Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-02 / 35. szám

ségben szenved; bátran mondhatjuk őket a. társadalom betegeinek.

Hiszen ma-holnap már úgy leszünk, hogy férfi ki a nyarat otthon és nem fürdőben tölti, nem lesz többé szalonképes, elveszti a kvalifikáczióját, a nők pedig a szegény nők, egyszerűen be nem fogadtatnak a „társaságba.“

Ha törik-szakad de fürdőbe kell menni vagy legalább is vidéken „nyaralniHa nincsen meg hozzá a szükséges pénz — oh naiv lélek — hát csinálunk adósságot, aki még csinálhat; no, és ha már nem adnak ... — oh még ártatlanabb — lélek, — hát lopunk, sikkasztunk. De fürdőzni vagy legalább nyaralni okvetlenül kell.

Hogy ennek mi lesz a vége? Semmi különösebb kérem, semmi; ennek vége egyáltalán nincsen.

Manapság csak az vergődik zöld ágra, ki az ár ellen tud úszni. Ha elmerül tönkre megy; ki törődik vele; legfeljebb egygyel kevesebb, ez az egész. Segítségére menni? ki érne rá, mikor mindenkinek jól kell vigyáznia, hogy saját magában ne történjék kár.

Már ez nem „küzdelem a létért,“ amint az emberek most küzdenek, hanem valóságos hajsza a létért.

És méltóztassék elhinni a praktikus életben tényleg úgy van, hogy a szélhámosság valósággal szalonképes.

Egészen biztosan tudjuk egyikről is, másikról is, hogy szélhámos, tudjuk, hogy csakis adósság csinálás vagy más egyéb manipulácziók által képes magát a felszínen tartani — nem baj, a fődolog az, nagy házat visz, nyáron fürdőbe megy, télen a színházban páholyt bérel . . . á többihez kinek mi köze.

Ki veti rá az első követ!

Ez a mai, a modern társadalom.

Igen természetes azután és könnyen érthető, hogy mindazok, kik mindezt nem teszik, a világban nem is számítanak ; egyszerűen nem léteznek.

Némi vigasztalást találnak ezen kitagadottak abban, hogy a régi közmondás : „Addig jár a korsó a kúthoz — mig el nem törik“ minél gyakrabban beteljesül.

Hányszor néztünk irigy szemmel egyik-másik közeli vagy távoli ismerősre, ki — nem tudni hogyan és honnan — urasan, gyakran nagy urasan élt, mig mi szegény emberek tisztességesen bár, de bizony csak szerényen éltünk.

Másnap összesúgtak — búgtak a szomszédok; még nem lehetett semmi biztosat megtudni, de annyit mindenki tudott már, hogy a tegnap még megirigyelt szomszédoknál — valami bűzlik. Van még igazság a világon, csak türelemmel kell lenni és tudni ezt kivárni.

Kár volna azonban a dolgokat komolyan venni, mikor maguk az érdekeltek sem veszik annak. A mai világ könyelmü, könyelmü a végletekig és hiába való vállalkozás lenne; vele szembe szállani.

Nem azt akarjuk mondani, hogy úgy kell tenni mint a többiek; nem is azt, hogy azok tényleg nem számítanak, kik nem úgy tesznek, mert hála Istennek azt hiszem még eddig mink vagyunk többségben.

Azt is tudjuk, hogy a meglevő állapotok segiteni nem igen fogunk, csak azt akarjuk az illetőkkel megértetni, hogy átlátunk a szitán és nagyon is tudjuk, hogy „nem mind arany, ami fénylik.“

M. J.

A barátságról.

Barátság! Mily szép eszme, mily magasztos érzés van e fogalomban kifejezve! A történelem lapjai mily örömmel emlékeznek meg az igaz barátság szép példáiról, költők halhatatlan műveket teremtettek a balátság eszméjéről s a művészek festékek szobrászok zeneszek örökbecsű alkotásaik által örökítették meg azt!

