Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-04-22 / 16. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRA: negyed évre l frt 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz. Gáspár ik-utcza 12. sz. alatt. HI1U1ETÉSEIÍ : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyílt-tér: sora ....................................................;J() kr. Bélijecjületék minden beiktatásnál JtO kr. Mikor lesz tüzörtornyunk ? Az utóbbi időben előfordult gyakori tűzesetek után nagyon természetesnek tűnik fel a a kérdés: mikor lesz már tűzőrtorony városunkban ? Évek óta sürgetjük már annak felépítését, s nem egyszer mutattunk rá azon óriási veszedelemre, mely a mostani állapotok további fen- maradásával napról-napra, órárói-órára fenyeget bennünket, s mely Damokles kardjaként függ mindnyájunk feje felett. A legnagyobb baj, mely a tűzesetek alkalmával előfordul legtöbbnyire az, hogy derék tűzoltóságunk, mely minden egyes alkalommal fényes lanujelét adja önfeláldozó munkásságának, melylyel a lakosság teljes elismerését érdemli ki, csak későn vehet tudomást a tűz kitöréséről s igy a már rendesen elharapódzott pusztító elem megfékezését a legmegfeszitőbb fáradsággal is alig képes kellőkép teljesíteni. A hiba tehát csak az, hogy tűzoltóinknak nincs megadva a mód arra, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a veszély helyén megjelenhessenek, s mihamarább gálát vessenek a tűz pusztító erejének. Nincs pedig azért, mert városunk kiterjedése igen hosszú lévén, jelentékeny időbe kerül, mig a tűzi lárma bejárja az egész várost, s az ezalatt lefolyt idő pedig sokszor a legnagyobb vész csiráit hordja magában, mert elegendő arra, hogy csekély szél mellett egész házsor a lángok martalékává váljék, különösen ha még oly időben esik meg a baj, mint a mostani, midőn a nagy szárazság miatt sok helyütt a kutak is kiszáradtak, s a mentéshez megkivántató vízmennyiség alig akad egyes házakban. A legégetőbb szükség tehát az őrtorony mielőbbi felépítése. A tűzoltói hasznos intézménynek kiegészítő részét képezi ez, mely nélkül az sohasem felelhet meg teljesen feladatának. Belátta ezt a helybeli önkéntes tűzoltóegylet, midőn három év előtt az őrtorony építésének ügyét kezébe vette és az e czélra addig adakozások utján begvült összeget újabb adakozásokkal óhajtotta kiegészíteni, még pedig akként, hogy a polgárság havi csekély összegekkel járuljon az említett nemes czélra. A terv szerint két év alatt kellett volna befolyni az építéshez megkivántató összegnek. De sajnos, már a harmadik év is elmúlt, s még sem építhettük fel az annyira szükséges őrtornyot. Sorakozzanak tehát városunk polgárai, s tegyék lehetővé újabb adományaikkal annak minél előbbi felépítését. Az intéző körök pedig rendezzenek — ha szükségét látják — e czélra műkedvelői előadásokat, vagy népünnepélyeket, melyeknek jövedelme is jelentékenyen szaporítani fogja a már meglevő tőkét. Adja [sfen, hogy a régi óhaj teljesedését minél előbb regisztrálhassuk ! A katonák vallásossága. Meghatva néztem a múlt napok egyikén a katonák áldozását. Leoldották kardjukat, meghajtották büszke homlokukat, a délczeg ifjak térdre hullottak a székes- egyház kövezetén és példás áhítattal vették magukhoz az Oltáriszentséget, a szent Úrvacsorát. Egyszer egy ifjú katonatisztet láttam mély alázatosságban áldozni. Úgy tűnt fel lelki szemeim előtt, mintha aranyos egyenruháján túlvilági sugarak törnének át s most hajtaná végre egyikét azon magasztos tényeknek, melyek őt hivatásának magaslatára emelik. Van valami kimagyarázhatatlan, valami lelket megindító abban, ha a katonát