Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-10-01 / 40. szám

így napról napra növekedett az örvény, mely a zsidót más felekezetitektől elválasztotta; sajátos vallási szertartások, étkezés, stb-hez való szigorú ragaszkodás, lehetetlenné tevék a közelítést; hazug hírek, ráfogások, gyanúsítások meg épen azt eszközölték, hogy a gyülöl- ség nyomás, sőt mondhatjuk megvetés napról napra nagyobb mérveket öltött, szóval a biblia szerinti „Istennek választott népe“ páriává süllyedt, melyet fosztogatni erény, pusztítani és gyilkolni bravúr volt. Az állam megtagadta tőle a polgári, sőt emberi jogokat, a társadalom pedig épenséggel száműzte kebeléből.

A magyar nemzet lovagiassága ugyan itt sem tagadta meg magát, a magyar nem gyilkolta ugyan a szerencsétlen fajt, de ennek máskülönben ilt sem volt jobb dolga mint egyebütt. Leszorították minden életpályáról és áldozatul egy démonnak dobták oda, mely fenekarmokkal váj Icáit nemcsak az élők lelkében, de igyekezett minden nemesebb érzést még a jövő nemzedék szivéből is kitépni.

E daemon a pénzvagy. Se hazája, se szabadsága, semmije a miért nemesebb érzésekre gerjedjen, a zsidó fuldoTcló kéts égbe es és éve l ragaszkodott e démonhoz, mely ha meg nem mentette is, ha boldogságot nem nyújtott is, de legalább türhetővé tette állapotát, mert tapasztalta, hogy más felekezetitek előtt csak annyiban volt némi tekintélye, a mennyiben hoz zajok az arany csábos hangjával szólhatott. Innen természetszerűleg megmagyarázható a zsidó kincsvágya.

Végre megjöttek a felvilágosultság napjai is. A művelt népek egyenkint belátták az igazságtalanságot, melylyel emberbarátaikat üldözték és visszaadtak a zsidóknak emberi és polgári jogaikat ; nem hogy jóvá- tegyék, hanem hogy megszüntessék az eddigi méltatlanságokat. —

Némi kommentárul legyen szabad olvasóink figyelmébe ajánlani Bacsák Pál a pozsonymegyei nemzeti- párt, volt pozsonymegyei alispán ugyanazon megyének f. évi május 15-én tartott közgyűlésén tartott beszédjének ide illő részét :

A zsidó reczepczióval nincs mit foglalkoznom, mert már érintettem és a sajtó is eleget kifejtette, hogy erre egyátalán nincsen szükség, mihelyt a logikai sorrendben haladunk. De magával a zsidókérdéssel, melyet a reczepczió egymagában ki nem merit, igenis foglalkozni kívánok egy kissé; bár tudom, hogy ezzel darázsfészekbe nyúlok és hogy ennek érintéséhez bizonyos mérvű erkölcsi bátorság kell. Én fel akarok ezzel a bátorsággal fegyverkezni, mert nem csak a közügynek, hanem magának a zsidóságnak is hasznos szolgálatot vélek ezzel tenni.

A zsidókérdés, felfogásom szerint, nálunk nem vallási kérdés. Vallási türelmetlenség a magyarnak soha sem volt sajátsága. Ezt ország-világ tudja és elismeri. Maga a törvényjavaslat indokolása is mondja, hogy vallásának szabad gyakorlatában, habár annak alaki törvényesitése mindeddig késett is, Magyarországon a zsidóság már rég nem vala korlátozva, annál kevésbbé vallása miatt üldözésnek kitéve. A politikai jogok gyakorlatába szintén már 1867. óta, törvényesen is be van a zsidóság helyezve; a magánjog terén pedig tettleg még előbbi időtől, azaz az osztrák átalános polgári törvénynek behozatalától fogva, vagyis 1853. óta teljesen egyenlő jogokat élvez mindnyájunkkal. ínnen-onnan negyven éve tehát immár annak, hogy a zsidóságot részben alakilag is, részben pedig legalább tettleg, eman- czipáltuk. Negyven év pedig a népek életében több mint egy generáczió. És mégis azon sajátságos jelenséggel találkozunk még mindig, hogy mig különben a kritika legélesebb fegyvereivel egész a vesékig mar- czangoljuk egymást és ezt szabadnak tartjuk: addig mint egy szentély előtt mindjárt megállunk és elnémulunk, mihelyt zsidóról, vagy pláne a zsidóság egyeteméről van szó.

