Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-18 / 46. szám

A magyar irodalom története tankönyvekbe van d összezsugoritva. A művelt magyar ember szeretne töbV bet tudni irodalmának történetéből, mint a mennyi

is két gimnáziális osztályra szűkén ki van mérve. Szeretk nénk egy nagy. teljes, megbízható könyvet tudósoktól,

k a kik irók is egy személyben. És jön az Athenaeum

a s ezt is eliratja a tek. tudós akadémia elől,

d Az sem volna utolsó, mondják némelyek, ha a

u magyar közönség együtt látná azt a tenger kincset,

k mit a magyar nép költő tehetsége ezer év alatt pazab rul széthintett. Ez igazán az akadémiának való volna,

h És jön megint az Athenaeum és ezt is elszedi az

1; akadémia elől.

j Nem veszik önök észre a szellemi kapcsolatot a

k három nagy nemzeti mű között? A nemzet története

r egyfelől, a nemzet irodalmának története másfelől s e

r kettő közt a nemcsak harczra és munkára, de dalra,

i mesemondásra termett nép az ő gazdag kincsesházávaJ.

í Nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy

1 mind e műveket az Athenaeum a nemzet ezer éves

i ünnepén adja át a nemzetnek ugyan, de az idő, melyi ben e dicsőséges munkát végzi, áldatlan egy idő, telve

1 közönynyel a múlt emlékei iránt; hogy maguk az irók

i szent borzalommal fordulnak el a múlttól, az idegesi ség, a szenzáczió hajhászata kezd dominálni irodai

1 munkban s a komoly, a nemzeti szellem ápolására hi1 vatott könyveknek gyérülni kezd a közönsége. Irodalmunk a klasszikusok kezéből jóformán minden átmenet , nélkül került a külföldieskedő irócskák kezébe, a kiket nem érdekel a magyar nemzet története, nem az irodalma, nem érdekel magukon kivül semmi.

De nem: a nemzeti szellem még mindig erősebb e nemzet zömében, hogy meg kellene ijednünk a kozmopolita áramlatoktól, hogy tartanunk kellene a nem- zetfentartó középosztály érzéketlenné válásától mind az iránt, a miben az igaz, a hamisítatlan magyar szellem nyilatkozik. A magyar nemzet története nem szenzáczió, mit a következő nap szenzácziója a feledés tengerébe temet. Ez a történetet egyszerűen meg kell tanulnunk s nem szabad elfelejtenünk.

Ezt követeli tőlünk saját érdekünk, ezt követeli tőlünk a nemzeti becsület.

Örüljünk, hogy vannak a mi dicsőséges, viharos történetünknek megirói. A kik nem a nemzeti hiúságunkat legyezgetik, hanem a történetíró részrehajlat- lanságával tárják elénk dicsőségünket, gyalázatunkat egyaránt.

Ilyen könyvnek látom én a Magyar nemzet történetét. Legyen áldás e lelkes férfiak munkáján.

Benedek Elek.

C S A R N O K.

A sebesült hadi foglyok ápolása.

Egy rokkant naplója ntán közli : Csik Sándor.

Még nem volt olyan nehéz marsunk az 1866-iki osztrák-porosz háborúban, mint a skaliczi ütközetet megelőző napon.

Majdnem tizenhat órai erőltetett mars után éjfél tájban jutottunk Josefstadtba, a hol néhány órai pihenőt tartottunk. Kocsiszámra érkeztek a sebesültek a csatatérről.