vallásának gyakorlásában szemléljük. A történelem megörökítette a nagy franczia katonáknak Condé, Turenne és Vauban-nak gyakorlati vallásosságát, kik meghajtották fejüket Isten előtt, az oltár előtt, mely fő mások előtt meg nem hajolt soha; megörökítette épen úgy, mint Hunyady János buzgalmát. Tapasztalásból, de különösen a múlt történelméből tudjuk, hogy a hadsereget a vallásosság feszi hatalmassá, bátorrá és győztessé. A királyhoz való hűséget és ragaszkodást az Istenben való élő fiit és mindenhatóságában való remény aczélozta meg és tette törhetetlenné, erőssé még a legnagyobb veszélyek között is. A harczi riadó kürtje akkor viszi elszántan halálba a katonát, ha a vallásosság szent érzelme, a királyok királyába vetett remény lelkesíti szivét. Istent különben „Seregek Urá“-nak nevezi a szent könyv; a katona kardjának pedig kereszt alakja van jeléül annak, hogy a kereszt a vallás jelvénye, a kard által helyeztetett vissza jogaiba s ha kell, a kard védi meg a vallást jótékony tevékenységében. A természeti jog szerint a tekintély a társadalmi élet alapja; a kinyilatkoztatott vallás ezt megerősíti s a fejedelmet, a királyt, Istentől nyert hatalommal látja el. Mikor tehát a vállás és társadalom közös ellensége, a minden tekintélyt felforgató anarkia kitűzi a jelszót: nem kell Isten és nem kell úr, akkor a vallás nemtője a hadsereg nemtőjével fog kezet, a kereszt és a kard egyesülnek s elszántan vívják az ember és a társadalom ideiglenes és örök javára istenileg megállapított kettős, társadalmi és isteni tekintély győzelméért a harczot. Igaza van egy hires Írónak, kinek fenséges szavai annyira tárgyunkhoz illenek: „Manapság küzdésre van utalva az emberi társadalom, Istennek ezen szétrom- bolhatatlan munkája, melyben az embernek elodázha- tatlanul élnie kell. A pap mint a vallás képviselője és a katona a földi tekintély küldöttje, a támadás visszaverésére készülnek, ők a veszélyeztetett társadalomnak utolsó harczosai, kik okvetlenül győzhetnek, mert hősiesen tudnak meghalni. Mindkettőnek élete kemény és fáradságos, mindkettő életét áldozza fel embertársaiért. Ez hozza magával, hogy e nagyobb közveszélyek alkalmával egymás mellett látjuk őket; váltig mondhatni, hogy közös kötelmük, azonos czéljuk tudata lelkesíti őket, egyesíti és testvérekké nemesíti a veszély, az áldozat és a halállal szemben!“ Ez indított meg engem, mikor a katonákat a templom hideg kövezetén láttam térdelni, midőn mély imádás közben egyesültek Istennel és ez által bebizonyították, hogy ők e szó szent értelmében is katonák. Alfa. a ■u k. illáié út anrzó ű, ik 'SZ íy raóoín az ra j5íy ó. és a, 'is ■1. Ili rt y. iiii n lZ ítz k "Z id I. a ú z e n a a A „Váczi Közlöny“ tárczája. Mi boidogit? Előszói’ a tavasz virága nyújt Az ifjú szivnek édes örömöt, Később a nyár kies kincstára uj Dúsabb pompát hint a vidék fölött. Aztán az ősz, a hasznosat hozó . . . S a munkának jutalma a gyümölcs, Ki dolgozott, annak nyugodni jó. S jót mindenben, mindig talál a bölcs. így minden kornak van jó oldala, Hol árnyék van, az ellentét közel . . . Eljő a tél, az élet aggkora, Pihenni vágy a meggyötört kebel. És végre is mindben ha csalódánk S lelkünk a nyugalomért esdekel, Egy mégis van, mi nyugtot, enyhet ád, Hol csendesül a felzajlott kebel. Ez egy, mi jobb mindennél a mivel Ember csak bírhat, mint kincs, hir. gyönyör, Örök nyugalmat ad e kicsi hely, A csendes, enyhe, néma sírgödör. V. J. A szerető szivek. — Elbeszélés a középkorból. — (Folytatás). — Igen anyám, én szeretem ez ifjút, kiben Sándorra, egykori játszó társamra ismerek. — Az vagyok kisasszony ! Sándor vagyok a pór fiú, önnek igaz tisztelője. — Leányom nem leszen a tied, ifjú barátom ! 