Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-09-17 / 38. szám

XV. évfolyam. 38. szám.

HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ

I:LÖFI/J:tÍ:SI AlU: negyed évre i fii 50 kr.

Egyes szám ára : lO kr.

Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyürky Inlz.) Megjelenik iuiu<leii vasárnap.

Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt,

(hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: GaspariJc-utcza 12. sz. alatt,

(hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők).

HIltDETÉSEK:

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben

részesittetnek.

Nyíl t-t ér: sora

30 kr

Bélyegűleték minden beiktatásnál 30 kr.

Főváros és vidéke.

Budapest legalább annyi joggal nevezhető Magyarország szivének, mint Páris Franczia- országénak. A czentralizáczió, a fővárosnak minden tekintetben való központtá tétele, talán sehol sincs oly szigorú következetességgel, oly úgyszólván kivételt nem ismerő általánosságban keresztül vive, mint nálunk. A közigazgatás, törvénykezés, kereskedelem, ipar, a társadalmi és politikai élet összes erei csomóba folynak össze s ez a csomó a főváros. Nagyobb mozgalomnak, bármily irányú legyen is, egyéb kiinduló pontja alig képzelhető a fővárosnál. Itt székei minden, ami fő, erre fordiLtatik minden, ami egy várost széppé és nagygyá tehet.

S a nagy Széchenyi álma megvalósulásnak indul. Budapest azon a ponton van, hogy világvárossá fejlődjék, — a túlcsapongó lokálpatriotizmus azt mondja, hogy már is az.

Igazán rossz hazafi volna, aki szive mélyéből nem örülne őszintén a magyar főváros ilyetén felvirágzásának. Jogos büszkeséggel töltenek el minden magyar embert azok a lelkes ovácziók, melyekkel a külföldnek esetleg fővárosunkban időző jelesebbjei Budapestet megtisztelni szokták. A bennünket gyanús és sokszor rossz szemmel méregető külföld immár kénytelen elismerni, hogy Budapest nemcsak egy haladó, törekvő országnak, de egyszersmind a kultúrának, a czivilizacziónak is egyik imporiuma, nemcsak a monarchiának, nemcsak a Dunának, de az egész müveit világnak egyik ragyogó gyöngye. Az irányunkban újabban általánosan nyilvánuló szimpátiák megszerzésének dicsőségéből a fővárost kétségtelenül az oroszlánrész illeti meg.

Az egész ország, ennek minden vidéke a megelégedés és büszkeséggel tekint a kiterjedésben, lakosságban, csinban és fényben egyre gyarapodó főváros felé.

Ä „Yáczi Közlöny“ tárczája.

Irigy világ . . .

Irigy világ, gonosz világ,

Alig van benn’ egy szál virág.

Ha akad is hej ! mi haszna,

Nem az enyém, más szakasztja.

A virágot más szakasztja,

Nekem csak a tövist hagyja.

De nem bánom, minek volna Vérző szívre piros rózsa?

Ö 8 z k o r.

Sárgán hull a rózsa lombja,

Búcsút zeng a csalogány ;

Kérdi ez a barna kis lány,

Az arczom mért balovány.

Ne, ne kérdezd barna kis lány,

Az arczom mért balovány,

Halgass oda, elzokogja,

Elsírja a csalogány.

Bordó.

A zugliget lilioma.

— Ereil éti tárcza. —

Talán a természet, is megváltozott ma már, mint az emberek: elhagyta azt a régi jó szokását, hogy rendszert tartson az évadok fordultában. A tavaszt követte a nyál’, ennek nyomába lépett az ősz, s aztán jött a zimankós tél; ma napság már sem tavasz, sem ősz nincsen, csak a nyakunkba szakad a, forró nyár, amint a tél fagya felolvad. Furcsa időjárás, de mit tehetünk ellene, meg kell nyugodnunk benne, mert nem változtathatunk rajta; legfeljebb szép hölgyeink

Ámde a nélkül, hogy önzéssel vádoltathat- nánk, — konstatálnunk szabad, sőt kell is, hogy ez a büszkeség, ez az öröm nem egészen tiszta. Beléje vegyül egy csekélyke része annak a keserű érzelemnek, melyre az »irigységnél« gyen- gédebb kifejezést hiában keresünk a szótárban.

