Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-01-08 / 2. szám
XV. évfolyam. 2. szám. Vácz, 1893. január 8. EEÖFIJKETÉSI ÁR 4 : negyed évre 1 írt 50 kr. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ÚTÓNJÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Ilvgjelenib minden vasárnup. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. ss. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcsa 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIRDETÉSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i 1 t-t ér: sora ........................................................30 kr’ Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Nehéz és küzdelmes az élet. Nehéz és küzdelmes az élet. Elmúltak azok az idők, mikor az erdők vadja és a cserje is táplálékot nyújtott az embernek. Ma minden talpalattnyi föld gazdát ismer és mindenki féltékenyen őrzi a magáét. Az emberiség némi jogot és kevés szabadságot nyert, de irtózatos terhek árán! A megélhetés gondjai új irányt, új eszméket teremtettek ; a reális küzdelem kiszorította az idealizmust, megcsonkította az erkölcsöket, megbénította a nemes és jó indulatokat és azt a fakó önzést odatette a küzdő lelkekbe, hogy ezerféle szint játszva, megvesztegesse embertársait s kierőszakolja a bizalmat, a jó véleményt Önmagának. Innen van az, hogy az emberek egyedül önmaguknak élnek és az önérdek túlnyomó; ellenben az önfeláldozás, jó tett, embertársaink szeretete, becsülése, azok tiszteletben tartása vajmi csekély és legtöbb esetben csak annyi, mig saját érdekeinkre nézve kedvező. De ne ütközzünk meg rajta: nem egyéb ez, mint küzdés a létért, mert bármilyen csekély és értéktelen, csaknem semmi az a néhány -nap, melyet -ebben a parányi múlandóságban tölthetünk, mégis a mienk ez: az »én« öntudatára ébred és létezni akar, mig módjában áll. A létért pedig az »én« mindent el fog követni, hogy saját belátása szerint önmagát a lehető legjobban érvényesítse. Hiába vet ennek gátat a törvény és szabály, mindegyikünk élni akar! Ez a természetben rejlő törvény, mely a jog törvényeit szakadatlan munkássággal módosítja És azért a legjobb jogi törvények, melyek az emberek sorsán segítenek. Ha az a törvény A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Az erdőben. Bánt engem a zaj, bánt a lárma, S falak között szivem oly árva; Az erdők titkos rejtekében Magamat boldogabbnak érzem. Minden oly csendes ott, oly néma, A fák közt csak szellő búg néha S a szellő méla moraján át Meghallom a Dacsirta dalát. Hogy elfelejtsem fájó búmat, Átáirnodom az édes múltat, De amint, egy virágot tépek, Látom, ilyennek szánt a végzet! . . . Reám borul az áyak lombja, Mintha fölém koszorút fonyna, Szeretnék igy érted meghalni, Ha tudnám, hogy meg fogsz siratni! Almássy Julia. Az utolsó pillanatban. Irta: Szabó Xjászló. A szürke, bolyhos felhők csak üldözték- egymást odafőnn az ég boltján alig-alig engedve tenyérnyi kis nyílást olykor, hogy a nap fakult ábrázatával alátekinthessen a halódó természetre. Talán jobb is, hogy a felhők elfödik előle a tájékot. Nem kellemes látvány az itt alant. A szemhatáron mindenfelé letarolt mezők csupasz fákkal, legfeljebb itt-ott nőhány künfeledt, félig fagyott virág mindez, a mit meg — talán egypár napig vagy óráig — meghagyott, a hideg északi szél és dér, Hozzá minden oly borús, hangtalan és rideg. . Ite nem ! még nem eszi az utolsó eszkimó az ő utolsó fókáját; van még élet a földön, csak fel kell azt keresni. / csak egyeseknek nyújt előnyt, azt a