársaság névre szóló részvényeire. Az alapitó bizottság átértvén a váczi réven keresztül közlekedő közönségnek a révszolgálat hiányosságai felett támadt jogos panaszait és azokat a közgazdasági előnyöket, melyek a közlekedés biztonságának biztosításával és a pontos időhöz kötött járatok fen- tartásával járnak, arra vállalkoztunk, hogy csavargő- zös-járat létesítése végett Váczon részvénytársaságot alakítunk a következő tervezet szerint: 1. A részvénytársaság Vácz város és Tahi-Tótfalu között a révszolgálat, Vácz város és a közeleső duna- vidéki községek között a vizi közlekedés és általában a Dunán való szállítás teljesítése végett csavargőzös- járatot létesít és tart fenn, és evégből, amennyire a vállalat érdeke kívánja, a szükséges pontokon avizivám (rév) jövedelmeinek beszedését haszonbérbe veszi. A részvény társaság 50 évre alakul. 2. Az alaptőke: 25000 forint osztrák értékben, mely 500 darab, egyenkint 50 forint névértékkel biró névreszóló részvényre oszlik. 3. Az aláírás záros határideje: 1894. évi május hó 15-dikén déli 12 órája. Arra az esetre azonban, ha az alaptőke túljegyeztetik a jegyzéseket jogunkban álland aránylagos re- dukczió alá venni. 4. A részvénytársaság első igazgatóságát három évre, első felügyelőbizottságát egy évre magunk választjuk. Egyéb jogot azonban magunknak fenn nem tartunk. 5. A részvénytársaság pénzeit egyelőre a váczi takarékpénztár kezeli. 6. Minden részvény után az aláíráskor azonnal 5 frt.1894. évi május 31-dikén 15 frt, 1894 évi június 15 dikén 10 frt és 1894. évi június 30-án 10 frt fizetendő le a „Váczi takarékpénztár“-nál, mint az alapítók megbízottjánál. Emez összegekről a váczi takarékpénztár csak ideiglenes elismervényt ad az aláíróknak. A részvényekre befizetett pénzekért az aláíróknak és azok jogutódainak egyetemlegesen felelünk (1875. XXXVII. 152. §.) A részvény kibocsájtásának és átvételének idejét és helyét az igazgatóság fogja megállapítani. Ez állapítja meg azt az időpontot és azt a helyet is, amikor és ahol minden részvény után az utolsó 10 frt ebfizetendő lesz. 7. Az aláírók az általuk aláirt részvények 50°/0- ának befietéseért abban az esetben is felelősek, ha részvényeiket tovább adták. Kelt Váczon, 1S94. évi április 30-dik napján. Ä „Váczi Közlöny“ íárczája. A keresztapa. — Humoreszk. — (Vége.) A tanár úgy állt ott, mintha ez mind csak álom lenne. Igaz, hogy az asztalon lévő ételek illata csábi- tólag hatolt fél szagló idegeibe, hanem ha arra gondolt, hogy mindezt majd neki keli megfizetni, akkor úgy tetszett neki, mintha könyek tódultak volna szemeibe. — Lásd öreg, — szólt a járásbiró és a vonako- dót az asztalhoz vezette, — mégis csak jó barátod vagyok, hogy zavarodból kisegítettelek. Reményiem az ételekkel meg vagy elégedve? Hát még majd a bor! — és egyet csettentett nyelvével, mint az inyenczek. Asztalhoz ültek; és jóllehet a tanár eleinte igen keveset evett, mert minden falatnál azt kérdezte önmagától, hogy mennyibe fog kerülni, végre mégis amaz okos gondolatra jött, hogy, ha már úgyis mindent meg kell fizetnie, akkor legalább sokat fog belőle enni és azért növekvő , étvágygyal nyelte le egymásután az ízletes falatokat. Az ételek jól estek a kiéhezett gyomornak és a bor is megtette kötelességét. Ugyanis a bor pajkos ördögei Laczi bácsi fejébe, szállásolták el magukat és ott csintalan játékaikat űzvén, jó kedvre hangolták. Éppen néhai boldog ifjúkorából fönmaradt bordalt kezdett zengedezni, a mikor is az ajtó halkan kinyílt és Zsuzsi néni ábrázata lön látható, a ki rémülten tekintett végig a dúsan terített asztalon, és nem kevés megbotránkozással szemlélte gazdája jó kedvét! — Elméből ! — ordított rá inkább, mint szolt a tójegyző. ~ Nincsen semmi szükségünk ilyen vén banyára ! Megértette? — Es dühösen becsapta az ajtót. Most Laczi bátyánk is megtalálta bátorságát. — Jól van! Pompás! Ezl helyesen cselekedted. C s a R n o k. A zordon Bosznia.