Jó része súlyos sebekkel. Az első hat kocsin azok feküdtek, kik a legközelebbi kórházba voltak szálli- tandók amputálás végett. Véres ruharongyok, összetépett fehérnemű hevert a legelső kocsin. Egy öreg huszár egy széttépett ingből tépést csinált oly lelki nyugalommal, mintha semmi baja sem lett volna, pedig a lábát csapta el az ágyúgolyó, „Fiuk ! holnap reggel mi kerülünk a sorra“, szólt Borsos őrmester. — „Nem félünk“, válaszolták. —■ „Magyar nem ösmer félelmet“,

kel áztatott hófehér párnákról. Végig vonult emlékében a múltnak boldog képe s szive fájdalmában hűsége és szeretetének egyetlen zálogát gyermekét csókol- gatá. Megbillent az erényes nőnél a béke s nyugalom mérlege s esésében olyan sebet ütött szivén, mely elviselhetetlen vala, mert tűrhető minden seb. csak a szív sebe nem. Ha a szívbe fészkelte magát a fájdalom emésztő férge, alig van mód, melyen az eltávolítható volna. És mint a növény, melynek csak gyökerén rág a féreg egész valójában vesz; úgy a szív fájdalom is a lélek földi porhüvelyét sietve kergeti örökös nyugvó ágya a sir felé. A rózsa csak hajlong a szélvész alatt a nap forró sugaraiban elfonnyad ; üdítő eső és harmat azonban új élet s újra virágokra fakasztja ; a szivet azonban ha összezúzta az élet vihara, nincs több öröm mi képes legyen helyrehozni. Ha az egyszer felriadt a boldogság szender álmából vagy sir, vagy a halálnak kell azt újra elaltatni s igy alvó állapotában többé nem él már abban a hit sem. A hit pedig első erény az emberi szív kis világában, mely ha elsötétül, elaludván benne a hit világító fáklyája; beáll a kétségbeesés. Ez pedig a legsötétebb gondolatokkal tölti meg az elhomályosult értelmet s a kezekbe a kétségbeesés fegyvereit adja.

Fánni lelkületére a sötét téli napok is leverőleg hatottak, férjének gyanakvó viselkedése pedig szivének vérző sebét csak még inkább tágitá. Éjjel nappal könyekben áztatá szemeit s azok elveszítették csillogó varázs fényüket; a sűrű folyással lepatakzó könyek lemosták az arcznak üde rózsáit; az eper picziny szájról eltűntek a nyájasság igéi ; a lélek elhomályosodott s a hit meghidegült s vele elerőtlenedett az angyal is, ki az élet küszöbén állva lángpallosával a legborzasztóbb elhatározásnak szent komolysággal ellenszegülne. S a kora tavasz egyik szép reggelének felkelő napja egygyel kevesebbet talált azon érző szivek közöl, melyek szeretettől s szeretve dobognak. Fánni mérget ivott, fájdalmában a halálban keresett enyhületet.

biztatott a huszár. —„Es ha nem is tudnátok, miért kell meghalnotok, — folytatta a sebesült veterán, — de azeit tartsátok magatokat, hadd lássa a porosz, hogy nem némettel van dolga.“

Hosszúra nyúló kürtjei hangzott, de oly halkan, h°gy lßlißtßtt hallani. A kürt kßndovßl volt bß- tömve. Az ellenség előtt az igy szokás.

Halkan haladtunk előre. Nem féltünk ugyan, de az bizonytalan, vájjon meg-e éljük a napot, aggasztott.

Néhány órai erőltetett mars után elértük Skali- czot. Zászlóaljunk egy magaslaton foglalt állást. Hátunk mögött egy hegyes erdő állott, előttünk terült el a völgy, virágos rétjeivel. Egy hosszúra nyúló patak ezüst sávként húzódott végig a vétségen távol a völgy benyúló részén erdőség, a honnan poroszok támadását vártuk.

Úgy négy óra után lehetett, a nap épen felkelőben volt. Minden oly békés, minden oly csendes, mintha nem is öldöklő csata, hanem egy kis reggeli kirándulás lett volna.

Tisztek látcsöveiket vonták elő. Az erdőből fényes sisaku alakok bontakoztak ki. Előbb hézagosán, azátán csoportosan.

Megszólaltt az előttünk fél körben felállított ágyuk egyike. A porosz sisakok eltűntek, az erdőbe húzódtak vissza; következett a második, harmadik, negyedik ágyúlővés.

