Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-12 / 32. szám

CSARNOK.

Bakavilág Taliánországban.

Bicskei Márton kapitulás közvitéznek első fellépése a majlandi Skála-operában.

IrLa: Osils Sá,xic3.or.

Nem volt a majlandi garnizonnak olyan furfangos elméjű katonája, mint gyalog kiscsizmában1) járó, ha épen nem is báró, de azért mégis nemes és nemzetes tápióérdi Bicskei Márton kapitulás közvitéz.

Mint 48-as honvéd kénytelen muszájból sorozódott be, azután maga sem tudta hogyan, ott rekedt kapi- tul ásnak.

Egyébiránt jól is tette. Mert a uh kis vagyona volt, azt elverte. Tanulni nem tanult semmit, igy tehát nem maradt egyebe hátra, mint a katonaságnál, a hol egyébiránt is jól ment a dolga, megmaradni.

Sarzsit soha sem fogadott el, de azért egyaránt megbecsülte a tiszt, az altiszt, a közvitéz meg a regruta.

A fölebbvalója azért, mert tiszta és jó katona volt, közembertársai pedig azért, mert vig czimbora vala, a többiek pedig azért, mert furfangos elméjével mindenkit kifigurázott.

Hej ! százára ment az a sok czifra mese, a mi róla szólt.

Egyszer egy regrutával egy héringet etetett meg. Ráparancsolt, hogy sózza meg jól, nehogy megrontsa a gyomrát. A szegény regruta kupaszámra itta azután a vizet és majd megbomlott tőle. A másiknak pedig a czakkompakkos templom-parádénál egy fiaverebet dugott a borjújába. A sekrestyés, a pap, a ministráló gyerekek az oltár felett, a padok közölt, az orgona alatt keresték a csiripelő jószágot s ki tudja, mi történik, ha a veréb megunván a kényelmetlen helyzetet, épen a sekrestyés orra előtt el nem száll. Erre aztán az egész kompánia üldözőbe vette a dezentort, a kit nagy nehezen sikerült is az oltár háta mögött elfogni.

De máshoz is értett Bicskei uram. így például a foghúzás mesterségénél is bebizonyult az ő leleményessége. A fogfájóst lóczára ültette le, azután foga körül egy zsineget csavart a zsinór másik végét pedig a pádhoz szegezte. A haptak kommandószóra a katona, ha felugrott a foga kirántódott és pedig rendesen gyökerestől.

Egy ízben azonban majdnem megjárta. A páczi- ens ime a pádon ül. Bicskei már negyedszer kom- mandirozza a hapták-ot, de azért a legény nem mozdul meg. Lekapja tehát, a puskát, azután a töltést markirozva, e szavakkal veszi czélba a paclon ülőt: „Iia fel nem kelsz, agyonlőlek.“ Nagy ijedtségben felugrott a katona. A fog tövestől a zsinegen maradt, a pacziens azonban csak félórai -locsolás után tért magához.

Monzában egyszer az ezred magánházakban volt elszállásolva. Bicskei tehén-istállóba jutott. Kedve szoty- tyant egy kis friss tejre. Lekapja tehát a czókmókkal megtömött borjut a polczról, és ráülve, a jászol mellett kérődző tehén fejéséhez fogott. Javában folyik a munka, a midőn egyszerre Verdung őrmester lépett be az ajtón. — „Hát kend mit csinál?“ rivalt Bicskeire az őrmester. — „Ennek a borjúnak fejek egy kis tejet, a ki alattam van,“ lön a válasz.

A róla keringő apró történeteket és jeles mondásoknak se szeri, se száma; de leghiresebí} dolga az, a melyet a majlandi Skála-szinházban követett el; eni

nél különbet se azelőtt, se a7ntór „ , , .,

£] i ’ K azután nem tudott csi1856-ban egy herczegi vérből származó Mailandi előkelőség tiszteletére mulatságok és színházi díszelőadás voltak tervezve.

A színdarabot külön e czélra Írták Valami látvi

nyosság volt az, sok katonával mozsárágyu- és puskái

puffogatassal. Egy varat kellett ostromolni a magyar katonaságnak, melyet a várból kitörők serege diadalmasan vert vissza. így kellett volna lenni a színdarab szerint, de mégis másképen történt meg.

Az előadáshoz az Eszte-ezred, mint az ilyesmire leghasználhatóbb, 60 embert adott. Ezek a színházi rendezőség által begyakoroltattak és hogy ne hiányozzék az eredetiség, kovács puskát, kaptak. Bicskei, ki szintén bejutott a kompániába, adta az utasítást hozzá, mert ujoncz korában még azzal tanult lövöldözni.

A próbák nagyszerűen sikerültek, s következett az előadás a Skála-szinházban.

Az első kép magyar tábort ábrázolt, a mint a hadfiak a tábortűz körül tányaznak.