Es ha ezen furcsaságnak okát tudakoljuk s azt kérdezzük, hogy hát a zsidóság teljességgel ment-e minden emberi gyarlóságtól és fogyatkozástól: akkor azon konvencziónális formával ütik el a dolgot, hogy hát az az elnyomatás, mely alatt annyi ideig nyögtek, a mi bűnünk és hogy ennélfogva elnézéssel tartozunk irányukban viseltetni, még a kritikában is.

Fiát én nem tehetek róla, de én ezt a doktrínát tepesen elavultnak és olyannak tartom, melynek a mai nemzedékkel szemben többé jogosultsága nincsen, vagy legalább is nem akkora, hogy épen oly kényelemmel mint igazságtalansággal, isten tudja még mennyi időig mindent csak ennek az ódon sablonnak minden rovására írjunk és rég elenyészett tényezőket örökös bűnbak gyanánt tartsunk fenn.

Ma már meg kell tehát a zsidóságnak is barátkoznia azon igazsággal, hogy a politikai, polgári és vallási szabadsággal és egyenlőséggel a kritika szabadsága is együtt jár mindenki irányában és egyenlőképen. Én legalább semmiféle beteges dédelgetésre okot fen- forogni manapság többé nem látok. Amitől nem kíméljük, mert nem kímélhetjük meg, önönmagunkat sem ; el kell biz azt szenvednie a zsidóságnak is; mert a kritika az önismeretnek és ha helyén van, a javulásnak is legelső föltétele. Azt pedig talán csak a zsidóság maga sem vitathatja, hogy az Úristen minden hiba nélkül teremtette és ha lenne is hibája, azt tisztán és egyedül csak a rég megszűnt elnyomás szülte légyen.

Ilogy pedig ennek az elnyomásnak ez idő szerint többé érezhető nyoma nincsen, sőt utóhatásának is el kellett már enyésznie, annak legelevenebb tanúsága azon óriási előlíaladás, melyet a zsidóság mindazon téren, mely hajlamainak megfelel, felmutathat. Mert a. pénzügyet és a kereskedelmet dominálja úgy a fővárosban, mint a forgalom egyéb központjain. A vidéken is, haszonbér, boll, korcsma s eféle üzlet alig akad már más kézben ; sőt az ország földbirtokából is nem egy terjedelmes uradalmat, sok szép nemesi kúriát és számtalan volt jobbágytelket nevez a magáénak. Egy szóval, az anyagi téren oly befolyásra és hatalomra vergődött, melyre büszke lehet, főleg ha. a maga számának arányát a többi népség számához viszonyítja.

A szellemi téren is a leghatalmasabb tényezőt, a napi sajtót, eminens gyakorlati érzékének újabb tanúságául, már szintén jobbára a maga uralnia alá hódította.

Amily kiáltó tanúsága mind ez a zsidóság tagadhatatlan képességének, erélyűnek és életrevalóságának, ép oly eklatáns bizonysága az én tételem heiyeségének is, aki azt állítom, hogy mindezekkel a tényekkel szemben még mindig elnyomásról beszélni és mindent erre fogni, ma már több az anakronizmusznál annál is inkább, mert más részről a politikai arena ép úgy, mint az egyéb tudományos pályák bármelyike is, csak oly szabadon nyitva áll a zsidóság előtt Magyarországon, mint az egyéni tehetség kifejtésének bármi néven nevezendő egyéb mezeje, aminthogy valóban napról- napra látjuk is, hogy itt is érvényesül mindegyikük, amint a kellő képesítéssel jelenik meg akár az egyik, akár a másik sorompó előtt; hogy tehát annak oka, ha e terek valamelyikén ritkábban találkozunk is velük, mint másutt, sem keresendő többé az .elnyomatásban, hanem hajlamaiknak más irányba hajló vonzódásban.