*) A kis Edith már napok óta sűrűn hullatja könyeit azokból az ébenfekete szemekből melyek ezelőtt csak gyújtó, eleven-jókedvtől sugárzottak, most a bánat, szomorúság, s talán a kétségbeesés avagy életuntsá» tükröződik vissza; barna arezoiskája mindig halaványabb élettelenebb lesz, nem ül ki többé a pajzán életpir; koromfekete haja költőies elhanyagoltsággal omlik fejlett idomaira. A dolog nehezére esik, majd a tűt, majd az ollót ejti el, avagy nem tudja megtalálni, hova tette, majd néma merengésbe andalodik s kitekint a népes utczára. Magára van hagyva, senki sem háborgatja, senki sem vigasztalja; pedig az ő fájdalomtelt szive mennyire megkívánná, óhajtaná azt. De ugyan ki vigasztalja meg őt ? A ki vigasztalni képes lenne, az messze, messze idegenbe vándorolt, egy uj, egy bérezés hazába . . . Úgy érzi mintha meghalt volna valaki, — vagy hogy akkor sem tudna borzasztóbban szenvedni. Ilyen időben, mikor a gázlámpákat szokták gyújtani, jött el Döme, az ő jegyese. Aztán elmentek sétálni a mamával, s tervezgették, szőtték a jövő boldog képét. Azonban Dömét, az ő szive választottját besorozták katonának s elvitték — Boszniába. Szerelmes kis szive rémképeket fest maga elé ; Hátha az egy évből, — vajmi könnyen kettő lesz, hátha megölik, s ha majd visszajő, fogja-e őtet úgy szeretni mint eddig szerette, nem lesz-e hűtelen ? S ennek éppen akkor kelle történnie, a midőn már minden szép reményekkel kecsegtetett? Pár hó és Döme megkapja kinevezést — hisz tehetséges, szorgos gyerek volt, ezt főnökeitől hallotta, — aztán a farsangon megtartották volna a lakadalmat. Mily szépen is élhettek volna. Mint asszony már adhatott volna czimbalom órakat, hisz kitűnően tudta kezelni ezt a magyar hangszert. — Döme hivatalba járt volna, valóban szépen, nyugodtan élhettek volna megy anélkül, hogy feladták volna családi boldogságukat, nyugalmukat az élet-küzdelem fáradalmainak, gondjainak, Most azonban e szép álmok mind elfoszoltak, széjjel tépte az az államhatalom, mely okkupálta Boszniát, azt a hálátlan földdarabot, mely legjobb, legvitézebb ifjaink pályájára rögöt hint, hogy azon magát keresztül törni iparkodjék, s a legtöbb belebotlik, elbukik, és elpusztul! A kis Edith szivét főleg az a gondolat bántja, hátha valamelyik szép bosnyák leány feledtetni fogja képét, — kitörölni szivéből szerelmét? Majd fájdalmas sóhajjal tekint föl ismét, — az utcza már sötét, az emberek haza igyekeznek — ő pedig haraggal gondol a bérezés hon lakóira, hol jegyese ugyancsak arra gondol: — vajha Edithje hű fog-e maradni a inig visszatér? Azonban ő férfi, ő nem zokog, némán, egykedvűen tűri a sors kegyetlen, szilaj játékát, mit vele űzni akar. Az erkély ajtaja megnyílik, melyen Edith mamája lép be, hogy vacsorához hívja kedves, beteg kis leányát — majd vigasztalni készül, azonban amint reá tekint, könyeit visszaafojtani képtelen, öleli magára a drága kis virágszálat s