Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-25 / 47. szám

eszmék uralmáért a társadalmi életben, nagy hazafias czélért küzdünk, nagy hazafias missiót teljesítünk. Küzdünk azon alapért, melyen nemzetünk ezer év viharai közt fönállott s a melyet ha lerontani engedünk, vele együtt romokba j elől a társadalom is. A romok lelett lehet, hogy i uj élet fakadna, uj társadalom venné kezdetét, de ez minden lesz, csak — magyar nem lesz többé soha.«

Beszédjét Csávolszky kanonok úr indítványára jegyzőkönyvébe igtatja a kát. kör.

A beszéd keltei te hatás alatt köszönte mes Jung János püspök úr ő méltósága Csávolszky Józsefnek s a vele működő szervező bizottságnak fáradozásait, azon óhajtás kifejezésével, hogy ez a jegyzőkönyvbe foglaltassék.

Ezután alelnökökké választatlak szintén egyhangúlag Marosi Ferencz és Chobot Ferencz, kik néhány szóval jövendőbeli működésökről nyilatkoztak; titkárrá dr. Kiss Ernő, pénzlárosá I Donovitz Vilmos, könyvtárossá Vörös Ferencz, S számvizsgálókká pedig Morlin Zsigmond és | Meiszner Rudolf. — Most következett az igazgató választmány megválasztása, amihez szava- zalszedőkül Kovách Ernő elnöklete alatt Bucsek István, Forgó Kálmán, Borossy Ferencz, Niki- tits Sándor és Racsek János egyleti tagok neveztettek ki.

Minthogy az idő már jól belenyúlt a délutánba, sokan eltávoztak; de azért még mindig elég számú tag maradt jelen, kik majdnem egyhangúlag választották meg az igazgató- választmány rendes és póttagjait. Rendes tagok lettek: Alber tv Ferencz, Balás Lajos, Biringer János, Bucsek István, Csávolszky József, dr. Csősz Imre, Dr. Czettter Antal, Fludorovits Zsigmond, Fodor Imre, Gajárv Géza, Halmi László, Ivanda István, Kovách Ernő, dr. Lencsó Ferencz, Meiszner János, Nikitits Sándor, id. Olaj Ferencz. Pivár Ignácz, Racsek János, Tragor János, Udvardy Kálmán, Újhelyi István, Velzer Lajos, Zemanovich József. — Póttagokká lettek: Pertik Gyula, Roller Ármin, Csekó Pál, Lencsó Sándor, Velzer Kálmán, Paull István.

Egy óra volt már délután, midőn a bizottság ezen eredményt kihirdette. Végül az elnök felkérte a jelenlevőket, hogy csatlakozzanak a püspök Ő exciájához menő küldöttséghez.

Ennél szebb és lelkesebb társaságot még alig fogadott be egyszerre a »Curia« nagyterme, hogy abban ily nagy fontosságú és annyira komoly dologról tárgyaljanak. Mindenki kész örömmel fogadta az ott elhangzott eszméket s legtöbbször azon megjegyzés volt hallható: »Bárcsak már régen egyesültünk volna«. Van ebben sok igazság; de azt tartják, helyesebb a jó ügyhöz későn fogni, mint soha.

E királynak egykor a kánokkal ütközetje volt. Csatát vesztvén, csapatja üldözőbe vétetett s már-már meg- ejté őt is az ellen, midőn e bérez fokára ért, ugrott nagyot lovával egyet s im mögötte megrepedt a hegy! Míg az ellen túlnan álmélkodva, tétlen áll, ő a szem- beoldalon az Úrnak hálaszót rebeg.

Még gyermekkoromban haliám e szép regét, de megkérdezém a molnárt is vaj’ tudna-e e hegy felől rég történt dolgokat beszélni?

„Haj uram! — felelte ő — régen! de rég történt a’ még! — tán kétszáz éve is van annak : Alexandra vitéz vezér táborba szállá itt s mert az' ellen meggyőzte őt, futni kényszerült, akkor hasadt el igy e hegy.“ .

— Ills tudja-e, ki volt e nagy vezér, kit mond Alexandrunak ? — kérdeztem őt tovább.

— Hogyne uram! ? kinek képe Fehérvárit a kőkapun lovastul együtt látható, kinek Duczipál volt lova.

Még mielőtt a szorulatba mennék, hogy ha jobbra nézünk, egy pinezéhez hasonló kőcsomó, mintha emberkéz rakta volna, tűnik szemünk elé, a melyről igy beszél a nép :

A Vágottkőben, mert ez neve, fenőkövet nyalva tündérek laktak egykoron: kincset őriztenek. Nagy vasajtó zárta őket, mely hét évben egyszer nyílt csak. Történt egyszer: megnyílott a nagy vasajtó s a tündérek el-lementek játszadozni a patakhoz, hol egy pásztor kecskenyáját furulyázva terelte.

