Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-23 / 30. szám
XV. évfolyam. 30. szám. Váci, 1803. Julius 2 FJ5ÖFIZETFSI Áll A: negyed évre 1 frt í»0 kr. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparilc-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). ]IIlll>ETftSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Ní y i I t-t é r : sora 30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. A szabadban. — A való fantáziája. — Rajongok a természetért s annak szinpompában ragyogó gyermekeiért: az illatozó mezei virágokért. Fel is keresem őket, ha hivatásszerű kötelességem teljesitése után pár pereznyi szabad időm van; de különösen a nagy szünidők alatt egyetlen délután sem mulasztom el, hogy fel ne keressem a mezőt, el ne menjek az erdő árnyas fái alá s ne gyönyörködjem a természet nagyszerűségében, az illatozó virágos térekben, hogy nagy lélegzetvétellel ne szívjam az üde, frissítő léget s megpihenve a haragos zöld lombkoszorús fák alatt, ne hallgassam a természet egyszerű dallosainak harmonikus zenéjét. Úgy el tudok ilyenkor merengeni, hogy észre sem veszem, mikor a nap a távol hegyek között lehanyat- lik s az alkony szürke köpenyébe burkolja a látókört. Gondolataim — „e sebes szárnyú sasok“ — megindítónak, bebarangolják a távolt messze, messze felkeresik azokat, kiket a sors szétválasztott tőlem s sokszor elfáradnak mire odaérnek, a hol feltalálják azokat, a kiket keresnek. így ültem egy forró júliusi nap délutánján egy százados tölgy árnyában az erdő tisztásán, kifáradva a mező virágainak szemlélésében, melyeknek illata kábitólag hatott egész idegzetemre. A tölgy egyik zöldelő lombján bús gerle turbé- kolt, várva a párját; a mélabús hangok úgy egybeillettek kedélyhangulatommal, hogy szinte rosszul esett, mikor a búsúló madár párja megérkezett s a bús hangokat, azok az örömet kifejező nevetés váltotta fel, melyet a természet madarai közül egyik sem tud úgy jelezni, mint a gerlicze. A boldog pár a dobogó kis szivek boldogságát jelentő csókot váltott, együtt nevettek egy pár per- czig, aztán együtt etették meg a kis fészek pelyhedző magzatait; úgy elnéztem őket s szinte irigyeltem a boldogságot tőlük, pedig ily boldogok vagyunk mi is otthon kis családi körünkben, mint ez a gerlepár. Boldogok s mégis oly nehéz kő nyomja az én szivemet, oly súlyosan nehezedik valami kimondhatatlan lelkemre, hogy szeretnék tőle minden áron menekülni, de nem tudok. A gerlemama felváltotta a gerlepapát s most ő röpült el, hogy a papa felügyelete alatt visszamaradt piczikék számára az elfogyott mag helyett új készletet szerezzen be. A him — erősebb természetű lévén, — nem búgott bánatos hangon eltávozott párja után; csendesen elaltatta magzatait, aztán széttekintett, láttam, unatkozik s keres valakit, a kivel társaloghasson. Egyszerre észrevett engem a fa tövében, s megszólított: — mit merengsz egyedül s mért szegzed tekintetedet oly merően az előtted elvonuló semmiségbe ? — Gondolkozom, — volt. rövid feleletem, azt hívén, hogy a gerle megérti, hogy nincs szándékom társalgásba merülni vele. Tévedtem. Az erdők szende gyermeke nem vett tudomást elutasító rövid válaszomról, hanem tovább beszélt: — Tudom, hogy gondolkozol, sőt azt is tudom, mint mindjárt meggyőzlek róla azt is tudom, hogy miről gondolkozol; pedig kár gondolkoznod, mert a gondolat nem elég ott, a hol tenni kell s egy ember nem tehet ott semmit, a hol 25 ezer ember vál- vetett munkája vezethet csak eredményre; tudom jól, hogy a falu tanítója vagy, ismerlek