együtt zokognak, mig a fájdalom [enyhül. A mama akar vigasztalni, pedig ő inkább szorult vigaszra mint bárki más, ő kétszeresen szenved. *) A szerző »Apró történetek« ez. művéből Az ilyen népségnek meg kell mutatni, hogy vannak, a kik neki is. parancsolnak. Igen! Úgy van! A folytonos töltögetés és koczintgatásnak az lett a természetes következménye, hogy a hat üveg bor csakhamar elfogyott. — Most ide a pezsgővel! — szólt kaczagva a főjegyző, miközben azt bontogatni kezdte. Ah! mily nagyot! durrant és mint gyöngyözött a karcsú poharakban a drága ital, mintha minden cseppje a paradicsomban termet volna. — Nagy kópék vagytok! — szólt a házigazda a bor és pezsgő által előidézett kedélyes hangulatban, — de azért mégis szeretlek! Régi latin remekírók munkáiban mindig azt olvastam, hogy a bor nemesebb minden egyéb teremtett lénynél — persze mi hárman kivételt képezünk — és hogy a borban kimondhatatlan öröm és boldogság rejlik, de ezt nem bírtam soha megérteni. Most azonban már értem és fel is fogom ama szavak igazságát. Jer öreg igazságosztó és te is. város pompája, töltsétek meg poharamat, meg akarom mutatni, hogy a pohárban az én haragom is rejlik és azt akarom most mindörökre eltemetni. Legyen felejtve, a múlt! Éljen az én kis keresztfiam az utibiz- tos fiacskája. Magasra emelte fel poharát, de a másik kettő közül egy sem mozdult meg helyéből. — Nos mi az ? — Ez egy kis titok, — felelt a járásbiró és miután közelebb húzódott és karját bizalmasan a tanár nyaka köre fűzte volna, ezt súgta fülébe: — Képzeld csak kedves jó öregem, az utibiztos. — No mi van az utibiztossal ? kérdé és fölált. — Nincsen lia! — Ah! — nyögte Laczi bátyánk és visszaroskadt szekérre. — Hát a pénz, a mit keresztapai ajándék ■ gyanánt kicsikartál tőlem?- Azt épen most megettük és megittuk! No lám még hazudni- is tudtok és másokat rászedni? Ez, mondhatom, nem szép! — Körülbelül úgy van! — volt a felelet. Szerette Dömét mint fiát, hisz oly szeretetre méltó ember volt, szerette mint leányának jegyesét, kit boldoggá akar tenni; — sajnálja magát a fiút, — majd a leányát ki most annyit szenved, kire ismét uj gondok nehezednek. —■ ismét az élet a maga valóságában, ismét a megélhetés, a jövő gondjai, — s átérzi mind azokat a szenvedéseket, melyeknek Edith részese. Asztalhoz ülnek, de alig érintik az anyai szeretet főzte eledelt, egymással szemben kerülik a tekintetek találkozását, hiába, azokban csak bánatot találnak, nem vigasztalást, melyet mindkettő annyira nélkülöz. Végre eloltják a világot, s pihenni térnek. Az álom az örök orvosság, ott nem létezik szenvedés életgond. Rózsafüz'éres menyasszonyi koszorúról álmodik a leány . . . Döme pedig szomorúan tekint ki a vak éjszakába, — „vájjon gondol-e Edith reárn?1- . . . * * * Es a nagy szenvedéseknek mennyi boldog óra lesz a bére . . . egy év múlva ! Csak tiz, — kilencz hónap még . . csak 30 hét stb, s ütni fog a boldogság órájának percze . . számlál gatják. Acs Endre. Városi es vidéki hírek. = Bérmálás. Pünkösd ünnepén a székesegyházban megyés püspökünk ő nagyméltósága a bérmálás szentségét fogja kiosztani. = Egyházmegyi hírek. Kápláni minőségben áthelyeztettek : Tóim/ Jenő Kecskemétről Vácz-szt.