Szóba állva a juhászszal ily beszéd keletkezett:

— Kik vagytok ti szép kisasszonyok ! ? Még mióta kecskéimet őrizem e völgyben itt látni soh’sem láttalak!

— Mi tündérek vagyunk — feleltek ők. — És ki vagy te? Mondd nekünk!

— Kecskéket őrizek, szegény pakulár vagyok.

— No, ha szegény pakulár vagy, látod azt a nagy vasajtót, nyitva van még, nyitva is lesz, ott lakunk mi, kincset őrzünk, menj be abba s annyi kincset hozz ki onnan, mennyit elbírsz, de csak egyszer! — jól jegyezd meg!

A kincsszomjas ember el-bement s tarisznyáját megtömte jól, de mert telhetetlen volt a lelke, újra visszatért, reázárult a nagy vasajtó s örökre ott maradt.

lm’ a nép igazságérzete! A Dinom-Dánomor- szágba csak úgy könnyű szerrel bejutni nem lehet s

Azok úján, miket eddig láttunk, hallottunk, , tapasztaltunk, — csak azt mondhatjuk őszinte szívvel: virágozzék, gyarapodjék a Váczi •Kall. Kör !

A kath. legényegylet őszi tánczvigalma.

F. hó 18-án egy kedélyes tánczmulatságot rendezett a kath. legényegylet a Curia szálló dísztermében. Szokatlan időben rendezett, mert csak a farsang folyamán szokott az egyletnek bálja lenni, amelyre iparos családaink annyira számítanak, de ezen évben azért rendezte a mulatságot, hogy a nyáron lervbevett szin- előadás elmaradását némilcép pótolja.

Az ifjak fényes egyleti jelvényeikkel mellükön 8 órakor szerényen gyülekeztek s várták a vendégeket. 9 órakor Porubszlcy József alelnök megjelenésével kezdetét vette a kedélyes mulatság. Meglátszott az ifjakon hogy a szórakozást mennyire nemessé teszi az egyleti szellem, ha ez a szellem átlengi őket. Presan József 1. dékán vezetése alatt folyt le a kedélyes táncz egész kiviradtig.

Legyen ezen mulatság egyik indoka azon összetartásnak és szeretetnek, melyek az egyleti ifjak között élni kell.

A díszes hölgykoszoruból a következő neveket bírtuk feljegyezni.

Asszonyok: Bakos Józsefné, Bende Györgyné, özv. Bisztricsány Istvánné, Florencz Józsefné, Führer Fe- renezné, Horváth Sándorné, Kiss Jánosné, Lányi Já- nosné, Malik Istvánné, Murétty Istvánné, özv. Nagy Jánosné, özv. Niszler Józsefné, Orszáczky Józsefné. özv. Pokorny Jánosné, özv. Schrött Andrásné, Szabó And- rásné, Szalay Pálné, Vajda Lászlóné, Zoliéi Imréné, stb.

Leányok: Bende Irma, Bisztricsány Mariska, Bugár Annuska, Horvath Etelka, Kiss Erzsiké, Lányi Berta, Lautos Viktória, Malik Tercsiké, Orszáczky Etelka, Pokorny Annuska,. Schrött Mariska, Simák Annuska, Sáry Emma, Sperger Paulin, Szabó Mariska, Szalay Mariska, Váli Erzsiké, Vajda Mariska, Zoliéi Vilma, stb.

L.

C S A R N O K.

A sebesült hadi foglyok ápolása.

Egy rokkant naplója után közli : Csík Sándor.

(Folytatás és vége).

Két órai pihenés után ismét útnak indultunk. Valamennyien tiszta ruhával és élelemmel voltunk ellátva. Délután érkeztünk Glogauba, hol porosz tisztek vártak ránk. Valamennyiünket szalmazsákkal ellátott tágas waggonokba helyeztek el. Az állomás perronján körülbelül ezer ember állt. „Az osztrákokat akarjuk látni !“ kiáltott a tömeg. Kinyilt a sorompó és megindult a hajsza. Kosárszámra a butterbemheneket (vajas-zsemléket), az igazi pfáltzer-szivarokat és a küm- í is-bütyköst.

Szól a gőzsip, megindult a vonat Posen felé. „Osztrákok, szerencsés felgyógyulást kívánunk“, kiál- ták utánunk. A glogaui vendéglátás minden állomáson ismétlődött. A sok butterbródnak, pfaltzer-szi- varnak, és a kümlis-bütykösnek és a sörös palaczk- nák alig akadt helye.

ha van talán esély, hogy Eldorádó fogadja a dolog- talant, a nép igazságszolgáltatása a hőst önönmaga hibáival buktatja el a czél előtt.