M„,.| VShM?leSet>b,AZelem “ igaz barátságnál. Mell mi a barátság? Két »agy több lénynek teljes

maga-odaadasa egymás iránt s azon gyöngédség melv- nél togya nemesak egy örömében é?baj&“loi kodnak, de keszek elnezm egymás gyöngeségeit, apróbb hibáit is. Es eppen azért erős az igaz barátságimért kölcsönös szereteten es tiszteleten alapul, s éppen mi vei önként támad és fejlődik, több a vér kötelékénél a rokonságnál is, ha ahhoz különben őszinte baráti érzelem nem fűződik. Innen a közmondás: többet ér egy jó barát, mint száz rossz rokon.

Szóval: ez érzés a társadalom alapja, mely annak különböző alkotó elemeit összetartja s mély ha megszűnnék, megszűnnék egyszersmind azon kötelék is, mely nélkül a társadalmat képező különböző rétegek tehetetlenül omlanának össze.

S mégis mit tapasztalunk ? Azt, hogy az igaz barátság példái napjainkban mindig ritkábbak lesznek. Ha a „barátom“ megszólítás gyakorisága után Ítélnénk, azt kellene hinnünk, hogy az egész világ csupa barátokból áll, pedig ez csak frázis, szóvirág, semmi más. Manapság csak pajtások, czimborák vanak, de igaz barátok nincsenek. Ott, hol igaz barátság nyilvánulá- sára alkalom volna, nem találjuk föl azt.

S ennek egyik főoka a korszellemben rejlik, mely az önzést vallja egyik főelvének. Mindenki csak magának él, mindenki önhasznát keresi s a pénz- és kincsvágy, mely korunkat jellemzi, az egyéni önzést már a legmagasabb fokra fejlesztette. Vége az idealizmusnak. Ma a barátság csak addig terjed, mig áldozatba nem kerül; mihelyt erre kerül a sor, megszűnik vagy legalább is igen meglázul az.

Nagyon sok embert keserített el már a barátokban való csalódás s egyrészt innen a bizalom hiánya és azon pesszimizmus, mely főoka az igaz barátság ritkaságának.

Ki mondhatná, hogy ne csalódott egyik vagy másik barátjában? De vannak olyanok is kik készek a barátságot színlelni, ha azt különben önhasznukra fordíthatják. Akik barátok addig, mig üzleti érdekük megkívánja, mig kártyán együtt vagy egymástól nyernek, azután vége.

Hány példával lehetne ezt illusztrálni az életből! Valakit kifosztanak mindenéből, elrabolják pénzét és idejét s ha barátaihoz fordul, azt alkalmatlanságnak nyilvánítják, holott előbb talán maguk ajánlkoztak hasonló szívességre s most a „hogy kívánhatod ezt tőlem“ útján menekülnek. „Kívánj tőlem barátom bármit, csak ezt ne !“ Ez a mai barátság szokásos mentegetőzése.

Hányszor megtörténik, hogy valaki a barátság örve alatt befurakodik másnak családi szentélyébe, hogy feldúlja, megbecstelenitse azt. Hányszor történik, hogy egy szegény és egy gazdag ember évekig élnek barátságban s midőn a szegény, aki egysersmind mindenben szerencsétlen is, egyszer barátja erszényéhez folyamodik, az felháborodva utasítja vissza, kijelentvén, hogy neki nem áll módjában másokon segiteni.

Az öngyilkosságok nem egy szomorú példája mutatja, hogy sokszor igen kevéssel meg lehetett volna az illetőt az életnek menteni. Tudok esetet, midőn az ily szerencsétlennek magok a jó barátok egyenesen tanácsolták, hogy oltsa ki önkezével életét.

