Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-08-13 / 33. szám
I l.OI I/in si Alti: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: IO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyíirky ház.) Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptálan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparilc-utcza 12. az. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). lIIItüF/FFMEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t ér: sora.........................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Mi a bajunk? Vácz, 1893. augusztus 12. Pár év óla divatba jött nálunk »uj érá«- ról beszélni. Annyiszor hallottuk ezt az uj érát emlegetni, hogy utóbb nemcsak a könnyen hi- vök, akik készpénznek vesznek mindjárt mindent, hanem a komolyabbak is hinni kezdették, hogy városunk felett valóban egy uj korszak hajnala derült fel. Olyan sötétnek festették le szóval és Írásban az elmúlt időket, hogy szinte megdöbbentünk a feltárt képtől s olyan szépnek, annyi reményre jogositónak az uj korszakot, hogy kezdettünk elbizakodni. A lépten-nyomon emlegetett s idő előtti dicséretekkel elhalmozott »uj éra« azonban sehogy sem akar beválni. Az idő nem a hiszékeny többségnek, hanem a kisebb számú, higgadtabb résznek szolgáltat igazat. Lassacskán általánossá lesz a kiábrándulás az »uj érá«-ból s általánossá a meggyőződés, hogy csak az emberek újak, az állapotok azonban maradtak a régiek. Sőt ha alapjában veszszük, közállapotaink ma sokkal rosszabbak, mint a sötét színekkel ecsetelt »régi idő«-ben voltak. Csak nem kell a látszatot a valóval, a külsőséget, eziezomát a lényeggel összezavarni s akkor tisztán áll előttünk a helyzet. S elfogulatlanul tekintve a dolgokat, lehetetlen át nem látnunk, hogy városunk emelkedés helyett a hanyatlás útjára jutott s ez a hanyatlás fellar- tóztatlanul folyik évek óta s annyival veszedelmesebb, mert titkolják s meggállására nem tesznek semmit sem. Sőt mindaz, ami a város érdekében történik, nem a baj gyógyítására, hanem csak elpalástolására van irányozva. Városunk lakossága gazdasági ekszisztencziá- jában van megtámadva. Az anyagi tönkrejutás szélén állanak szőlőbirtokosaink, mezőgazdáink, iparosaink és kereskedőink. S ugyan mit tettek mind ez időig a fenyegető veszedelem elhárítására? Szerencsés véletlen folytán néhány ezer forinthoz jutván a város, építettek egy díszes kőpartot s kiköveztek néhány utczát. Hadd lássa a világ, hogy Vácz halad, mert fődolog mutatni a világ előtt! Ennyiből áll Vácz város korszakalkotó férfiainak ösz- szes gazdasági politikája! S miközben Vácz kőpartot épit és utczá- kat köveztet, mindenfelé vasutak épülnek a környéken, melyek a forgalmat városunktól elterelik, életbe lépett az osztrákoktól átvett vasúton és a Dunagőzhajózási társaság személyszállító hajóin a zóna-árszabás, hogy iparosaink és kereskedőink a főváros javára a helyi vevők java részét is elveszítsék. S beállott nálunk a forgalom terén az a végtelen stagnáczió, melynek nyomában a gazdasági haldoklás kisért. Az ivekre terjedő hivatalos jelentések hiába festik rózsás színben városunk haladását; aki nyitott szemmel látja állapotainkat, tudja jól, hogy hová jutottunk. Polgárságunk egyre szegényedik s a küzdelem, melyet kereskedőink és iparoslakosságunk a megélhetés nehéz munkájában kifejt, egyre reménytelenebb. És kezdünk lassacskán igazságosak lenni a meghurczolt »régi idők és régi emberek« iránt, amikor nem hivatalos jelentések, hanem a becsületes munka és a tisztes igyekezet nyomában járó .anyagi jóllét volt a bizonyság mellette, hogy gyarapodtunk. Ma pusztulunk s hogy az ellentét annál nagyobb legyen a külszin és a való között, tehetségünket meghaladó mértékben költünk súlyos gazdasági válság közé jutott városunk csinosítására. A regálét azonban nem fogja minden harmadik évben újból megváltani a kormány. Honnan veszszük majd a pénzt meg-megujuló luxuskiadásaink fedezésére, mikor a közterhek alatt már is roskadozó polgárságunk keresete évről-évre apadóban van!? Városunk gazdasági válságával azonban nem törődik senki. Polgárságunk anyagi eksziszten- i cziájának biztosítása a legcsekélyebb fejtörést sem okozza intéző embereinknek. Képviselő- testületünkben a tanügynek, közegészségi, köz- tisztasági, szépészeti s minden más közérdeknek akad szószólója, csak gazdasági érdekeink előmozdítása, iparunk, kereskedelmünk, forgalmunk emelése körül nincs senkinek eszméje? Sőt, ha a városi képviselőtestületen kívül találkozik valaki, aki életre való eszmével áll elő, annak is ezer nehézségeket gördítenek útjába, nehogy valamiképen hívatlanul hasznára legyen e városnak, melynek boldogilására nem váltott magának szabadalmat. Itt van például a propeller siralmas ügye, mely már annyi stádiumba jutott, csak a megvalósulás stádiumába nem bír jutni. Minden józan érv a