természet törvénye, hogy mindnyájan emberek vagyunk és élni akarunk, szétmorzsolja, mint a hantot, melyre egy szikla szakad le. Bármily rejtélyesek a végzet útjai, a meddig a szem csak visszatekinthet az ezer és ezer évek múltjába, ezen a ködfátyolon át is észrevehető, miként vezérli azt egy felsőbb hatalom, miként kisérli lépten-nyomon s mikor az önérdek nyomorba űz és vérben füröszti az emberiséget, lerántja a leplet az alakoskodásról és az emberiség újra meglátja géniuszát: az örök és megváltó hitet, mely békét hirdet és irgalmat terjeszt, hogy megértsük újra: »Ember küzdj és bizva-bizzál!« Vájjon miért? Az élet rövid, álom, évezredek története nem több, mint egy kínos hosszú alom! Vájjon hová innen? — Bárhogyan ragyognak felettünk ama távoli világok a végtelenségben, mintha mindegyik egy-egy másik élet fénye volna, mi itt egyebet nem tudunk, minthogy barátainkat és ellenségeinket egyformán eltakarja a sir. Néhány évig még domborul fölötte emlékül a halom, később elenyészik s elenyészik, még ha sziklába vájt félédéi mi sir is. Évezredek múlva a szántóvető ekéje, akad meg benn s tűnődik rajta vájjon kit temethettek ide? Király volt-e vagy koldus? Mig földünkön igy változtatnak: a kor, az emberek, lelkünk, jobb érzésünk csak egyben találhat vigaszt; hogy mint ember kötelességének eleget tett és nem küzdött embertársai ellen, hanem embertársaiért, mert lelki hon- nexióink mindég erősebbek a czinizmusnál. Azért tehát most, midőn az emberiség a létéért annyi küzdelmet átszenved, senki sem lehet közönyös olyan ember iránt, ki a szénvedőknek ezt a nehéz terhet odább vinni segíti. Mély meghatottság vesz rajtunk erőt, midőn ezt látjuk és látjuk akkor, mikor a realizmus kiszorította az idealizmust, megbénította a nemes és jó indulatokat! Vájjon mikor és kitől hallunk manapság hasonló (öltevést: »kötelességemet teljesítem, midőn azt az áldást, melyben engem Istenem és hazám részesít, visszateszem az Isten és a haza oltárára!« Megszűntek korunkban az emberek igy gondolkodni s csak abban van ehhez lelki erő, j fenköltség, ki Istenével él, Istenben hisz, Is- ! tenben bízik, kinek nem a néhány órára ter- J jedő földi élet képviseli minden érdekét, óhaját, hanem lelke fölemelkedik azon ismeretlen világok fölé, hol jutalmát elveszi, ki az ő tanát követte, melylyel a világot sarkaiból kiforgatta, nem karddal, nem fegyverrel, hanem a béke igéjével: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat !« Ha ezt a törvényt követné a világ, köny- nyebb volna a küzdés, könnyebb volna a lét, nem fenyegetne ezer veszély, háború, világforradalom, hanem édes béke volna velünk! Azok emléke pedig, kik az emberiséggel jót tesznek, szilárdabban áll a legszilárdabb pirámisnál és nem pusztítja el az idő foga, mert a kegyelet áldja dicső emlékét! lm, mi sürgés, forgás az ifjú főváros aszfaltos utczáin ! Ember, ember hátán nyüzsög, beszél, kiabál, lármáz. Mit ezeknek a természet halála, poétának való agyrém az. Ők a kor reális gondolkozásé fiai, a kik ebben a fénytengerben keresik a boldogulás útját. Sokan megtalálták azt s most biztos kikötőből közönyösen nézik nagyon számos társaik kinos vergődését. Mily rikító ellentétet képez az a kis lány ott az utczasarkán a nyüzsgő, lármás embertömeg közepette. Mi lelte szegényt, hiszen nem oly régen még örök mo- solylyal az ajkain kinálgatta az elegáns hölgyeket és finom uracsokat apró virágcsokraival. Hová tűntek arczának rózsái? Mért nem nyílnak újra mosolyra ajkai? Körülötte zsong az