Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-14 / 41. szám
XVI. évfolyam. <11 szám. Vácz, 1394. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. EEÖFUKETESI í IS 4 : negyed évre 1 frt »50 kr. Egyes szám ára IO kr. Kapható KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky liáz.j Jlcgjeloiiik minden vasárnap. Szerkesztöseg és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, i jutanvo hirdetések, stb. küldendők). j | Vácz, Gasparik-ntcza 12. sz. alatt. san eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél részesittetnek. (- ( é r : sora ................... ... . Bélyegilleték minden beiktatásnál kedvezményben . . . »0 kr. kr. Az ambiczió. Ha a társadalmi élet gépezetének titkos és nem titkos rúgóit megfigyelésünk tárgyává tesz- szük, azt tapasztaljuk, hogy minden emberi tevékenységnek indító és végző oka az egyén, az >én«. Ez így volt minden időben, nem csak századunk végén, mivel ez természetünkben birja alapját. Ösztönszerűleg mindenki a boldogság után vágyik s nincs cselekedetünk, mely legalább közvetve ne az alanyi érdekre irányulna. Vegyünk például egy látszólag önzetlen cselekedetet : valaki alamizsnát ad a szegénynek. Talán itt az én egészen háttérbe szorul ? Ó nem ? Alamizsnálkodik az a valaki vagy vallási indokokból, azért, mivel a túlvilágon várja érte jutalmát vagy — ha pozitív hite nincs — hogy egyéb alsó rangú indokokat ne is vegyünk, természeti ösztönből, bölcsészeti elvből, azért, mert a nyomor enyhítése benne kellemes érzést támaszt; mert érzi, hogy az természeténél fogja jó, a melyben élvezetet találunk. Tehát még midőn látszólag teljesen Önzetlenül tesz is valamit az ember, a háttérben mindig ott lappang az >>e?T«, mint annak végső titkos rugója. Az ember épen azért önző természeténél fogva s azért ott. hol magasabb, nemesebb irányú önzés nem ellensúlyozta a természetes ösztönt, ott a szeretetlenség kerekedik felül, ott a humanizmus csak külső máz, mely nem pótolja a hiányzó szeretetet. Innen van, hogy az ókor pogány népeinél mindenütt a legkiáltóbb önzés példáit találjuk; az ököljog uralkodik még a legműveltebb nemzeteknél is, az erősebb, a hatalmasabb legyőzi a gyengébbet s uralkodik fölötte, nem a szeretet törvénye, hanem saját zsarnoki szeszélye szerint. Ä „Váczi Közlöny“ tárczája. Csendes nyári . . . Csendes nyári est van Felhő sincs az égen, Megbillen egy csónak Halkan a viz szélen. Fütyürészö ember Nagy vígan ül benne Dalol, mintha széles Világ övé lenne! Evezője kézben Kidagad a karja, Hogy a sebes Indiám Mindig beljebb hajtja. Meg-megbillen néha A hullámok hátán Reng, recseg a csónak Zátonyokon járván. Eszeveszett harcz ez! Ar az ember ellen, Várja, már az örvény, Hol sírjára leljen. S mint a gyenge kagyló Szétporlik a sziklán lünyelí a mélység Gyorsan mint a villám. A keresztény vallás volt az, mely kimondá az eddig nem hallott szavakat: »Szeresd felebarátodat, mind tenmagadat« és »Amit nem akarod, hogy tegyenek neked az emberek, te se tedd embertársadnak!« s ezzel megvettetett az alapja a rendezett önszeretetnek, azon önszere- teté, mely nem mulasztja el ugyan saját érdekeit munkálni, de amellett tiszteletben tartja mások jogait is s megadja mindenkinek a magáét, cuique suum. A kereszténység mindent átható ereje, mely megbénítva bár, de még mindig uralja társadalmi viszonyainkat, a természeti, állati önzést még mindig nem engedi a maga meztelenségében fölszinre juttatni, a társadalmi felfogás legalább is bujkálni kényszeríti a tolakodó kapaszkodást s magát különböző álarczokkal ; kohonesztálni. Azonban még igy is veszedelmes aknamunkát végez a társadalmi jóléttel szemben. Az ambiczió eredeti jelentésében nem valami erkölcsi rossz, mert egyszerűen előretörek- vést jelent, a mit majdnem a tökéletesedés utáni ideális vágyakodással lehetne identifikálni. Az ambiczió. mint ilyen, nemcsak, hogy nem bűn, de sőt lelki szükséglet, a mely nélkül semmi nemest, nagyot nem vihetünk végbe, ez a magasztos ideál és megfelelő törekvések szülőanyja s mint ilyen áldása az emberiség nagy családjának. Az ambiczió másik értelmében, a mint itt veszszük, röviden meghatározva annyit jelent, mint az egyéni érvényesülés törekvésének túl- hajtása. Ennek forrása az önhittség. Az ambicziózus sohasem törekedett arra, hogy a »nosce te ipsum« elve szerint önmagát megismerje és azért önmagáról egy oly hamis képet alkot, mely a valóságtól messze eltávozik. Saját hibái iránt elfogult, tehetségeit túlozva Csendes nyári est van Csillagfény az égen, És a halál tort ül Lent a vízben, mélyen . . . Lévay Mihály. Bakavilág Taliánországban. Közli: Osiik: Sávrxclor. Az igazi gyöngyélet. (Folytatás.) Magához hivatta tehátlan az öreg király János bojtárt és e képen szólott hozzá: „Becsülettel szolgáltál és hív emberem voltál. Benned nem csalatkoztam. Fiam ! öreg ember vagyok én már, nehez nékem már a királyi pálcza a kezembe. Az egy leányomon kívül magzatom nincs. Menj és szabadítsd meg ötét, néked adom és véle adom a hetedhét országra szóló királyságomat is.