Az sem utolsó eset, hogy midőn két igen jó barát közül egyik hirtelen magas polczra vergődött s a másik hozzá ment, hogy őt hivatalában alkalmazza, az igy felelt: Nem tehetem, barátom, mert úgy vagyok rólad értesülve, hogy korhely vagy. Néhány nappal azelőtt együtt itták le magukat a sárga földig.

De minek folytassuk tovább ; sóhajtsunk fel in” kább, hogy mikor fog végre bekövetkezni az az idő, midőn a társadalom egyes tagjait, az embereket az igaz szeretet és az azon alapuló barátság fogja egymással összefűzni. Adná Isten, hogy ez bekövetkeznék minél előbb, akkor megszűnnének egyszerre mindazon nehéz soczialisztikus bajok, melyek súlya alatt most is görnyedünk, nyögünk.

CSARNOK.

Kirándulás a „Hasadtkö“-höz.

A Délkeleti-Kárpátok kiszögelésénél, hol aBucsecs, Csukás hóval fedett, hatalmas ormai emelkednek s melléjük orgonasip módjára fűződnek az alacsonyabb hegyek, érintkezve Erdély alföldjével a Bárczaság arany- kalászszal telt síkságával: — oly örömest töltöm elszigetelve időmet. — Szívom a balzsamos fenyőillatot, hallgatom a mardarak énekét, a csermelyek zúgását, nézem a természet pompás szinváltozatát. — Tudja Isten mi bűvös varázserő vonz ide ! — Távol a város poros, dohos levegőjétől; magányba vonulva elmélkedem a nagy mindenségről, Isten nagy alkotásáról.

1 elhasználunk minden alkalmat a gyönyörködésre.

Itt van most is előttem barátom hangzatos „Felszólítás“-a, hogy a holnapi nagyszerű kiránduláshoz csatlakozzék- Menjünk ki a„Hasadtkő-höz! (Nem „Tamina-Schlucht,“ mint az a „Pallas Lexikon“-ban említve van szász adatok alapján, mert Orbán Balázs 1873-ban kiadott „Bárczasági tiz magyar falu“ ez. műveiben is „Hasadtkő“ néven fordul elő.)

Korán, napfeljötte előtt útnak indultunk, mint majálisra oly nagy készülődéssel. Volt czigány, bor, sőt a szépnemhez tartozók sem hiányzottak. — Minden ezók-mókot szekérre tettünk s gyalog mentünk.

Erdély legszebb völgyén, a tömösi szoroson haladtunk végig a keskeny kocsiuton. — Két oldalt a Keresztényhavas és Nagykőhavas meredek sziklafalai emelkednek, melyek mint bástya oltalmazzák a vidéket. — Háttérben a Bucsecs büszke orma zárja el a látás határát s füstölögve jelzi időjárásunkat. Valóságos panoráma e völgy. — A hegyek lépcsőzetesen emelkedve távolabb sötétebb színben látszanak. A völgyekből zugás hallatszik, mely hangosabb és hangosabb lesz, visszhangzik a vidék. Egyszerre előtűnnek a posztóványolók és malmok, melyeket a Tömös széles medrében folyó rohamos vize hajt.

Itt-ott a völgyek messze elvezetnek a szomszédos községekbe. Eszembe jut ilyenkor a régi guerilla harcz- modor.

Amott a hegy hátrább vonul, síkság terül el előtte, közbe dombok beékelve; természetadta védősán- ezok ezek.

Siettünk e vadregényes vidéken, hogy alkalmas helyről szemlélhessük az ezer évek óta megszakítatlan következetességgel járó tüneményt, földünk királynőjének feltűnését: a napfeljöttét. Elértünk a régi honvédpapunk által keresztelt „Kossuth-liget“-be, hol a „Hymnust“ és „Szózatot“ elénekelve sziverősitőt vettünk be a fáradság enyhítésére s a körülzárt völgyben, mint templomban éreztük magunkat, dicsérve ősi szokás szerint a Mindenhatót s lesve a pillanatot, melyben világosság terjed szét.

