Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-02-18 / 7. szám
HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. XVI. évfolyam. 7. szám. Vácz, 1894. február 18. ELŐFIZETÉSI ÁRA : negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Kapható - KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky liáz.j Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztöseg és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz Gasparik-utcza 12. sz. alatt. IIIKRETÉSEB4 : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. N yilHért sora . . ......................:10 kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál IIO kr. Főgimnáziumunk. Lapunk múlt számában közöltünk egy rövidke hirt, melyben tudomására hoztuk olvasóinknak, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a váczi főgimnáziumot a nyilvánosságnak és ennek kapcsán az érettségi vizsgálat meg- tarthatásának jogával állandóan felruházta. Ehir fölöttnem lehetcsak úgy könnyedén napirendre térnünk, mert nagy horderejű dolgok foglaltatnak e pár sorban, melyek megfontolasraméltók. , Immár tizenharmadik éve, hogy városunk régi, hírneves liczeuma, mely jó félszázadon át a legszebb virágzásnak örvendett, a s/abadság- harcz idején azonban a tanügy legnagyobb kárára s városunk mély fájdalmára megszűnt s harmincz éven át a nemlét álmát aludta, néhai Petróczy László czimzetes kanonok s kartali plébános bőkezű alapítványa által uj életre kelt, miután -előzőleg 1870-ben boldog emlékezetű Peitler Antal József püspök alapítványa s a varos hozzájárulása folytán 6 osztályúvá emeltetett. 1880. évi juh 18-án kelt Petróczy László alapító levele, melylyel ő az ifjúság vallás-er- j kölcsös nevetését s ez által édes hazánk szebb s jobb jövőjét elősegíteni óhajtván, kimondá a »legyen« szót, mi által magának »exegit monumentum aere perennius.« Még azon év szeptember havában megnyílt újra a váczi gimnázium két felső osztálya, de maradandósága mindekkoráig nem volt biztosítva. Ugyanis az 1883. évi középiskolai törvények s újabb miniszteri rendeletek számos oly követelményekkel lépnek fel a középiskolákkal szemben, melyek főgimnáziumunk megnyitásakor még nem voltak, létesítésük pedig alig legyőzhető akadályokba ütközött, úgy hogy e miatt nem egyszer komoly aggodalom szállta meg lelkünket főgimnáziumunk jövő sorsát illetőleg. A minisztérium a lefolyt idő alatt többször folytatott tárgyalásokat a püspökség, a káptalan, a kegyes tanitórend és városunk megbízottjaival, de a tárgyalások mindaddig nem vezettek döntő eredményre, mig jelenlegi megyés püspökünk, dr. Schuster Konstantin d exciája, ki nem egyszer adta már az egyház és haza javára tett fejedelmi adományaival nemesszivű áldozatkészségének fényes tanujelét, felkarolta főgimnáziumunk ingadozó ügyét s lehetővé tette, hogy székvárosának e »féltve« őrzött kincse mindenkorra biztosítva legyen. Tette pedig ezt a kegyelmes úr az által, hogy a főgimnázium épületét, mint a mely szűknek bizonyult a nyolez osztály, esetleg még parallel osztályok, nemkülönben az újabb középiskolai törvények által előirt mellék tantermek (milyenek a rajz-, tornaterem s különböző szertárak) befogadására, a múlt évben negyvenezer forintnyi költségen kibővíttette s a gimnázium ezen uj épület-részét a kegyes tanitórendnek adományozta. Mennyi elismeréssel kell adóznunk a jótékony főpapnak, hogy a múzsák eme csarnokát ez által maradandóvá