Igen, mondják, de a társadalmi téren nincs meg a reczepczió ; a társadalom' még mindig elkülönzi magát a zsidóságtól, sőt bizony még sokszor le is nézi azt. Nem tagadom, hogy ebben van valami igaz; habár más oldalról a zsidóság nézeteiben és szokásaiban is sok az elkülönitö hajlam és elem. De legyen bármikép, any- nyi tény, hogy a társadalmi reczepcziót nem lehet állami törvényekkel dekretálni Magyarországon ép oly kevéssé, mint másutt. A társadalom szuverén hatalommal maga szabja meg magának törvényeit. Ezek a törvények pedig: a becsület, a lovagiasság, a modor, a szerénység, az ildom és a maguk birodalmához tartozó egyél) külső és belső dolgokról kérlelhetlen szabályokat állítanak fel s ezek alul a társadalom senkit föl nem ment, legyen az zsidó, avagy más. A ki azoknak hódol, azt reczipálja; aki nem, azt bizony be nem fogadja. Az átalakulásnak és aszimilácziónak azt az útját tehát, mely a társadalmi reczepcziólioz vezet, a zsidóságnak bizony csak ünnönmagának lehet és kell megjárnia.

Én tehát azt hiszem; az elnyomatás theoriáját teljes joggal túlhaladott álláspontnak tekinthetjük. Részemről legalább azt többé nem respektálom, liánéin ennek helyébe is a szabadságot, a kritika szabadságát ültetem s azt magamnak már ez alkalommal vindikálom.

Legkevésbbé nélkülözhetjük pedig e kritikát itt és most, amidőn e körbeli törvényjavaslatról s annak bírálatáról van szó.

De részemről igaz érzelemmel és nyíltsággal kijelentem azt is, hogy engem a bírálatnál sem ellenszenv sem előítélet, tudva legalább, nem vezet; hanem tisztán és egyedül azon törekvés és azon tekintetek, melyeket a magyar állam és nemzetiség java és érdeke mindegyikünknek kötelességévé szab. Ezen kötelesség szerint pedig a magyar államférfinak, mint mindenben és mindenek fölött, úgy a zsidó reczepczióval szemben is azt a kérdést kell legelői fölvetnie: hogy vájjon ennek mily hatását várhatja a magyar államra s a magyar nemzetiségre nézve. Jelesül tehát kutatnia kell, melyek azon tényezők, a melyek a magyar államot megteremtették és állami életét annyi balsors és viszontagság között egy évezreden át. fentartották; és hogy a reczepcziótól ezen tényezőknek mily gyarapodását várhatjuk. Mert ennek a kérdésnek kell mindent dominálnia, ha Magyarország mint olyan és nem valamely, különben bármily viruló kosmopolita-állam lebeg törekvésünk tárgya gyanánt lelki szemeink előtt.

Lássuk tehát, melyek a magyarnak azok a megóvandó és öregbítendő tulajdonságai; miben gyökerezik az a kiváló államalkotó és fentartó erő, mely tagadhatatlanul sajátja s amelynél fogva e maroknyi nemzet ellenséges népek közé telepedve, azoktól fajra, nyelvre és vallásra nézve idegen államot birt alkotni s azt tiz századon át fentartani. Ezen tulajdonságoknak legelseje kétségen kívül a vitézség és hadi képesség. Mert bizony karddal és vérrel kellett e hazát megszereznünk és megoltalmaznunk. Már pedig bocsánat nyíltságomért, ha elismerem is, hogy Sámsonok mindenkor voltak, de hogy ez a tulajdonság a zsidóságnál ez idő szerint általánosan és kiválóan jellemző erős oldala lenne, azt úgy tudom, maga sem vitatja; én pedig az ujonczozásoknál, a melyekkel csaknem másfél évtizeden át szakadatlanul foglalkoztam, nem vettem észre; sőt átalánossá vált az a tapasztalás, hogy a zsidóelem a katonai pályára már átlagos fiszi- kai testalkotásánál fogva sem mutat különös alkalmatosságot.