emberáradat s ő a virágait is elfeledte kinálgatni. A helyett nézi, nézi azokat a szürke kergetődző felhőket s csak olykor rezzen meg, mikor egy-egy eltévedt daraszem hull alá karjára. Aztán ismét a felhőkre veti tekintetét s mint valami láthatatlan kéz által irt stenogramrnákból olvas ki belőlük sok, sok mindenfélét, a miről a körülötte járó-kelőknek fogalmuk sincsen. — Bizony, Juczi lelkem — betűzi a fölötte go- molygó bodrosakból — három esztendővel ezelőtt sem hitted volna, hogy még most is innen a szögletről nézd a mi tovaszállásunk. De hogy is gondoltad volna, hiszen a János, — no tudod te jól, melyik — az a derék kertészlegény, olyan szépen elmesélte neked, hogy lesztek, mint lesztek, ha az Isten megsegíti s a maga kezére jut. Hja, galambom! manapság nem kell ám minden mézes-mázos beszédre adni. Ládd az öreg gesztenyés asszony itt a szomszédban e megmondta már régen, hogy ne higyj a János szavának, hamis annak a lelke, ő egészen mást kommendálna, hej! más fából van az faragva s nem is idegenkedik tőled. Feledd már egyszer azt a Jánost; A kis Juczi összeborzadt erre a gondolatra. De jött egy másik, világosabb szinti felhő, az megsajnálta s enyhítette a fájdalmát. — Ha eddig nem hallgattál arra a vén füstösre, most se tedd azt. A János bizony, akármit mondanak, Újévi tisztelgés. A minden évben elforduló újévi tisztelgés Vácz város részéről megyés püspökénél az idén a szokottnál sokkal impozánsabb volt, mire ama nagy meglepetés szolgáltatott okot, melyben a püspök gazdag adományával a várost részesítette. A7 újévi tisztelgésre Gajáry Géza polgármester, derék legény; a szavának is állott volna, ha el nem viszik Boszniába a király kenyerére. A ki hamis, az esküdözik égre-földre, a János ezt nem tette, hanem megígérte igaz szóval úgy, amint, a szive súgta neki, hogy ott a bosnyák hegyek közt is mindig rád fog gondolni. Mert van talán abban a sziklaországban is szép leány nem egy, se kettő, de te sem vagy az utolsó. Avagy hiába dicsérnének annyit ezek a nevetős képű úrfiak ? Nem lehetnek ezek oly rossz emberek, hogy egy szegény leányt szüntelenül ámítsanak. Igaz ugyan, hogy az a hosszú nehéz, három esztendő innen-onnan lassan két hónapja lesz, hogy letellett s levél se jött azóta, de hát ki tudja, mi tartja őt odalenn. Hátha már útban van ? Mintha sóhaj szállna el Juczi kebléből, mintha észrevétlen gyenge pír lopóznék Juczi halvány arczára. Sajna! újra jön egy másik felhő, messze nagy darabon, elfogja az eget és sötét, mint az éjszaka. Ez meg már ijesztőket mesél. Azt mondja, hogy ő a hideg muszkaországból jön, rossz hirt hoz, háború lesz, a Jánost is oda. viszik. Mihamar jön a nagy tél, hidegebb a tavadnál; csonttá fagy minden, drágaság lesz fában, szénben, kenyérben. Jaj nektek szegény emberek! Jaj neked szegény leány! A mi kis pénzt összekuporgattál, még a János hazajön, könnyen elúszik. Mi lesz akkor veled és szegény anyáddal? Rém- 9.§9ss azt elgondolni is. Juczi minden erejét összeszedte, hogy meg ne tán- torodjék. — Galambom, Juczikám ! kiált át az utcza másik feléről a gesztenyés asszony. Ejnye, ejnye ma sehogy sem akar meghallani! Jöjjön már ide, hadd melengesse meg a kezeit ; egészen átfázik a lelkem ebben a csúf szélben. Juczi azt gondolta, hogy bizony jó lesz, hiszen már most érezte azt a hideg telet. — Tudja-e galambom — szólt az asszony, mikor Juczi odaért, — hogy most már az én napom viradt fel, a magáé pedig lenyugszik ; de ideje is már, hogy az emberek rátérjenek a tüzes ropogós gesztenyére.