Roppantul éles a külöbség a főváros és a vidék között, iszonyúan mély az űr, mely a kettő között tátong.

A fővárosnak minden bőven, — a vidéknek igen ritkán egy-egy csekélyke valami. A jólla- káshoz közeinek egy dúsan terített asztal, az éhezőnek egy kenyérmorzsa, mely véletlenül hullott oda, mert nem talált helyet a fényes lakománál.

Ez nem aukszezis, ez valóság. Az intenziv fény mellett annál sötétebbnek tűnik fel az árnyék. A főváros élénk fényének sötét árnyéka a vidéket boritja. Itt a vidéken magunk között megvallhatjuk, hogy fővárosunk nagyobb mali- czia nélkül a vidékre nézve összehasonlító a Potemkin festett faluival, melyek mögött a hátramaradás sötét képe rejtőzik.

A vidék haladása sehogy sincs arányban a fővároséval. Pedig az általános haladás, az országos haladás csak úgy lehetne valódi, ha ez a vidékre is kiterjedne. A főváros fejlődésének tulajdonkép hű tükrének kellene lennie, mely mutatná mikép halad az egész ország.

De a vidék fejlesztésére vajmi kevés gondjuk van azoknak, kik a fővárost egyre gyara- pitják és emelik. Ez mig, egyrészt mérhetlen kárára van a vidéknek, addig másrészt félre nem ismerhető veszélyt rejt magában, magára a fővárosra nézve is. Nagyon félő, hogy a fővárosban túltengés fog bekövetkezni, melynek aggasztó jelei már is sok téren mutatkoznak.

Legyünk tehát a főváros mellett a vidékre is aránylagos gonddal. Legyen Magyarországnak

zúgolódnak kissé, hogy most már nem lehet tavaszi, nyári, őszi s téli öltözéket változtatni ; hanem a nehéz bársony köpenyt levetve azonnal fel kell ölteni azokat a lenge öltönyöket, melyek a nap szúró heve ellen hűsen tartják a hattyú nyakakat.

Ilyen gondolatokkal eltelve, jártam végig tavaly júniusban a Zugligetet, elmenekülve a fő- akkor még nem székváros falai közül, hogy a zöldkoszorús tölgyek árnyában üdülhessek.

Mindennapi sétám a „Szép Juhászné“-tól a Disznófőig tartott, folyton a mezőségen haladva.

Nem volt nap, melyen egy leánykával nem találkoztam volna sétám közben.

Első alkalommal jóformán meg se néztem, második, harmadik nap azonban már feltűnt, hogy mindig hófehér ruhában, derekán széles kék szalaggal átkötve volt öltözve. Szótlanul ment egy villától a szép ju- hászné közelében levő nagy tölgyfáig, onnét visszatért a villába. Ez volt mindennapi sétája.

Számításom szerint a leányka 15—10 éves lehetett Haja aranyszőke, szemei nefelejts kékek s arcza?! Oh, ez az arcz nem tüntette fel az ifjúság rózsaszínét, nem volt az feselő piros rózsabimbó, halvány liliom volt az. Az ajkakon mosoly helyett fájdalom ült.

Már két hét óta volt vizsgálódásom tárgya e halvány leányka a nélkül, hogy kilétét tudtam volna.

Egyik szép nap délutánján Béla barátom látogatott meg, vele együtt tettem meg rendes sétámat. A tölgy közelében találkoztunk a fehérruhás leány nyal s midőn elhaladt mellettünk, Béla halkan szólt: „Szegény Zugliget lilioma, még ki sem nyílt s már is el fog hervadni.“

— Ismered-e leányt? fordultam az eltitkolhatatlan kíváncsiság hangján Bélához.

— Nem ismerem, csak annyit tudok, hogy a Zugliget nyaralói a „Zugliget liliomának“ nevezik, talán

is kifejlett városi élete a vidéken is, mint a művelt külföldnek. S akkor kétszeresen lehetünk majd büszkék a fővárosra, mert igy dicsősége reánk nézve meglehetősen olcsó.