A fizikai erő pedig Magyarországon még más tekintetben is fontos tényező ; mert kiválóan földmi- velési ország vagyunk, az őstermelés pedig a testi erőnek nagy tőkéjét és ennek kemény megfeszítését föltételezi. A zsidóságnak idegenkedése a mező és erdőgazdasági nehéz munkától pedig annak egyik ismert sajátsága, melynél fogva, lia szerez is földbirtokot, avagy bérletet és ha ez még oly szerény is, mégis nagy ritkaság, hogy saját kezével nyúljon kapához, kaszához avagy a fejszéhez. Hajlama ekkor is inkább a termények kereskedelmi forgatásához és melléküzletekhez vonzza őt.

A. nemzet fizikai gyarapodásának valamely dú- sabb forrását tehát innét csak hosszas átalakulás után remélhetnénk, melyet a. zsidóságnak erős akarattal és igyekezettel önmagának is elő kellene mozdítania.

A magyar nemzetnek egy másik, eléggé nem ápolható és gondosan öregbítendő tulajdonsága: az alkotmányos szellem és közérzület, melynél fogva abszolút uralkodást sohasem tűrt maga fölött, hanem a honfoglalás idejétől kezdve mind e mai napig megkövetelte és ki is vette a maga részét az ország sorsának intézéséből, úgy a törvényhozás mint a végrehajtás mezején. Az alkotmányos életnek lényege és éltető eleme pedig: a nobile officium, azon jeles kötelesség, melynél fogva a közkormányzat funkezióinak egy ré*

szét tiszteletből és hazafias áldozatkészséggel a kormányzottak önmaguk végzik. E téren is egy negyed százada már, hogy a zsidóság előtt megnyílt a kapu. A virilizmus intézménye például, hogy csak a magunk körében maradjak, Pozsonymegyében is szép számmal juttatott zsidóknak helyet a törvényhatósági önkormányzatnak körzetében. De, kérdem Uraim, a régi gárda veteránjainak soraiban már már sűrűén mutatkozó hézagokat hányán siettek eddig izraelita kollégáink közül betölteni s velünk a nobile officium díjtalan munkájában osztozkodni. Pedig ha igazságosak akarnak irányunkban lenni, bizony nem mondhatják, hogy a részükről itt-ott kivételesen jelentkezett szolgálatkészség Pozsonyvármegye törvényhatósági éle tében ne talált volna kellő előzékenységre és méltánylásra. Ne vegyék tehát rossz néven azon intelmet, a mely a közterhek eme legnemesebbjében ezentúl hat- hatósb részvételt vél önöktől elvárhatni.

Ugyanazt kell.végre mondanom, a magyar állam iránti vonzódásuk, a magyar állameszme iránti lelkesedésük valódi fokmérője és legpregnánsabb tanúbizonysága : a magyar nyelv elsajátítása és buzgó ápolásáról is.

Igaztalan lennék ugyan, ha be nem ismerném, hogy újabb időben ez irányban sűrűbben találkozunk már a komolyabb törekvésnek jeleivel; de a mily mértekben siet most maga az állam ebbeli százados mulasztását jóvá tenni, épp oly fokozott mértékben kell ezentúl zsidó polgártársainknak, kivált pedig azoknak, a kiket anyagi helyzetük erre jobban képesít, arte et studio is, a sebesebb haladás ösvényére rátérniük és pedig nemcsak a közéletben, hanem a család körében is; a hol ma még tiszta magyar vidéken is, a hol tehát a zsidóság is eléggé bírja már a magyar nyelvet, székében találkozunk még azon jelenséggel, hogy a házon belül még mindig a német nyelv az otthonosabb.