rég, hisz sokszor pihensz itt fészkünknek védelmet nyújtó tölgyfánk tövénél, s mindannyiszor azon gondolkozol, miért kell annyit tűrnie a népnevelés szent ügyéért buzgolkodó Megérkezett tehát az idő, hogy az állam is, de maga az iparososztály is e lényből levonja a konzekvencziákat. Hogy e konzekvencziák miben állanak, ennek részletes fejtegetésébe ez alkalommal nem bocsátkozunk. Ez az országos iparegyesület egy új érájának működési tárgyát kell, hogy képezze. És azt hiszszük, hogy valamint az előbbi időszakokban az egyesület mindenkor képes volt — a nemzeti élet egészének helyzetét átértve — nemcsak a szükséges teendőket, hanem azoknak helyes sorrendjét és a megvalósitás alkalmas eszközeit is megjelölni, ép úgy képes lesz ezen uj iparfejlesztési érában is lépésről- lépésre megjelölni a további haladás útját. Most egyelőre csak egy általános elvet pendítünk meg, melyet mostantól kezdve előtérbe kell helyeznünk s melyre különösen az iparos osztály figyelmét akarjuk felhívni. Eltekintve az egyes iparosoknak saját műhelyükben, vagy gyárukban kifejtett dicséretes és helyenkint valóban bámulatra méltó öntevékenységétől, — a mi a társadalmi összeműkö- dést illeti — az iparososztálynak mindeddig meglehetősen alárendelt szerep jutott. Az iparosság az újabb időben a társadalmi összemű- ködés terén többnyire csak arra vállalkozott, hogy az államnak illetőleg a kormánynak támogatását és segélyét az iparfejlesztés terén kinyerhesse, azonban a társulati önsegély hatalmas és minden mást felülmúló eszközéhez még alig nyúlt. Az eddigi viszonyok közt ez nem is lehetett máskép, mert a haladás általános feltételei még rövid idővel ezelőtt majdnem mindenütt hiányoztak s ezeknek az állam általi megvalósítását kivívni magában véve is oly feladat volt, mely az iparosság csekély erejét teljesen génybe vette. De ma a helyzet más. A haladás A mi iparpolitikánk. Az a fényes összejövetel, melylyel az iparegyesület ötven éves fennállását megünnepelték, az egész nemzet figyelmét — habár csak egy pillanatra — a hazai ipar felé fordította. Számot adtak ez alkalommal azokról a meglepő eredményekről, melyeket egy félszázad, illetőleg — az egyesület ujjáalakulásátől számítva az időt — egy negyedszázad alatt elérni sikerült s ez eredmények nemcsak a magyar nemzet összes kul- turtényezői részéről, hanem még lajthántúli szomszédaink iparosságának legilletékesebb képviselői részéről is oly elismerésben részesültek, minőt valóban nem reméltünk. A hazai ipar fejlesztésének egyszerű munkásaira nézve ez az ünnepély nem akart más lenni, mint egy bizonyos korszakon át folytatott tevékenységnek zárszámadása, illetőleg mérlege. És őszintén meg kell vallanunk, hogy e zárszámadás és mérleg kedvező volta mindenkit meglepett, különösen, ha tekintetbe veszszük, mily csekély anyagi erővel működhettek, mily primitiv gyarló eszközökre kellett szorilkozniok. Mi okozta e kedvező eredményeket? Minek köszönheti az iparegyesület és a hazai iparosság ama fényes sikereket, melyekkel az egyesület is és az egész hazai iparosság is oly buzdító és lelkesítő elismerést aratott? — ez oly kérdés, melylyel már csak azért is tisztába kell jönnünk, mert ez megbecsülhetetlen tanulságot képez a jövőre nézve is. E kérdésnek a megfejtése igen egyszerű. A jelzett sikereket az idézte elő, hogy az egyesület a hazai viszonyoknak megfelelő helyes iparpolitikát inaugurált s az egész hazai iparososztály e politikának őszinte, bizalmas hive volt és maradt. E politikának alapelve az volt, hogy