A sziklafalak mögül keleten gyenge fehérség mutatja. azon pontot, hol a nap fel fog jönni. — Az égáltalánosan elterjedt hir, hogy a francziák az idegen ezredekkel rosszul bántak,csak rosszakaratú koholmány. A discziplina a legszigorúbb ugyan, de nem barbár, így pl. a bajtársi lopás 6—8 évi fogsággal büntetetik, minden ellenszegülésre a legszigorúbb büntetés van mérve, de viszont a katonát szóval vagy tettel bántalmazni a legszigorúbban tiltva volt. Egy ser- geantnak, ki egy legionistának gyakorlat közben az orrát peczkelte meg, a balkarján levő arany sujtás lefejtetett. „Ki a katonával úgy bánik, mint a kutyával, nem érdemes az arany gallér viselésére“ mondá a napiparancsot kiosztó kapitány.

Az alattvaló a fellebbvalóját a légiónál nem urazta. Az altisztnek csak a czimét adta meg a tisztnek odatettük még a mon megtisztelést is. Pl. sergeant (szakaszvezető) Huboldi, sergenant-major Ponet (Ponet őrmester) sergeant fourier Corne (Gorne manipulás). A tiszteket pedig „mon lieutenant“ „mon capitani“ „mon colonel“ czimmel szóllitottuk meg.

Ha legióbeli altiszt vagy közember a tisztnek valamit jelentett vagy átnyújtott, akkor poziczióba vágta magát, oda szalutált fezéhez vagy kaskétájához emelt kifordított tenyérrel, elmondta mondókáját, ezután komót poziczióba állt és várta a további diszpozicziót. Egyébiránt a közember csak a tisztnek szalutált, az altisztnek nem.

Az élelmezés a légiónál egyszerű, de tápláló volt. Volt reggelenként felváltva fekete kávé vagy egy quart veres bor, tiz órakor délelőtt és 4-kor délután kenyérleves, egy-egy adag hússal vagy főtt szalonna, ezenfelül két napra 1 V2 kilo fehér kenyér. A közember zsoldja Korszakában naponként egy Sous (2 kr.) volt. Algírjában azonban 2 soust kaptunk. A sergeant- majornak 15 sous lénungja volt. A zsold kevés volt ugyan, de kaptunk szalonnát, dohányt, bort, kávét, tisztításhoz szükséget eszközöket, egy szóval mindent. A ruházatot és a fehérneműt a 86 frankra kiszabott általányból (messe) szereztük meg. A mi az általányból megmaradt, készpénzben fizették ki.

Az egyem uházat szintén egyszerű, de az éghajlatnak megfelelő volt. Egy sötétkék rézgombos spencz- liből, kék köpönyegből, veres bő bugyogóbul, veres

fezből (parádéra kaskétánk volt) fehér bőr-kamasliból és hosszú kék pamut nyakkendőből (melyet lazán kötöttünk nyakunkra) állott. Megkülönböztetésül a gránátosok veres, a voltigeurök sárga, a pattantyúsok (fu- sillerek) zöld epauletteket viseltek. Ezenfelül a gránátosok és a voltigeurök bojtnélküli, kétélű, réznyelü, római kardot is kaptak. A fikák csak panganétosan járták. Fegyvereink nagy kalibernek, nagyrészt vont csövüek voltak.