tette, létalapját biztosította! Városunkban hány szülő tartozik forró hálával ezért, most is és a jövőben is, hogy gyermekét ide haza taníttathatja s nem kénytelen őt drága pénzen idegen városban, idegen kezekre bízni! Sőt a környékbeli szülőkre is menynyivel előnyösebb, ha gyermekeiket ide hozhatják, hol kevesebb anyagi áldozattal jobb felügyelet alá adhatják őket, mintha a fővárosban kellene gyermekeiket neveltetniük! Nagy horderejű s eredményében messze kiható eseményt foglalnak tehát magukban azon sorok, melyekkel főgimnáziumunk állandósításáról adtunk hirt. Adja isten, hogy e tanintézetünk egykori jó hírnevéhez méltón mindenkoron áldásosán virágozzék! A „Váczi Közlöny“ tárczája. A búcsúzó fecskéhez.*) Gyülekeznek már a fecskék Háztetőkön, tornyokon, Más hazába készülődnek Villámröptü szárnyukon. Más hazába készülődnek, Hol örökké tart a nyár, Hol a télnek nincs hatalma, És tömérdek a bogár. Fecskemadár, fecskemadár! Fészkedet hát itt hagyod, Mely esőben és viharban Néked jó tanyát adott! ? Elhagyod hát azt a fészket, Hol vidáman élted át A családi boldogságnak Legszebb, legédesb korát! Lám, e büszke paloták közt Egy kis kunyhóm sincs nekem, S télen, nyáron küzdve szerzem Mindennapi kenyerem. Tél fagyátul én is félek, Mert a szén s fa drága ám, És családi boldogság sem Melegíti kis szobám. De ha mint a sas, repülni Tudnék bátran, szabadon, Véled fecske még se szállnék, Merre szived vágya von. *) A szerző »Álmok az üdvről« czimrnel legközelebb megjelenő költeményeiből. Előfizetési ára. fűzött .példányé 1 frt, disz kötésűé 2 frt, mely összeg a szerző nevére Budapestre, Uj- világ-utcza 21. sz. alá küldendő e hó végéig. Mert mit érne más hazának Minden kincse énnekem ? Magyarország, mindig érted Sóvárogna hű szivem ! Luby Sándor. Bátortalan gyerek. — Beszélyke. — •V. Cfaál ZK^azrolintól. — Jó napot, kedves komám asszony. No hát hogy- mint vannak ? — Tűrhetőn; Isten hozta, tessék helyet foglalni. — No, egy-két perezre. Hát tűrhetőn vannak ? Pedig amint az ablaknál elmentem s benéztem olyan sötét tekintete volt komám asszonynak, hogy no ! . . . Gondoltam, ejnye, tán valami baj van. Betekintek. — Baj csak akad gyakran. Felelt Rominé asszony s törölgette hirtelen könybe boruló szemeit. — No lám, még se csalódtam én ! Mondja komám asszony, mi hát a baj ? . . . Ki jött a csap a hordóból, elfolyt a sok jó bor ? — Bor? . . . Oh jó Isten, ha volna borunk! . . . Hisz tudja komám uram, hogy az az átkozott fillok- szera . . . — Persze tudom. No tán a Bodri kutya megette a fészkekben a tojásokat? Mi? — Ne tréfáljon komám uram, az én szivem keservével ! kérem. — Ej ej ej! Piát sziv-keserv is kerül elé? . . . Hadd tudjam hát valahára. — Hát kérem, öt vagy hat napja már, hogy ez a Sándor gyerek éppen nem tud enni de semmit! Ismerem a gusztusát az ételben, de ha megkészitem is ked- vencz étkeit, rá se néz. Pliába diktálom belé. Azt mondja, hagyjak békét neki: mert ha kinálgatom, erőlAz ezredéves kiállítás. Az „Iparosok kiállítási nagybizottsága“ a sajtó útján felhívást intéz a magyar közönséghez a magyar iparnak az ezredéves kiállításon való méltó képvisel- tetése érdekében. A felhívást, melyet egész terjedelmében közlünk, ajánljuk olvasóink figyelmébe. A felhívás következőleg hangzik : Ezredéves orsz. kiállításunk sikere érdekében kérjük a nemzet minden számottevő tényezőjének támogatását. E kiállítás nem egyszerű