Kilép a színfalak mögül nyolcz szűk nadrágos, piros rnellényes, porjú-száju inges, rojtos-bojtos bakancscsal ellátott magyar vitéz. Megszólal az ezred bandája, előlép Bicskei és rá kezdik a magyarok legszebb tánczát, a verbunkost. No ilyent még nem látott a majlandi czibilség. Délczegen és nyalkán lépdeltek a fiuk, a zene ritmusát a sarkantyú pengésével czifráva ki. Hozzá-hozzá nagyokat kurjantottak. Rákezdi a banda a frissét. Először halkan, csak a sarkantyú pengését lehetett hallani, a mint az a nótát verte, azután mind erősebben, végre megindult a csárdás olyan hévvel, a milyennel csak azok tudják lejteni, a kiket nem a tánczmester, hanem a magyar természet ösztöne tanított arra.

Dörgő taps reszketette meg a színház falait. Meg- ujrázták viharos tapssal.

No most félre áll a többi, s kilép Bicskei. Pozi- czióba vágja magát és rákezdi a kanásztánczot. Kezében a fokos, fején a nemzeti szinti pántlikás kalap. Nagyot dobbant, aztán háromszor ugrik fel mindany- nyiszor hármat bokázván a levegőben. Ezután neki lódul, felveti a fokost és megkezdi amúgy somogyiasan a tánczot. PIol guggolva, hol pedig délczegen és nyalkán lépdelve, közben a fokossal czifrábbnál-czifrább mozdulatokat téve, olyan egy tánczot_ lejtett, a milyent sem ezelőtt, sem pedig azután a bámuló taljánok nem láttak.

A rendkívüli látványosság olyannyira elragadta a hevesvérű olaszokat, hogy már nem is tapsolták, hanem ökleikkel verték a loggiát,1) s hozzá Evviva 1‘Ungheriá-t ordítottak.

Ezután még kétszer járta a táncz. Végre legördült a függöny. Következett a második és harmadik felvonás. Ezekben a bakáknak semmi dolguk sem volt. Itt a diplomáczia szakácsai főzték azt a háborút, melynek a negyedik felvonásban kellett volna megtörténni. A bakák az alatt előkészületeket tettek.

Mindenekelőtt megkezdődött a frizura. Valamennyinek egyformán hat hüvelyknyire kellett a bajszát kihúzni. A kinek nem volt ekkora, annak Bicskei toldotta meg kenderkóczczal. A megtoldandó bajuszhoz a kenderkóczot csirizzel ragasztotta oda. Azután ráfent úgy egy verdungra valót abból a javabeli kindruszos bajuszpedrőből, a melyhez a faggyút a menázsis csajkáról kaparta le. Aztán a bajuszt előre igazították. Úgy állt mint az ökörszarva. Borzalmas látványt nyújtottak. Azután felcsapták a medvebőr süveget és készen volt a múlt századbeli magyar gránátos.

*) (= bakancs.)

*

— Menjünk tehát Sándor! Isten veled a viszontlátásig !

* * * *

*

Ideje, hogy megismertessem nyájas olvasómat elbeszélésem szereplő személyeivel: Péterrel, Sándorral és Székhelyi Vilmával.

Péter, a régi, nemes Bogyai családnak volt sarjadéka. Ifjú korában a szülők gondoskodó felügyelete alatt oly finom nevelésben részesült, mely méltó helyet biztosított számára az előkelőbb körökben is. Hu- szonnyolcz ősz hervasztá el felette a tavasz kellemes virágait akkor, midőn jelen elbeszélésünk szerepel; s ő bár állásánál fogva egy előkelő pénzintézet magasabb rangú hivatalnoka, kedves modora s szellemessége által a főváros előkelőbb egyesületeiben s azok működéseiben tevékeny szerepet vívott ki magának; sőt hogy a. hölgyközönség is szívesen látá a maga körében bizonyítja az, hogy több jótékony egyesületnek majd titkárául, majd jegyzőjéül választották. Nem volt tehát oly nyilvános mulatság, nem oly magános jellegű soiré, honnan Bogyai Péter hiányozhatott volna, ami arra enged következtetnünk, hogy a hölgyek, különösen olyan mamák, kik eladó leányaikkal jelentek meg egy- egy bálon vagy pikniken, igen barátságos szemekkel látták őt maguk s leányaik körül forgolódni.