-Lászlóra, innen ITirling János Lőrinczibe, innen Tóth Kálmán Nézsára, továbbá Ponibszky János Nógrádról Sáriba. = Keresztjáró napok elsején a szokott áj tatosság- az eső miatt a székesegyházban ment végbe, kedden a ferencziek, szerdán a kegyesrendiek templomába vonult a körmenet, melyet Motesiczky János prépost-plébános vezetett. = Előléptetések: Palkovics József ezredes, a váczi honvédhuszár ezrednek hosszú időn át volt parancsnoka, jelenleg a 74. sz. honvéd gyalog dandár parancsnoka, f. hó 1-től számított rangsorozattal, honvédtábornokká neveztetett ki, továbbá Sijioss Gyula II. oszt. százados (6. h. ezr.) 1. oszt. századossá, haj- nácskői báró Vécsey István főhadnagy (6. h. ezr.) II. oszt. századossá.----- Májusi ajtatosság. A Hétkápolnához tömegesen vonul naponként 5 óra tájban városunk válogatott közönsége, hogy a T/2 G órakor ott kezdetét vevő szentbeszéden s Mária-ajtatosságban részt vegyen. Április 30-án Motesiczky János prépost-plébános, május 1- én Ghobot Ferencz papneveldéi aligazgató, 2-án Léska József karkáplán, 3-án clr. Czettler xúntal kanonok, 4-én Galcsek György papneveldéi prefektus, 5-én Bucsek István theologiai tanár szónokoltak. A közönség feszült figyelemmel hallgatta beszédeiket. Amint halljuk, még több pap fog fellépni szónoklatával. == Esküvő. Forgó Kálmán ügyvédjelölt e hó 2- án vezette oltárhoz a budapesti jezsuiták templomában Bogisich Róza kisasszonyt, néhai Bogisich Károly, volt pestvidéki törvényszéki telekkönyvvezető leányát. Boldogság legyen frigyökön ! * = Letört virág. Rákos-Palotán múlt vasárnap nagy részvét mellett temették el dr. Gömöry Oszkár, cs. és kir. kamarás, miniszteri tanácsos 12 éves kedves leánykáját Margitkát, ki pár napi szenvedés után az uralkodó járványnak: a vörhenynek lett áldozatává. A megrendült szülők mérhetetlen fájdalmának némi enyhítéséül szolgálhatott amaz óriási részvét, mely a kedves halott temetése alkalmával összegyűlt nagy— Vigyen el titeket a fránya! De én nagylelkű vagyok és megbocsátok nektek! De hát a ma esti meghívás ? — Az is a kellemes meglepetések közé tartozik ! — Mit meglepetés? Csalás, ámítás! azt mondjátok inkább. De tulajdonkép — és Laczi bátyánk jó kedve egyszerre eltűnt és' komoly lett — mire való volt mindez ? — Arra, hogy csúnya fösvénységedből kigyó- gyitsunk. — Hm ! Igaz! Nagyon takarékos voltam! Mondhatnám a piszkosságig takarékos. Van-e még pezsgő ? Igyunk még és ez legyen ma este az utolsó, és mivel holnap úgy is egy uj év yeszi kezdetét, vele együtt én is meg akarok ujulni. Életem hátralevő napjaiban megadom vén testemnek a mi neki jár, vagyonom többi részét pedig szegény tanulóknak hagyományozom alapítványul. Az örökösöknek úgy is soha sem elegendő, a mit az ember egész életén át keservesen összeku- porgat. És most vegyétek elő a poharat' és koczint- sunk, hogy a múló évvel együtt múljon el az én eddigi fösvénységein és az uj évben sokáig éljen. — Éljen Laczi bácsi, a keresztapa! Bodonyi János Antal. A kis babonás. Olyan jól állt neki az a piros babos ruha ! Milyen boldog volt! Édes [anyja egyedül eresztette ma ki az erdőbe, hogy tele szedje piczinyke kosarát üde gyöngyvirággal, mert délután vendég jön, s az asztalon okvetlen ott kell lenni az „ő“ kedves virágjának. Friss is volt ám ma; még ő maga is csodálkozott rajta. Hiszen a nap csak első sugaraival aranyozta meg a földet, s ő olyan boldogan, danolázva sző kdeit a virágos réten, a csillogó harmatgyöngyös töveken. Nem törődött vele, hogy parányi lábain átnedvesednek czipői, hogy a reggeli szellő kibontja sötét fürtjeit, — hiszen azt mondta Feri, hogy igy százszorta szebb,