A napi foglalatosság nem volt túlterhelő. A riadót nyáron 4 órakor, télen pedig 5-kor fújták. Ekkor jött a sergeant de jour (napos) és „Debout-Debout“-! (Fel, fel!) kiáltott. Mindenki felkelt, a szalmazsákját, a szőrmatráczát és a szőrvánkosát megfordítván, lepedővel és az ágytakaróval takarta le. Ezután, ha „grand manoeuvre“ volt, a kávé után a kaszárnya udvarára siettünk le: közönségesen azonban 10 óráig semmit se tettünk. 10-kor a napiparancsot (appel) adták ki, ezután következett a reggeli leves. 11 órakor egy órai instrukezió volt. Afrikában azonban 10-kor a borzasztó melegek miatt takarodó!, (retraite) fújtak. Délutáni 3 óráig a kaszárnyák és a kantinok zárva tartattak, a legénység a szobákba visszavonulva az ágyakra feküdt le. 3 óra után kezdődött az instrukezió, a napi gyakorlatok és a czélba lövés. Afrikában, ha kaszárnyákban nem laktunk, a szabadban sátrak alatt tanyáztunk, 4—4 ember egy sátor alatt.

Korzika szigetén 3 órára minden napi teendőnk be volt már fejezve. Ezután sétára mentünk. Azon szives ellátásnak, a miben a derék asti-iak részesítettek, nyomát sem láttuk ugyan, de azért a korzikai olaszok is szívesen tűrtek. Esti 7-kor jó része haza jött. A németek a németeket, az olaszok az olaszokat, a belgák a belgákat, egy szóval mindenki a maga faját kereste fel. A hat magyar, név szerint: én, Szabó, Kása, Csányi, Romhányi és Rassák, Galambos őrmestert kerestük fel. Oly sok szép dolgot tudott ő Afrikáról beszélni, hogy várva vártuk a napot az odain- dulásra. Végre megjött az is.

Galambos már egy héttel előbb titokban közölte velünk, mikorra van kitűzve Afrikába indulásunk napja. Örömünkben alig fértünk a bőrünkben. Örömünk a legnagyobb fokra emelkedett, a midőn levelemre hazulról hirt kaptam. Szegény apám egyévi távollétem után irt legelőször. Már végkép elveszettnek gondolt. Nagy lett meglepetése, a midőn levelemet kapta.

Galambos apám leveléből a magyarság előtt sok örvendetes dolgot olvasott fel. Odahaza visszaadták az alkotmányt, a cseh szolgabirákat is kikergették, Magyarország ismét Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl, és nem bezirk. Szegény Galambosnak könny perdült ki a szeméből, mi pedig oly lelkes éljenbe törtünk ki, hogy a sergeant de jour (napos altiszt) ijedten futott be, azt gondolta, hogy fellázadtunk. Apám a felkapott magyar viseletről is küldött képeket. Mutattuk is ezt a sok bámész német, spanyol, hollandi és portugálnak, magyarázván, hogy nálunk nem bu- gyogót, hanem szűk nadrágot viselnek.

A spanyolok pláne azt gondolták, hogy a magyar nadrág nem is posztóból készült, hanem kötve van, mint a strimpfii. A sujtásos attila s a pittykés gombos spenczli valamennyinek megtetszett. Jó fogalmat is szereztünk a külföldi nácziók előtt a magyarról, kiknek viseletűnkről fogalmuk sem volt, legfeljebb drótoslót formájában láthatták hazájukban a magyar öltözetet.

Majd éjfélig együtt voltunk, kiki saját eszejárása szerint fundált ki valamit. „Talán visszgkiván most bennünket és megkegyelmez nekünk az osztrák, de jó volna most otthon lenni“ — rimánkodott a 48-as Romhányi. No csak tűrjünk hát, majd haza jutunk valaha.

Szobánkba érkezvén lefeküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni. Álmomban otthon voltam apám és testvéreim előtt, a szomszédok is megjöttek. Bámulták piros bő bugyogómat, fehér hosszú gamáslimat. Őszbe csavarodott franczia tanárom is eljött és azzal kezdett faggatni, leforditottam-e már La Fontaine-nak „Le renard ayant la queue coupee“ (Levágott farkú róka) czimű költeményét? Erre aztán a verejték ütött ki homlokomon. Szegény jó húgom fezemet levette s a homlokomat fehér kendővel törülte meg. A szomszéd kis Mariskája is megjött, ölembe ült és a kar-