Nőegyleti bál volt január hóban, mely egyike szokott a farsang legfényesebb s legsikerültebb mulatságainak lenni; azért nem csoda, ha a vidék előkelőbb családjai versenyezve iparkodnak annak élvezeteit is kihasználni. Péter természetesen, mint a bált rendező nőegylet titkára, hivatva volt már állásánál fogva arra törekedni, hogy a jótékonyczélú bál minél fényesebben sikerüljön ; azért úgy a fiatalok tánczoltatásából, mint a majd el-el szunditó mamák felvidámitásából bőségesen kivette a maga részét; aminek jutalma az volt, hogy a fiatal hölgyközönség rajongva csoportosult köré, a hálás mamák pedig majd nyájas megszólítással, majd barátságos mosolylyal tüntették őt ki.

Ezen mulatságon jelen volt Székhelyi Vilma is, kif Péter, bár a hölgy világban igen széles ismeretköre

L Loggia páholy-fal.

volt, még sem ismert azon oknál fogva, mivel Vilma hosszabb idő óta, a családjukban történt haláleset miatt, nem jelent meg a nyilvános mulatságokon.

Egyike volt ő azon hajadonoknak, kiket a Teremtő mindazon tulajdonokkal felruházott, melyek egy nőt szeretetre méltóvá tesznek. A szépség volt az ő ajánló levele a természettől, de amely szépség nem illat nélküli virág vala, mert párosulva volt oly fenséges lelki tulajdonokkal, melyek nélkül az csak aranyporhoz hasonló, mely a lepke szárnyain csillog s lesodorva kellemetlen hamuvá lesz. Gondos szülői nevelés idomitá nála a lelket a külsőhöz, azért Vilma szépsége nem hasonlítható márványhoz, rózsához, liliomhoz, mivel az ő szépségében valami mélyebb rejtelem volt, amit csakis a rokon s hasonló érzelem volt képes felfogni, átérteni. Azt mondják: a tűz csak közelről éget, a szépek pedig a távolállókat is fellobbantják. Ezen mondás igazsága bizonyult be ismételve Vilmán is, ki megjelenésével már rajongásba hozta a fiatalságot, azért nem is csodálkozhatni azon, hogy fiatal kora daczára is a kérők egymásnak adták át házuk ajtajának kilincsét. (3 azonban talán azért, mert szépségének tudatában volt, vagy talán még nem elégedte meg a leánykodást, nem boldogita kérői közül egyet sem kezének odaígérésével. Természetes, hogy az olyan leánynak, ki kérőit egymás után kosarazza ki, nem kevesebb ellensége, irigye van, mint udvarlója.

Székhelyi Vilmának az ily nemű kikosarazott udvarlóknak egész falanxszá állott háta mögött; azért igen sok kellemetlenségnek okozói voltak reá nézve az ily reménytelenek megszólásai s azon közöny, melylyel viseltettek irányában, különösen mulatságok alkalmával. Elükön állott ezen összeesküvőknek Kövy Sándor, aki végkép nem tudta feledni Vilmának visszautasítását, azért ha közelebbről tekintjük a dolgot, a nőegyleti rheumatizmus okát is másban fogjuk feltalálni s bizonyára találnánk többeket is, kik azon estén ily nemű fájdalmakban szenvedtek s fájdalmaikra kártya játékban kerestek gyógyszert.

Kövy Sándor kortársa, gyermekkori barátja volt Péternek s a földrnivelésügyi minisztériumban volt neki

Ez előkészületek körben végét járta a harmadik felvonás s következett az utolsó.

Megszólalt a rendező csengetyüje: A bakák egyet rántottak magukon, azután kitörtek a.színpadra.

A színpadon léczből összetákolt, vászonnal bevont, fakóra meszelt vár volt, melynek a tetején úgy kilenczven főre menő várkatonaság- állott. Csupa veres istrimflis komédiás népség. A tálján komédiás csak úgy gondolja magát szépen, ha strimflibe bújik.

Megkezdődi a sírnom. Pereg a dob, puffog a mozsár, meg a puska. A magyar bakák ugyancsak tartják magukat. Nem hátrálnak. A vár már közel állott a bevételhez. Egyszerre csak kinyílik a léczes kapu és kitör rajta az ostromoltak serege. A bakák hátrálni kezdtek. Ez már előre igy volt kifundálva. Mindenki elkotródot.t már, még csak Bicskei tartja magát keményen. Nem hátrált. — „Nem takarodik kend ki!„ — fördmedt rá a kulisszák mögül Dudás káplár. — „Mit, én takarodjam ki? — vágott vissza Bicskei. De az árgyélusát annak a nyakig istrimflibe bujtatott komédás apátoknak, majd megmutatom én, hogy mi a magyar baka !“

Azzal neki lódult a komédiás hadnak. Nyolczan-tizen neki estek, hogy legyűrjék. De Bicskei sem vette tréfára a dolgot. Megfordította a puskának a boldogabb felét, azután püff neki. Oly borzasztó pusztítást vitt véghez a tálján komédiások közt, hogy a ki ideje korán ki nem szaladt, annak négykézláb kellett kimászni.