A szoros szájáig ily költőies hangulat vezet.

Előttünk zárva látszik az út, két oldalról pedig magasba nyúló sziklafal emelkedik. A szédítő magasban, hol szédeleg a szem, ha feltekint, pásztorfiúk őrzik marháikat s ha a vásottság egy-egy kavicsot a mélybe dobna le, égzengéshez hasonló zaj hulláma tölti be az űrt s a lent járó utas megrettenve húzódik el egy sziklafal alá, hogy élte roncsát megmenthesse igy. Ott a patak szűkebbé lesz, sziklák közé szorul s tovább haladnunk már-már nem lehet, mert az utat örvény nyelte el. De im’ a szikla oldalában, mintha lábnyom volna látható! Valóban lábnyom az, mely kivájta a követ. Arra lépve áthaladhatunk e széditős örvény fölött, hogy odább haladva az ég felé tekintve fel, fölülről fogjon el a szédülés.

Itt pár ölnyi szélesség csupán s mindössze néhányszor hosszabb az útvonal, a mely határt szab most látásunknak. Templom szentélye ez: keskeny, rövid, 400 méternyi mély üreg! Köröskörül csupán csak szikla látható. Szemünk az égre néz s Istent keres. Keblünket a fenség borzongató érzése fogja el, miségünk szemernyi voltát kétségbeesve látjuk itt. A sziklamélyedésekben egy-egy bagoly huhog, a csúpte- tőn vércsék ijesztő hangja szól s fejünk fölött, a hol az égnek csak kis, rövid, keskeny szalagja néz reánk, prédára vágyó lomha saskesely kering.

Borzongató a tájék itt, gyerünk odább, hol sze- lidebb égboltozat hajol reánk.

Tovább haladva egy, több száz méter magas, merőben függélyes fal kelti fel csodálatunk; ott pedig orgonasipok módjára égbenyuló sziklatömbök daczol- nak az ég villámaival. Mellettük merész magasban három kőóriás — az ég, ha tudja, hogy mióta — koronát tartva áll, tán hogy fölavassák vele a jövendő sziklakirályt. A Bajkacsűr is ott mered az ég felé, de benne csak a szél s vihar csépel és az orkán szórja a követ.

A gyermekes nép izgatott kedélye itt e helyen kincseket keres s bárha róla megyőződni volt elég oka, hogy Dárius a kincseit másutt rejtette el, a hitében él tovább.

Este volt már, a hogy a vonat a poseni állomás csarnokába robogott be. Vagy ötven kocsi várt ránk. Azonnal a várbeli lazaretbe vitték, a hol tiszta szoba és kényelmes ágy volt. '

Reggel bejött a beteg ápoló hölgy bizottság. Húszán lehettek, csupa városi előkelőség, „Ön magyar ?“ szólított meg az elnöknő. „Igen, az vagyok !“ válaszoltam. „Nagy szolgálatot tenne nekünk,“ folytatta az úrnő, „ha a második számú terembe szállásoítatná el magát. Az ott fekvő tizenhat magyar közül egyik sem tud németül.“ „Szerencsésnek érzem magam, ha szolgálatára állítatok“, válaszoltam.

Baj társaim szívesen fogadtak és a legkényelmesebb helyet engedték át nekem. Jött a hozzánk beosztó' t ápoló-bizottság. Négyen voltak, két férjes úrnő, — egy kereskedelmi tanácsos neje és ennek 18 éves leánya.

„Ápolni jöttünk“, mondák, előttem megállva. „Csak nem sebeket kötözni“, kérdém csodálkozva. „De igen, azt is“, mondák. „Hiszen betegeket ápolni, az elcsüg- gedteket bátorítani és a szomorúakat vigasztalni, keresztényi főerény“. Úgy is lett. Ők ápoltak, mosták és kötözték sebeinket a leggyengédebben.

„Van-e valami kívánságuk“, kérdé másnap a tanácsosnő. Valamennyi akart valamit. Az egyik debre- czeni makrapipát, a másik dohányzacskót sa’langósat, a harmadik paprikás szalonnát, a negyedik a magyar kártyát, az ötödik pedig magyar újságot kért. Mind olyan dolgokat, a mit Poroszországban nem lehetett kapni. Majd „Írunk Magyarországba és elhozatjuk minden áron“, szólt a tanácsosnő. „Hát ön mit óhajt ?“ kérdezett engem. „Egy sakktáblát“, válaszoltam. „De kivel sakkozik?“ „Magam“. „Az nem járja. Olga leányom, te a mi tolmácsunkkal sakkozni fogsz“, szól leányához.