A poroszok se vették tréfának a dolgot, vissza- telegrafáltak kartácscsal.

Szuronyt szegezve rohantunk le a hegyről s az e'őttünk álló vasúti dombon át az erdő felé tartva. De vesztünkre, mert a poroszok visszavonultak az erdőségbe és jó fedezet alatt hason fekve várták a támadó ellenséget. Megkezdődött a tüzelés. Rövid idő alatt oly borzasztó pusztítást vittek végbe a poroszok, hogy egyedül csak az Eszti-ezred két zászlóaljából 10 tiszt, 343 katona halva és 13 tiszt, 420 katona sebesülve ina raclt a csatatéren.

Én a rám bízott legénységgel alig jutottam át a vasúti dombon, mikor hatan közülök felbuktak. Néhány száz lépésnyire előrehaladva, erős ütést éreztem a térdhajlásomban, mire nyomban zsibbadás következett. A felső czotnbom át volt lőve.

Halomszámra feküdlek a sebesültek és a halottak. Én egy árok széléhez kúsztam. Közeledtek a poroszok. Egy porosz tiszt felém futott, azután két embert rendelt mellém, meghagyva, hogy vigyenek le az árokba. Ideje is volt már, mert ha az árok szélén maradok, a porosz lovasság össsegázol. Mielőtt a két katona eltávozott, két nagy kenyeret és egy borsóhurkát gurított le az árokba, hogy legyen mit ennem.

Estefelé járt már az idő, midőn egy porosz tiszt egy katonával jött le az árokba. A katona hátán nagy borjú volt, tele tépéssel és kötözőeszközökkel. A katonaorvos mellém térdelt, a katona pedig a tépéseket szedte elő.

„Megkezdődött az orvosi műtét. Ön német, nemde?“ szólt a porosz kötözés közben. „Nem, magyar vagyok,“ válaszoltam. „Magyar!“ kiáltott a burkus, „ez derék. Vilmos keríts elő egy dorongot vagy puskát. Azután majd ráültetjük és elviszszük biztosabb helyre.“

Úgyis lett, az orvos és a katona egy puskára ültetett fel, azután nyalábba kapva, hosszú faszinbe vittek. Itt lepedővel leteritett szalma állt a sebesültek részére. Még vánkos is volt.

Valami százhuszan feküdtünk a faszinben. Nagyrészt súlyos sebekkel; volt elég, kit csak meghalni hoztak oda. Az éjszaka meglehetős hűvös volt. Egy sergeant két katonával egy rakás köpenyeget is hozott. Valamennyünknek jutott köpönyeg, kinek porosz, kinek pedig osztrák, a mint azt a csatatéren összeszedték.

Borzasztó éj következett. A nyári melegben enyészetnek indult állati és emberi hullák fojtó szagot gerjesztettek. A borzalmat a sebesültek jajveszékelései, a haldoklók nyögései fokozták. Nem tudtam aludni,

Ott feküdt a könyáztatta párnákon ; ébredő gyermekének csókjai sem tudták felmelegiteni a kihűlt szivet s esengő kérései anyai ölelésre a megbénult karokat. Kezében görcsösen összeszoritva levél alakú papír darabot szorongatott, melyre férjéhez búcsúzásul csak ez volt Írva :

„Férjem ! igazán szerettelek s ártatlan voltam !

Hűségemben való kétkedésed ölt meg, de megbocsátok, csakhogy boldog légy életedben!“

*

* * *

Az elmúlt nyár azon örömet adta, hogy hazánk egyik kies fürdőhelyén tölthettem pár napot. Feltűnt mindjárt megjelenésemkor egy zavart, barátságtalan külsejű, egyébiránt tiszteségesen öltözött férfiú. Közelebbről senkisem ismerte őt. Ha sétált, ritkán tekintett valakire, de tekintetében ilyenkor annyi fájdalom és elkeseredettség volt, hogy az ember szánalomra gerjedt iránta. Általános volt a vélemény, hogy ezen embert rettenetes csapás érhette az életben. E felfogás természetesen érdekes alakká tette őt s mindenki kiváncsi volt élettörténetére. Azt azonban tőle megtudni a legnehezebb feladat vala, mert maga az ember rejtélyszerűnek tűnt fel, annál nagyobb rejtély vala élete.