0 úri leány, te] pedig pór fiú ; kőztetek nagy különbség van. Nem gondolám, hogy egy pórfiú ily érzelmeket is táplálhat szivében, azért Ígéretem teljesítését, mivel már kimondtam, vissza nem vonom ; de ha a harcz mezején vitéz feláldozó voltál, mondd meg, visszariadsz-e, ha feladatul azt szabom, hogy leányomat csakis áldozat árán bírhatod, igy folytatá Kőhegyi beszédét. — Nincs áldozat, mit meg nem hoznék leányodért, mondá az ifjú, miközben nemes elszántság tüze sugárzott szemeiből. — No jó! Bajtársak! Halljátok ez ifjút? Legyetek találékonyak. Mondjatok lehetetlent, hogy szavamat megtarthassam, de leányomat is megmenthessem. — Mondjanak bármit ! Vagy élve bírom szivem választottját, vagy éltemet áldozom bírásáért. Lehozom érte az ég legfényesebb csillagát, megállítom a folyó rohanó hullámait s a napból sugarakat lopok, hogy azzal felmelegitsem rideg kebleiteket. — Ifjú lelkesültséged igen nagy s annyira elragad, hogy szavaid nevetésre ösztönöznek. Ne légy oly merész és vállalkozó, hisz lehetetlent mi kívánni nem akarunk tőled. Fogd leányomat s vidd fel a hegytetőre, ha ezt megteszed, úgy leányom keze a tied. — Helyes! kiáltának a jelenlevők. No ez elmés feladat, hisz a hegytetőre jutni magányos embernek is majdnem lehetetlen. Itt az alkalom ifjú barátunk, kitüntetheted magadat s érdemet szerezhetsz választottad kezének birhatására ! — E feladat teljesítése a legkedvesebb leend nekem s ha csak ettől függ óhajom teljesedése, teljesítem. A vig vendégsereg örömittassan tért nyugalomra a vig lakoma után. A szemekre nemsokára álom nehezedett az éj sötétje fedé a lecsendesült kastélyt. Csak Sándornak volt nyugtalan éje, lázasan várta a nap virradatát, hogy feladatát teljesítse s kincsét a hegy csúcsára felvigye. ■ * * * Utazásaimban a Kárpátokban egy magas hegycsúcsán lepett meg az alkony. Nem volt tanácsos a korán beállt sötét miatt utamat tovább folytatni a lépten nyomon felmerülhető veszélyek miatt. De meg az út is teljesen ismeretlen volt előttem. Az egész hegycsúcson csak egy szerzetes zárda volt, melyben éjjeli szállást remélhettem nyerni. Visszaemlékezvén mindazokra, amiket a szeretett atyák szívessége és vendégszeretetéről hallottam, szorult helyzetemben egy perczig sem haboztam. Elhatároztam, hogy bezörgetek a jó páterekhez éjjeli szállásra, no meg az igazat megvallva, gondoltam magamban, egy kis barátságos vacsorára is. Mert az utazónak, különösen ha naphosszat hegyeket mászkál, jól esik a vacsora. A zárda ajtaja zárva volt. Csengettem. Csakhamar lépteket hallottam. Az ajtó felnyílt s egy durva szőrcsuhába öltözött férfi állott előttem, ki kilétem felől tudakozódott, s midőn kérdésére röviden előadtam szorult helyzetemet, bebocsátott. Karonfogva vezetett, a kezébe égő gyertya szerény világánál, egy szűk folyosón az ebédlőbe, hol már a zárda lakói vacsorára valának összegyűlve. Az ebédlőbe lépve egy öreg ősz szerzetes lépett elém nyájas üdvözléssel, aki miután meg is neveztem magamat, örömmel mondá, hogy éppen a legjobb pillanatban jöttem, vacsorához készülnek s azt együtt költhetj ük el. Oly jól esett látnom s tapasztalnom a szerzetes atyák szives nyájasságát; oly mély benyomást tett telkemre az öröm, melylyel engem, mint idegent fogadtak, hogy azoknak, kik a szeretetnek ezen elvonult fiait a szerzeteseket manapság máró nyelveikkel rágalmazzák, bízvást tanácsolnám, hogy csak egyszer menjenek közéjük s tapasztalják szívességüket, élvezzék barátságukat s tanulmányozzák azon szeretet áthatotta p. &