Mindezt, én nem szemrehányásként hozom fel a múltra, hanem okulásul a jövőre nézve. Hogy pedig az épen kifejtett e körbeli nézeteimmel és felfogásommal nem állok ez országban egyedül, hanem számtalan sokan gondolkoznak ugyanígy, habár nyilvánosan ki nem mondják is; sőt hogy maga a törvény- javaslat szerzője, a magyar kormány is, bár úgy látszik ez is átalja egyenest kimondani, többet vár a jövőre nézve a magyar zsidóságtól: annak szelíd sugallatára ráakadhatnak Önök az indokolásban, jelesül pedig annak ezen szavaiban: „Huszonöt éve annak, hogy az izraeliták a polgári és politikai jogok tekintetében a keresztényekkel egyenjogosittattak és ez idő óta a közélet minden vonalán közreműködve, nem egy bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy erős nemzeti érzéstől áthatva, részt akarnak venni a magyar nemzeti állam teljes kiépítésében.“

Hát, Tisztelt Uraim, az a szerény epitheton „nem egy“ és hogy ennél melegebb jelzőt a kormány a maga egész frazeológiájában nem talált; meg az is, hogy nemzeti érzésüket „erős“-nek nevezi ugyan, de nem teljesnek, alig jelentheti a megelégedésnek szuper- lativuszát a múltra nézve, hanem, az én füleim hallatára legalább, magában rejti a jövőbe vetett nagyobb várakozásnak és üdébb reménykedésnek gyengéd intelmét.

És ezen várakozásnak s eme reménynek azt hiszem, annál jogosabban átengedhetné magát a magyar nemzet, mert hiszen mindenét megosztotta már izraelita testvéreivel. Még ősi neveinket is rendelkezésükre bocsátottuk és nem is drágán, ütvén krajezárért a legszebb Rákóczyt, Bercsényit avagy Hunyadyt lehet kapni és mégis még e téren sem voltak eléggé hálásak e liberalitás szerzője iránt sem, mert tudtommal Tisza nevére még egyikük sem keresztelte el magát. Avagy talán azt akarják bevárni, mig leszállított áron juthatnak hozzája. Hát igen soká talán erre sem kell már várakozniok. De hagyjuk a tréfát, hogy ne vádolhassanak azzal, mintha komoly dolgokkal enyelegve akarnánk elbánni; ámbár Horáczczal azt kérdhetném: „Quamquam ridentem dicere verum, quid vetat?“ (Mi gátol bennünket abban, hogy bár nevetve, igazat mondjunk.)

És higyjék el nekem, nem mindig azok a legjobb barátaink, akik gyengéinket elhallgatják és legyenek meggyőződve, hogy bennem a zsidóság iránt elfogultság, vagy épen ellenséges indulat nem lakozik. Elismeréssel adózom én sok jeles tulajdonságuknak; de óvni akartam őket is, magunkat is a csalódásoktól. Mert, Uraim, a történelem tanúságai elől semmiféle álszégyenből nem szabad elzárkóznunk. Megboszulná az magát előbb-utóbb. Ezek a tanulságok pedig arra vallanak, hogy a zsidóságban igen erős faji jelleg lakozik; ez pedig a beolvadást nehezíti. Mert nemde, mig más népek önálló állami életük megszűntével aránylag rövid idő alatt fajilag és nyelvileg, sőt vallásra nézve is beleolvadnak a nyomukba lépett népekbe és eltűnnek a történelem színpadáról: addig a zsidóság, állami életének elenyészte után is, a földkerekségének minden táján szétszéledve és időnként s helyenként a legsanyarúbb állapotok között sínylődve bár. de évezredek múltán is még megóvja faji és vallási integritásának főjellemvonásait: oly példát állítva a világ elé, mely egyedül áll a maga nemében.

Ez előtt a bámulatos szívósság előtt az államférfinak szemet hunynia végzetes hiba lenne. A tanulság pedig, melyet ebből részemről levonok s a következtetés, melyhez ’az engem elvezet, az: hogy a zsidó reczepczió úgy a magyar államnak, valamint magának a magyar zsidóságnak jól felfogott érdekében és tudtommal magának ezen zsidóságnak ezzel egybehangzó és bátran mondhatom, az ország közvéleménye által is támogatott felfogása és óhajtása szerint is: csupán a Magyar- országon már megtelepedett, velünk régtől fogva jó és balsorsban osztozott izraelita polgártársainkra szorítkozzék; ellenben az idegen elemek újabb és tömeges!) beszivárgása, a reczepczió vagyis teljes egyenjogúság törvényesitésével egyidejűleg, alkalmas bevándorlási törvénynek alkotásával meggátoltassák.