Mindennek daczára többen megkísértették szóba állani vele, társalgása azonban oly rövid volt, hogy bizony embernek kellett lennie, ki csak pár per- czig is együtt sétálhatott, vagy egy asztalnál ülhetett vele.

Rövid negyedóra alatt többször találkoztunk. De nemcsak mi, hanem sóhajaink is. Az én rejtélyes emberem tekintete mindig tisztább s barátságosabb; mig az enyém a legkeservesebb és fájóbb.

Végre is megtörve láttam a jeget s a megszólalásra elérkezettnek az időt? Azért is felfohászkodva és keserűségeim minden reminiszczencziáit összeszedve a következőkép szólitám meg őt:

alig győztem a reggelt bevárni. Öt órakor már a szin előtt állt az orvos egy segéddel és két katonával.

„Fel, fel ! kiáltott a porosz, sebet kötözni.“ Valamennyien megmozdultunk, tudniillik azok, kik még életbenmaradtak. Mindjárt a jobboldalon levő szomszédom egészen megfeketedett, a baloldali pedig épen i az utolsót nyögte. A hallottakat azonnal kivitték a szin elé, onnan aztán a közös gödörbe.

Kezdődött a sebmosás és kötözés oly gyorsan, hogy a nyolczvan életben maradottat másfél óra alatt kötözték be.

„Fiaim, legyetek nyugodtat, szólt az orvos távozás közben, nem lesz bántódástok, emberséggel bánunk veletek és ha csak lehetséges, azonnal elszállítunk. Isten oltalmazzon benneteket.“

Ismét magunkra maradtunk. Déltájban néhány porosz katona jött párolgó bográcsokkal. Valami kenyérleves félét kaptunk hozzá fél kenyeret. Volt olyan kenyér is, a miről a vért és a sárt kellett lekaparni.

Délben egy porosz tiszt jött, sonkát és kenyeret hozott és egy jó szivarral kínált meg, azután kulacsát vonva elő, számra illesztette.

Közeledett az este. Ételmaradék után kotoráztam“ kevés sonka és kenyér volt az egész, épen elég, hogy az éhség ne gyötörjön. Azután mélyen elaludtam. Éjfél lehetet már, mire felébredtem. Kitárult az ajtó, azon hat porosz katona lépett be. Az egyik egy tábori lámpást tartott a kezében. Valamennyien sebesülve voltak, a legközelebbi csatatérről érkeztek. Ruháik tépett és véres. A lámpástartó felém világított, „íme egy osztrák !“ kiáltott a többinek. „Ne bántsuk, hisz sebesült,“ mondák valamennyien. — „Köszönöm, uraim, válaszoltam, „de én nem vagyok osztrák, hanem magyar.“ — „Magyar vagy? szólt az egyik közülök, ismerem hazádat, jó emberek laknak ott. Itt a kulacs, igyál.“

Néhány katona szénát hozott a szobába és azt a padlóra terítette le. A sebesültek lefeküdtek, a lámpást az asztalra tették fel. Ismét kinyílt az ajtó, azon egy óriási katona lépett be. Feje véres kendővel volt bekötve, arczán és bozontos szakálán vér csörgött. „Kocsmáros ágyat “ kiáltott. „Keljen fel, adjon ágyat“ szólt hozzám, „itt van tiz ezüstgaras, kifizetem az árát“ „Feküdj közénk“, mondák a többiek, „hagyj az osztráknak békét!“

„Osztrákok, hurá előre“ fordított az óriás „itt a dicsőség napja“, ezzel egy falhoz támasztott szuronyos puskát ragadott kézbe, azt fejem fölött a falba döfte. „Hatalmas Isten, ez az ember őrült volt, a fejére mért kardcsapás agyát zavarta meg. Hárman négyen neki estek, nem voltak képesek legyűrni. A nagy lármára jöttek többen s megkötözve vitték külön szobába.