tárlatnak, látványosságnak van tervezve, mert a magyar nemzet ezer éves múltjának képezi beszámolóját s ez a beszámoló nem lehet másolata az úgynevezett mutatványos kiállításoknak, melyeknek egész sorozata követte egymást az utolsó évtizedben. Kell, hogy ez alkalommal kultúránknak méltó hely jelöltessék ki Európa művelődés történetében, kell, hogy bemutassuk iparunkat, művészetünket, közgazdaságunkat a maga egész teljességében, minden számottevő tényezőjével egyetemben, kell, hogy most megmutassuk Európa nemzeteinek, hogy államalkotó magyar nemzet ereiben pezsgő egészséges vér kering. A nemes versengés megindult országszerte. A vagyonos iparos, a ki áldozatokra képes, ott lesz termelése és munkája javával; de ott lesz a kevésbbé tehetős, jeles iparos is, mert a nemzeti munkának ő is lelkes tényezője és ámbár áldozatokat kell hoznia, nem maradhat el, mert elmaradásával nem volna teljes, nem yoina hűséges a magyar kultúra bemutatott képe. És e helyen appellálunk a nemes magyar közép- osztályra, a lelkes közönségre. Járuljon hozzá ő is a nemzeti verseny sikeréhez s hozza meg áldozatát a nagy czél sikere érdekében. Nem olyan áldozatokról van szó, melyek a társadalmat nem illetik. Kérjük, hogy szükségleteinek fedezésével a kiállítás előtti évben legyen némi figyelemmel a közel környezetében lakó jelesebb magyar iparosokra, kérjük, hogy rendeljen olyan tárgyakat, a melyeket az illető iparos az alkalomhoz méltó figyelemmel készítsen el és a nemzeti kiállításra felküldvén, vele mű és kézműiparunk magas színvonalát kidomboríthassa. Az áldozat valóban oly csekély, hogy minden hazafinak meg kellene azt hoznia. Egy-egy luxus-bútordarab, egy műipari czikk, minden művelt család szalonjában elkél s kiállítás nélkül is kereslet tárgyát képezi; — annál inkább hiszszük hát most, mikor a legnemesebb ügy támogatásáról van szó, hogy a tetem, haza se jön a hivatalból délre. Hát nem szörnyű ez? . . . Mit tegyek már vele? — No bizony ! Hát ha nem eszik, ne_ kínálja komám asszony. Hagyja rá mig jól megéhezik, majd kér az akkor. — Nem biz a! Kérem ez olyan bátortalan gyerek mindenben, hogy még ha éhen halna se kérne soha semmit. — Bátortalan ? A menykőbe is, dehogy! . . . Láttam én már bátor ficzkónak is. — Sohase láttam én ! — Aztán édes komám asszony, a fiúnak más oka is lehet az étvágytalanságra. Nézzük csak! Talán szerelmes, olyanba lehet éppen szerelmes, a kitől viszonzást nem remél. Ez bizony elveheti ám az étvágyát! Hehehe! — Ugyan ne mondja komám! Az a bátortalan gverek? . . . Nem szol az soha a lányokhoz felet se ! _ Jól van ám, de annál többet gondol, epeke- dik ! . . . Mondom, szerelmes a ficzkó. Lássuk csak hová jár. merre jár? Ki érdekelheti? Nagyon sok szép leány van ám itt ami városunk főutezáián. Hehehe! . . . Rózsás arezok, szőke fejecskék kék szemekkel! Barna hajú, fekete szemű nevetős kis szentek. _ Oh az én Sándor fiam rá se néz egyre sem ! — Dehogy is nem! Hisz nem remete, hogy alázatosan lesüsse a szemeit! No. Aztán mi a lelke, csak elérte már a házasuló kort! Kedves komám asszonynak is kellene egy kis segítség. Mi ? Egy sürgő-forgo takaros kis menyecske. Plehehe! — Persze! Hogy azzal is több dolgom legyen?! Minek lenne a liázassság ilyen bátortalan gyereknek. _ No, majd körül vizsgálom én a kereszt fiamat, ezt a Sándor kát. Megtapogatom szive táját, kiért dobog? Meg is kérdezem, kire fáj a foga?... Hehehe. Meg tegyem?