“ Nyakába akasztotta tehát János a szőrtarisznyát és abba az öreg Ártáknstól kapott kecskehájat, a harapófogót és a darázsfészket tette, azután a mennykő- vasból készült táltos-kardot kötötte az oldalára és útnak indult, hogy a királyleányt megszabadítsa. Szerencsésen el is érkezett a Sárga-tenger szélére, a hol már Dárius király gályája várt rá, hogy Cziprus szigetére vigye. A mikor elindultak, az árbocz tetejére egy sólyom madár repült, de az onnan rögtön el is tűnt s ez nem volt más, mint a rézfejü Semiramis, a vasorrú Leokádiának a leánya; sólyom madárrá átváltozva. Jó szél vitte a gályát Cziprus szigetére, nem is voltak már messze attól, a mikor János az éjjeli álmából felébredve a hajó fenekéről fúrást, faragást és riszálást hallott. — Azonnal le ment, hogy annak az okát megtudja. Mit látott ? Egy asszonyi állat formát, a kinek a feje veres rézből, körmei pedig aczélból voltak. Aczélkörmeivel nagy lyukat karmolt már a hajó látja, jó tulajdonokkal tetszeleg magának, a melyek a valóságban épen nem, vagy csak igen kis mértékben léteznek. Az ilyen el van ragadtatva önnön kitűnősége által s mig magában csak a jót, másokban rendszerint csak a rosszat látja. Saját tehetségeit túlbecsülve, másokat lenéz s nem bírja eltűrni, hogy valaki több legyen nála. Az ambiczió a társadalmi élet legnagyobb szerencsétlensége, mert homlokegyenest ellenkezik a szeretettel, mely azt egyedül boldogíthatja. Bármily jószivű legyen is alapjában valaki, az ambiczó a mások romjain is emelkedni s bárkit is elnyomni kész szenvedélye lassankint annyira vakká teszi és érzéketlenné, hogy végre hozzászokik önérdekén kivid semmi mással sem törődni. Hiába folynak az eltiport könnyei, hasztalan az elkövetett igazságtalanság égbekiáltó jaja, reá ennek nincs hatása, mert előtte csak egy eszménykép van: az »én« és annak minden áron való előtérbetolása. De mikép segíthetni a társadalmi élet e nagy veszedelmén? Minél inkább gyöngül a Krisztusi törvény ereje a társadalomban, annál gyakoribbá, annál merészebbé válik az ambiczió, egyéb természeti féktelenséggel ez is lassankint visszatér. Ha or- vosolni akarjuk a társadalmat, itt is csak oda jutunk, hogy vissza kell állítani a szeretetet, azt, mely sz. Pál szerint »non inflatur, non cogitat malum,« azt, mely a maga szűzi tisztaságában Jézus Krisztus által taníttatott. Oltsuk be ezt a szeretetet már a kisded szivébe. Ez a keresztény szeretet, ha vele fejlődik a gyermekkel, megfogja őt tanítani az önismeret alapján az alázatosságra, mások jó tulajdonainak, érdemének elismerése- és méltánylására. Ha a keresztény szeretet elvei szerint nevelnék a szülők gyermekeiket, bizonyára keveoldalán. — „Lánczhordta. teremtette vén banyája, hát te mit csinálsz?!“ — kiáltott rá János bojtár. „Ne ijedj meg, szolgám János, hiszen csak a hajó oldalát simítottam, ha lyuk támad rajta, majd pecsét- viaszkkal bepecsételem“, — fejelt vissza a rézfejü bába. — „No majd adok én neked pecsételést“ - —- szólt Szivem János. „Nosza rajta hívem, harapófogó, csípd le neki mind a tiz körmét“. Alig hogy ezt kimondta Szivem bojtár, már is megint sólyom madárnak változott visz- sza a rézfejü Semiramis, a vasorrú Leokádiának a leánya, de utána lódult harapófogó, vascsőrébe kapaszkodott és egy kapással a tövinél harapta le azt. Élet nélkül rogyott le a madár, de már a viz borzasztó nagy tömegben tódult be a kilyukgatott hajó oldalán. Mindenki a merítéshez fogott, a bajon azonban már segíteni nem bírtak. Néhány óra múlván sülyedezni kezdett a hajó. A hajó népsége az árboczfára kapaszkodott fel. Szivem János utánok akart kapaszkodni, a midőn a hajó mellett egy tengeri czápát látott úszkálni. Egy ugrással a hátán termett a czápának. Ez kitátott szájjal János után kapkodott, de a kommandó-szóra mindjárt a hal fogán termett a harapófogó, azt hatalmasan ránczi- J gálván. A czápának engedelmeskedni kellett és arra menni, a merre a harapófogó húzta. El is érkeztek a képen Cziprus-sziget közelébe. A hal part felé tartott. A part mellett egy fűzfa alatt épen hableányok fü- rödtek félig meztelen. Ezüst szálú hajókat rubintos fésűvel fésülték, bársony simaságu vállaikat és tündöklő bőrüket pedig a tenger szelíden játszó habjaival locsolgatták. A mint meglátták Jánost a halon nyargalni, azonnal feléje úsztak. Három-négy már is a hal hátán termett, a' többi a lábába kapaszkodott, hogy a tenger alá rántsák. Nagy szorongatásban eszébe jutott Jánosnak az öreg Ártákustól kapott darázsfészek. Gyorsan kivette és ráfujt. Seregesen repültek ki abból a >y ó. ás Ű, 3s J. rn rt y. iiii n iZ íiz k ”/ l;t I. ű d a z e n a a Y i