Reggel egy porosz kapitány jött hozzánk. Kün három kocsi áll. Kettőn osztrák sebesültek, az egyikén pedig poroszok vannak. Még három hely üres, ki jön velünk? Glogaura indulunk. „Az egyik hely a magyaré legyen“, mondák valamennyien, mire ketten ölükbe kaptak és az osztrákok kocsijára tették fel.

Mentünk Glogau felé. Az óriási hegységen áthatolva, szerencsésen az osztrák határon fekvő porosz városkába — Eisenerzbe érkeztünk. Az egész lakosság talpon volt. Urak, úrnők közeledtek felénk, öten hatan estek neki egy kocsinak. „Kapaszkodjon belém, de vigyázzon, hogy meg ne üsse magát“1 szólt hozzám egy tiszteséges öreg úr, és ezzel kiemelt a kocsiból. „Vilhelmina“, folytatta az öreg unokája felé fordulva, „adj a katonának egy pohár jégbe hűtött málnát.“ „Milyen véres a szegény katona.“ válaszolt a leány, „nagyapa itt a kosárban van fehérnemű“. „Jó lesz lányom, először bekötözöm sebét, aztán, majd tisztát adok rá.“ „Szegény ember, itt van egy kéttal- léros, fogadja el.“ „Köszönöm kisasszony,“ válaszoltam, „pénzt nem fogadok el.“ Ezzel vékony kezeit megragadva, megcsókoltam. (Folytatása következik.)

Uram bocsásson meg, ha talán alkalmatlan vagyok! De tovább már nem állhattam meg, hogy önnel társalgásba ne bocsátkozzam. Jól esik az ember lelkének, ha hasonló érzésű szivekre találhat; én pedig úgy látom, hogy sorsunk ha nem is mindenben egyező, de mégis lesznek találkozó pontjai. Azután meg ez az aranyos, ártatlan kis teremtés! Istenem! Istenem!

A rejtélyes ember először reám mereszté szemeit, majd öszehunyoritva szemöldökeit reszkető hangon kezdé a már ismeretes: látta, tudja-e ‘ bizonyosan ? kérdését.

Siettem a válaszszák Szemeiből látom s arczárói olvasom.

Rokonszenves vonásai hasonlót engednek nekem is sejteni.

Igen uram! én a legszerencsétlenebb ember vagyok a világon! — Ezzel előhúztam zsebemből kendőmet s megpillantám azon monogrammomat, azután szemeimből letörlém színlelt könyeimet s folytatóm adni a bánatos szerepét. Pár évvel ezelőtt veszitém el áldott, angyali lelkű nőmet s vele egy napon ragadd el a halál egyetlen gyermekemet. Ez a zsebkendő, egy ártatlan kisded, egy bánatos férfi mind elveszített boldogságomra emlékeztet!

A színlelés álarcza bizonyára jól állott nekem, mert a rejtélyes ember nyelve megoldódott s mint az ég borús felhőiből a csendes permetező eső úgy folytak ajakéról az őszinteség bánatteljes szavai.

Barátom! sorsunk egyenlő. Éz itt gyermekein. Nőmet én is elveszítettem, azt az örömet azonban, mit gyermekemben találok ellensúlyozza annak fájó tudata, hogy miképen veszitém el feleségemet. Jöjjön itt a félreeső lombok alatt árnyas helyen van egy pad üljünk le oda, ön megnyerte hajlamomat, sírjuk ott ki együtt bánatunk könyeit.

Ezzel megfogta kezeimet s vezetett az általa már jól ismert árnyas helyre, hol miután leültünk a következőkben mondotta el életének történetét :