mellett harczol, hogy a szigetséget, mely Vácz város forgalmában jelentékeny szerepet játszik, piaczunknak megtartsuk; hiszen a Dunán inneni községek nagy részét már úgyis másfelé terelték tőlünk az uj vasutak. Minden eszközt meg kellene tehát ragadnunk, hogy a Dunántúli községekkel minél tökéletesebb összeköttetésbe hozzuk városunkat s ime mit látunk? Eles úr életre való tervét, mely a közlekedési mizériáknak, a forgalom e jelentékeny akadályának egyszerre véget vetne s mintegy varázsütésre pezsgő életet teremtene a Dunán, intéző embereink kicsinyes ürügyek alatt ellenzik s a derék terv nem bir sehogy sem megvalósulni. Képviselőtestületünkben pedig, melynek oly sok tagja átlátja Eles úr tervének nagy jelentőségét, nincs/ annyi önállóság, hogy magát e fontos, életbe vágó kérdésben egy-két ember befolyása alul emanczipálná s az ügyet, mely a városnak igazi közérdeke, érdeméhez méltóan felkarolná és diadalra segítené. Kicsinyes melléktekintetek dominálnak a közérdek felett s ez a legfőbb bajunk! * * * Az emberiség ezéija. Legutóbbi számunkban nem hivatásos, de ambicziózus fiatal iró vette kezébe a tollat és megemlékezett ugyan nem in konlumacziam a jótékonyságról, de némi általános vonatkozásokkal Schuster Konstantin megyés püspök jelenleg páratlanul álló adakozásairól. A jóindulat praszentálja magát ebben a közleményben, de nem a legitimált publiciszta. Mindegy ez nekünk. Mindenkor szívesen helyt adunk a törekvésnek, sőt mi több, mert abban egy általános problémát fedeztünk, mint valami agensz provokátor neki rohanunk és a felbukkant kérdésre elsütjük sebbel-lobbal lőfegyverünket, mint a legszenvedélyesebb snepf- vadász, ki a fűzfán a gombát is czélba veszi, tévedésből. Pardon uram, Ön a »Jótékonyság« czimű czikkében az emberi törekvés czéljául a boldogságot mondja. Az emberiség czélja — uram — nagy, óriási és mégis nem több egy darab kenyérnél, ami a boldogság fogalmától oly távol áll, oly kevés, mint a legdurvább darócz a selyem damaszthoz képest. Mindkettő egy czélnak felel meg : a meztelenséget fedi és mégis mennyi különbség! Ne selyemdamasztról beszéljünk manapság, megelégszik a nyomor, ha hitvány daróczczal fedheti sovány tagjait: nem boldogság kell ma már, csak egy falat kenyér! A boldogság ideális fogalom, melynek szerelmi versekben van némi helye és a vígjátékok végén. A gyakorlati életben ha valaki házasodik aggódva tekint a jövő elé! Tehát boldogságról ne diskuráljunk, hanem kenyérről, megélhetésről, és a ki ezen a czimen szemléli a váczi püspök adományait, e tekintetben bizonyára a legmagasabb nívón álló férfiút látja maga előtt. »Kenyér!« nagy, nehéz és aggasztó szó ez, mely milliókat foglalkoztat ma már, mikor csaknem odajutottunk, hogy »sok az ember, de kevés a, fóka!« Ez a kenyér a kérdések-kérdése most és nem a boldogság. Csak a poéták őrzik még annak fogalmát s ezen a réven nem veszett ki ez a szó dikezionérek gazdag tartalmából. Ha már most meg van az a keserű kenyér, miként azt a jótékony püspök is szeretettel nyújtja ott, ahol csak teheti, szükséges még, hogy az emberben legyen meg az a pszeudop- lazma, a melylyel élvezhetővé tehetjük azt és édessé változtatjuk a keserűséget. Ez a megelégedés ! Ez az emberiség nagy problémája, czélja! Nem a boldogság, az utolérhetetlen; de a megelégedéshez csak józan beletörődés kell; olyan karakter, mely jogos igényeit a képzelődés skepti- czizmuszából ki tudja válogatni. Hogy tehát annyit elérhessünk, amennyire világi életünk szerény körülményei között számíthatunk, az egyéni tulajdonságainktól függ. Pedig azért száll síkra, harezba az egész emberiség; hirdet eszméket, kutat, felfedez, megsemmisít, eldob elveket anélkül, hogy arra az egyszerű meggyőződésre jutna, hogy megelégedésünk — vagy, mint múltkori czikkirónk mondja — boldogulásunk, ami az emberiség czélja, nem a külső befolyástól, a körülöttünk történő dolgok atmoszférájától függ, hanem legalább is ugyanazon arányban Önmagunktól! Hogy korunkban olyan zűrzavaros világot élünk, azt ne tulajdonítsuk egyedül a kornak, hanem az egyén hajlamainak! Minden egyes emberben rejlik a kor hibája! Ez pedig első sorban a jellemtől függ. Félrevezetett tendencziák hatalma alatt nyögünk és nincsen erőnk velük szembe szállni, azokat negligálni, hanem megadjuk magunkat a tévedéseknek, hazugságoknak és sietünk a többivel egyetemben téveszteni és hazudni. Nincs bennünk önállóság, nincs bennünk erő szembeszállni és jobb tisztább meggyőződést vallani, hanem csalunk és megcsaljuk önmagunkat is! Ha volna bennünk karakter és bátorság szembe szállni a tévesztett irányokkal, akkor az a sok mindenféle szinrehozott szocziáldemokra- tizmusz, anarhizmusz, nihilizmusz, irridentizmusz nem rettegtetné a világot. De a hiba mind a két részen rejlik, úgy a gazdagoknál, mind a szegénységnél; a telke tétlenségben! — Az ó-kor