az ipar a nemzeti életnek egyik organikus részét kell, hogy képezze és ennélfogva bele kell illeszkednie a nemzet összeségének hatalmasan fejlődő organizmuszába. Kezdettől fogva abban a meggyőződésben éltünk, hogy a nemzet gazdasági és kulturális fejlődése erőteljes hazai ipar nélkül nem képzelhető és viszont a hazai ipar csak a nemzeti élet minden irányú fellendülésével emelkedhetik hivatása magaslatára. Ez más szóval annyit jelent, hogy a nemzet összesége ragadja kezébe az évszázadokon át elhanyagolt hazai ipar fellendítését és viszont az iparososztály minden tagja ne csupán önérdekének, hanem az egész nemzet közérdekének előmozdítását tartsa feladatának. Ez a meggyőződés vezette az egyesületet kezdettől fogva, ez a meggyőződés nyilvánult minden tényében, minden általa felvetett eszmében. És ez a meggyőződés fokozatosan gyökeret vert mindazokban, kik az egyesület zászlaja alá csatkoztak: minden emelkedetebb lelkű iparos tudta és érezte, hogy midőn saját iparának emelésén működik, nemcsak önérdekét mozdítja elő, hanem egyszersmind fontos hazafiúi kötelességet teljesít. Ennélfogva a hazafiúi lelkesedés kettőzött erőt kölcsönzött iparosaink haladási törekvéseinek és e törekvések eredményét is megkétszerezte. De e meggyőződés nemcsak az iparososztályban hódított napról-napra tágabb tért, hanem a nemzet közvéleményét is fokozatosan meghódította és az az álláspont, melyet törvényhozó testületünk és kormányunk az iparegyesület 50 éves jubileuma alkalmával elfoglalt, arról tanúskodik, hogy e meggyőződés diadala most már ez irányban is teljesen befejezettnek mondható. apostoloknak, — a tanítóknak, mért kicsinyli az emberi társadalom a nemzet jövő támaszait: nevelő 25 ezer tanítót s miért talál mindenfelé süket fülekre a tanítóság jogos panasza s méltányos követelése ? A füleimbe hangzott szavak megrázkódtatták egész valómat; az igénytelen tollazatú, de mélyen érző madár nemcsak eltalálta, hanem szavakba önté gondolataimat s önkéntelen intéztem hozzá e kérdést: — hon- nét tudod, hogy gondolataim tárgya az, mit elmondottál? — Lelkedbe látok, — volt kérdésemre a felelet, s a nélkül, hogy szünetet tartott volna a gerle, tovább folytatá: — Otthon boldog családi körben élsz, szerető nő, szeretett gyermekek vesznek körül s lelked mégis súly nyomja, szived mégis fáj, mert önmagad és kartársaid nem találtok méltánylást a társadalomban. Igaza volt szó szerint; csak most tudtam magam is, mi fáj szivemnek, mi nyomja telkemet, csak most, midőn azt kifejezve tárta föl előttem a gerle, most tudtam, hogy a tanítóság ügye az, mi boldogságomra oly zavarólag hat. S mély sóhaj kelt ki keblemből. A szürke tollú madár megértette a sóhajt s vigasztalni kezdett: de, — mondá, — de ne essél kétségbe, nincs oly rossz, mi jóra nem fordúlhat, nincs oly nehézség, melyet az erős tetterő leküzdeni nem képes, nincs oly akadály, melyet a férfias és szilárd kitartás el nem hárítana útatokból s nincs oly törekvés, mely diadalmas eredményhez nem jutna, ha az egyesült erő küzd azért; hallgas reám, fogadd meg tanácsomat, közöld azt kartársaiddal, álljon össze a 25 ezer tanító s követve azt, egyesült erővel küzdve ki fogjátok vívni a diadalt s tietek lesz a jövő kárpótlásául a múlt szenvedésekért, hallgass reám s kövessétek tanácsomat. — Hallgatlak, — biztositám a beszélőt s iskolai gyermek figyelmével kisértem minden szavát, egyetlen egy hangot sem ejtve el abból. — Az tagadhatatlan, — kezdé tanácsadását az engem egyik ámulatból a másikba ejtő filozófus madár,