Múzeumai, jó színházai, könyvtárai, ipartelepei, magasabb iskolái, tekintélyes köz- és pénzintézetei, majdnem kizárólag csak a fővárosnak vannak ; létesítsenek ilyeneket a vidéken is csak is ez utón emelkedhetik a vidék szellemi és anyagi viszonya.

Nem kívánhatunk semmit oly mértekben, mint az a fővárosnak van, de a méltányos és kellő arány életszükséglete a vidéknek, ha az univerziális haladásban számot tevő tényező akar lenni.

Erre pedig hivatva van. E hivatást nem tagadhatja senki, adjanak tehát fejlesztésére eszközöket.

Virágozzék, növekedjék, emelkedjék a főváros egyre tovább. De ne legyen mellette hamupipőke, a vidék, mely könnyes szemmel nézi az aranyos czifraságot, mig ő, az elnyomott mostohatestvér rongyokban jár. E. V.

A színházból.

Múlt szombaton Verő György Szultán ez. operet- teje került szilire. Meséjénél többet ér a zenéje, a melyből leszámítva egy kis reminiszczencziát, kedves dallamú. A váczi közönség kiváncsi volt az előadásra s meglehetősen töltötték meg a színházat. A szereplők közöl Szőllösy Ilona (Roxelane) igen kedves franczia leány volt, különösen pedig az első felvonásban a naiv kis leány első szerelmét mutatta be kedvesen. Guthy Sarolta Selim szultán szerepében határozott sikert aratott. Kipi-kopi kedves dallamú keringőt háromszor kellett elénekelnie, a mit pedig a mi közönségünk nem igen követel, hacsak jó szereplővel nincs szemben. Tisztái Bimbasi a rettenetes, Réthy Bülbül a kellemes pasákat adták, mindkettő sokszor nevetésre fakasztotta a közönséget. Réthy kuplékat is énekelt. Itt csak azt hibáztatjuk, hogy Réthynek a közönség rokonszenvét

azért, mert mindig fehérben jár, lehet azért, mert arcza oly halvány, mint a liliom.

— Nem tudod nevét?

— Egy alkalommal egy tisztes, előbbre haladt korú nő társaságában láttam sétálni, lehet az anyja volt; ez „ Alice “-nek szólitá s igy ez lesz a neve, azt is tudom, hogy abban a villában nyaralnak, mely ide látszik, mert azt a tisztes nőt mindig a villa verendá- ján látom a mig a leány sétáját teszi.

— E tisztes nőt én is minden nap látom a ve- rendán s e perezben oda tekintettem a villára, a fehér ruhás leány éppen akkor érkezett oda s leült a tisztes nő mellé. Mi tovább haladtunk.

— Úgy látom, téged érdekel a „Zugliget lilioma,“ szólt Béla hozzám.

— Érdekel, feleltem én, mert szenvedni látszik a leány s engem minden szenvedő érdekel.

— Csak azért érdekel, mert szenved?

— „Csak“ vetém oda ezt az egyetlen szót, jóllehet éreztem, hogy a feltett kérdés kissé zavarba húzott.

Béla nem kérdezett többet, befejeztük sétánkat, haza mentem, lefeküdtem, de pihenni nem tudtam, folyton Béla kérdése lebegett előttem. Nyugtalan éjjelem volt, másnap későn keltem s elindultam rendes sétámra.

Épp akkor mentem el az ő villájuk előtt, mikor a „Zugliget lilioma“ anyjával együtt, — mert én anyjának hittem a tisztes nőt, — éppen kilépett a villából. A hirtelen találkozás zavarba hozott s feledve hogy a hölgyeknek bemutatva nem vagyok, levettem kalapomat s köszöntem.

Alice gyöngéd fejbólintással viszonozta köszöntésemet, mig az anya előzékenyen fogadta azt, szólt: azt hiszem szomszédok vagyunk, mert naponta látom önt a szomszéd villába bemenni s onnét kijönni.

Felette megörültem a megszólításnak s igenlőleg felelve, siettem magamat bemutatni.