Kinyílik az ajtó. Két porosz katona megrakott kosarat hozott be. Volt abban mindenféle jó, úgymint : | sörös palaczk, fehér czipó, sonka, kümlis-bütykösök, butterbrod, dohány, cseh-pipák és a poroszok legkedvesebb eledele, a füstölt hering. Azonnal hozzáfogtak a szétosztáshoz.

A két katholikus lelkész teljesítette a tisztet.

„Flát levelet ki akar Íratni haza Magyarországba?“ Persze valamennyien. De csak a német levelet bocsájtották át a postán, ennek írásához pedig csak én értettem.

„De majd írunk mi is,“ szóltak a hölgyek. A J tanácsosnő téntát hozatott és megkezdődött a le- I vélirás.

Egy hét múlva megjött a Magyarországdól rendelt portéka. Lett nagy öröm és sirva-vigadás. „Már most haza szeretnénk menni“, mondták valamennyien. Megtörtént az is. A béke megköttetett s kinek a sebe begyógyult, azt azonnal visszaküldték.

Hatan azonban nehéz sebeink miatt, november elejéig maradtunk Posenben és csak is akkor eresztettek el, midőn mankón voltunk képesek járni.

Az elbucsuzás megható volt.

„Maradjon itt,“ kért a tanácsosnő. „Nem lehet,“ válaszoltam, „vissza kell mennem, mert szökevénynek tekintenek.“ „De ha elszabadul a katonaságtól, vissza jön ?“ kérdé tovább. Szomorúan néztem a mankómra. „Ha sánta marad, még akkor is!“ szólt a kisasz- szony.

Mankómat hónom alá kapva, tovább biczegtem.

Szerencsésen elhozott a gőzös Annabergába, az osztrák szélén fekvő legvégső porosz állomásra. Itt a kíséretül hozzánk rendelt porosz sergeant (szakaszvezető) átadott az óderbergi állomáson várakozó osztPár száz lépésnyire odább újabb örvény kereng, neve Danyiíla-tó. A bal oldalon pedig két várszerű üreg, a Bajkabarlang néz le fennről.

És látni ott egy óriást a Bajkabarlangon felül, a mint parancsokra lenéz és őrizi e hegyszorost. Megkérdezém a föld népét, ha tudja-e e sziklaóriás miért, mióta áll magában ott?

— Uram — felelte ő — régen, midőn a Bajka várban tündérek laktanak s midőn e várakat ezüst hid kötötte össze, a melyen egyből másba jártak át, a tündérek közül egy szerelmeskedett egy pásztorifjúval s büntetéséül szoborrá, sziklakővé változott.

Ha szomjazunk, a jámbor földműves az áhitatnak hangján mondja el, hogy midőn Szent László hajdan itt kunokkal vitt csatát, szomjas lön ő és serge is, de mert akkor vizet még nem talált, a tikkadságtól egy fa árnyékába ült s csákóját a földre téve le, azon szent helyen hármas vizű forrás fakadt, tiszta gyöngy, a melyből szomjunk oltható.

Fia. eddig eljutottunk, búcsút inthetünk a völgynek s tartsunk most a hegyre fel.

Megmondani bajos lehet, hogy melyik hegytetőn,

1 nyugatfelől vagy ellenoldalon, láthatni-e szebbet, többet. Mert egy napon mindkét tetőre érnünk nincs idő, induljunk keletre fel, az út emerre kevésbbé testtörő, mint szembe véle nyugaton, a hol a tüskén, bokrokon s mohos kövön csak edzett lábbal mászhatunk.

Másfél órai kúszás után a hegytetőn yagyunk, a honnan Erdély belsejébe s Biharba messze láthatunk : Szeben, Brassó havasai s a Rézhegyeknek ormai tisztán megláthatok. De im’ a mig szemünk a messze tájakon kalandoz, alattunk tátong borzadályos mély üreg s erünkben fagyni indul már a vér, oly hideg borzongatón félelmés itt e hely. 400 méterre lent ezüst habot hömpölygető, fékevesztett viz rohan.

Az innenső oldalon a Kéményseprő üregre bukkanunk. A nép azt hitte szentül, némelyki most is azt hiszi, hogy Dárius a kincskirály e sziklákba rejtette kincseit/Kiss János, a vakmerő kéményseprő, a kincseket hogy kiszedje onnan (még gondolatnak is merész!) kötéllel bocsátkozott a mélybe le, de ott rekedve, ott hala.

A sziklatömbökön, melyek között a vakmerő lement, ma elszórtan till egy-egy szál fenyő s a szél