Egy minutum alatt szét volt verve a komédiás ármádia. Mikor már nem volt ellenség előtte, neki ment a várnak, a panganétos puskával borzasztót repesztvén rajta. Azután a nyíláson át a várfokára jutott fel és most elkezdődött a vár pusztítása. Egy pillanat alatt deszka, lécz, dekoráczió rakásra volt hányva.

No most neki szaladt a súgó-bódénak és egy ugrással rajta termett. Ezután prezentérba csapta fegyverét és olyan hatalmas kverausz-t kiáltott, hogy a rengeteg színház csak úgy zúgott bele.

Mindez oly gyorsan történt, hogy a publikumnak ideje sem volt magához térni. A kverausz-nál azonban viharos tapsban és még viharosabb „Evviva“ kiáltá- I sában tört ki.

Háromszor egymásután hívták ki. Azután a medvebőrös süvegü gránátos hadnak és a megpaskolt komédiás csapatnak is ki kellett jönni, miközben a balie- rinák serege felvonult és egy táncz ellejtése után az est hősének, a csiga-biga-bajusza Bicskeinek a legnagyobb és legszebb koszorút átnyújtották.

Bicskei hőstettének a vége az lett, hogy hat este egymásután ismétlődött a látványos darab.

Bicskei mind a hatszor diadalt aratott nyalkán ellejtett tánczával. Legnagyobb örömét azonban abban •lelte, hogy azután felsőbb engedelemmel kénve-kedve szerint egyedül verhette szét a komédiás hadat. Az utolsó előadásnál a jó taljánok programmot változtattak. Kitörtek ugyan a várból, de nem estek neki az ostromlóknak, hanem a publikum nagy kaczagására a kulisszák közt hirtelen eltűntek.

Nem mertek többé Bicskeivel megmérkőzni.

Városi és vidéki hírek.

rr I

== © Felsége születésnapján azaz f. hó

18-án, szombaton, és 20-án Szent István napján a székesegyházban tartandó nagy mise alatt a templomi megerősített ének- és zenekar betétül Fortuner Elek Magyar Királyhimnuszát fogja előadni.

= Püspökünk legújabb jótékonysága. Dr. Schuster Konstantin megyés püspökünk ő nagyméltósága legközelebb ismét megható példáját adta az ő áldozatkészségének, amenyiben Besnyön 3000 frtnyi

előkelő állása. Bár naponként találkoztak egymással Péter és Sándor az őszinteség és szeretet azon nemét még sem lehetett közöttük felfedezni, mi barátságnak volna mondható. Nem egy szívverés volt két kebelben az ő barátságuk, sőt inkább gyermekkori összeszokás- nak volna az nevezhető. De nem is csodálkozunk e jelenségen, ha a két látszólagos jó barát egyéniségét tanulmányozzuk. Péter a megtestesült szeretet, odaadó bizalom s a legvégső határig menő alkalmazkodás; mig Sándor inkább olyan embernek volt mondható,

1 ki köpenyét a körülményekhez képest forgatva folytonosan a körülményekkel alkudozgatott. Ezen természetének, vagyis inkább jellembeli fogyatkozásának lehet tulajdonítani azon viselkedését, melylyel Péter iránt viseltetett akkor, midőn megtudta, hogy mily boldogságot szerzett számára a Székhelyi Vilmával való megismerkedés, de különösen még az is, hogy e percztől fogva őt magában vetélytársának tekinté s ellene, mint vakand a föld alatt, titokban cselszövényeket is forralt. E bűnét sulyositá az, hogy még ezután sem volt Péterrel szemben őszinte, sőt ő is mint a láng, befeketít mindent, amit el nem érhet, Vilmát Péter előtt mindazon rossz tulajdonokkal bírónak iparkodott feltüntetni, mik csak egy nőben gondolhatok. Már most nem csak a kétszinűsködés, de az irigység öltönyét kezdette forgatni Sándor, a még mindig bizalmas jó barát előtt, amely öltöny alatt azon rossz indulat lappangott, mely a jó barát szerencséjét s boldogságát akarta elpusztítani s melyet bár egyszóval gyűlöletnek nevezünk, de mindig több társával: a káröröm, rágalom és igazságtalansággal jár, amelyek, hogy mégis szebb külsejűek legyenek, felöltözteti őket a hízelgés ruhájába.

Sándornak ily nemű viselkedése, bár az világosan magán hordozd az irigység jellegét s kétszinűsködése igen sok esetben szembclűnőleg nyilvánult, Pétert sze- retetében és ragaszkodásában megingatni nem tudta s ezen eljárásával csak engedé Sándor irigységét, mint sáskát, az ő földje reményének zöldjén tovább-tovább garázdálkodni.

Napok múltak napok után. Sándor és Péter sűrűn találkoztak. Péter mindig melegebb hangon beszélt Vil-