Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-12 / 24. szám
XIV. évfolyam. 24. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ Váoz, 1892. Junh TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI Alti: negyed évre l írt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SXEI&KENZTONEi; EN Di 9 A 1MPBB 11 MTA J, : Vácz, Gasparik-utcea 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk, vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. uia:or/n:si<:ií: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Ny i 1 1-1. é r : sora...........................................................ilO kr. Bélycgilletélc minden beiktatásnál 110 kr. „Lasciate ogni speranza . . .“ Ha a nagy olasz költőnek hinni lehet, úgy ezen felirat olvasható a pokol bejárata felett. Csakhogy ezen tisztelt úr, úgylátszik nem igen járt a mi vidékünkön és nevezetesen, nem a mi városunk határában, mert tudvalevő, ugyanezen felirat, — ha a valóságban nem is látható —■ de bátran alkalmazható egy a város határán felépítendő bejárat felett. Mert tagadhatlan tény az, hogy társadalmunk most aluszsza az ezer éves álmát és abból egy könnyen fel nem ébreszthető, természetesen már csak azért sem, mert szándékában sincs felébredni és magáról életjelt adni. Váljon meddig fog ez még igy tartani és váljon ki lesz az a szerencsés lovag, kinek sikerülni fog e varázs alól társadalmunkat felszabadítani! ? Legnagyobb sajnálatomra nem áll rendelkezésemre egy néhány felesleges száz arany, különben rögtön pályázatot hirdetnék ezen kérdés megoldására. Társadalmunk nem mozog, meghalt! Nem létezik 'többé . . . Avagy létezett valamikor? Ha igen, miért szűnt meg élni ? Kevés volt az életereje, vagy végelgyengülésben pusztult el? Mind oly kérdések, melyekre hiába kerestük a választ, senkisem adhatja meg azt. Egyik vállat von és azt mondja: Ugyan kedves uram, nincs más dolga, hogy okosabbat nem kérdezhet? A másik csak ennyit mond: hja uram ! fájdalom úgy van; a harmadik pláne szánalmasan rám néz — de már nem mond semmit. Pedig biztosan tudom, ez is akart valamit mondani: lasciate ogni speranza . . . így tehát egy megfejthetlen probléma előtt állunk és megütközéssel tapasztaljuk azt, hogy társadalmunkban egy szikra akarat sincsen ezen szégyenletes állapot megszüntetésére. E lapok hasábjain egy lelkes felhívást olvastam, mely az első lépés megtételére a „Vácz-vidéki egyetemi ■ ifjak köré“-t buzdítja. A közel jövő fogja mutatni, váljon szándékozik-e ezen kör komolyan foglalkozni ezen fontos kérdéssel — és szándékozik-e egyáltalában a társadalmi életünk fölélénkitésére valamit tenni. Jó eleve ki kell azonban jelentenünk, hogy a jó szándék itt vajmi keveset használ, hanem, ha czélt érni akarunk, akkor a jó szándékot nyomon kövesse a — tett 1 Meg vagyok győződve, hogy a szép- és nemesért lelkesülő ifjúságunk minden lehetőt el fog követni, hogy társadalmunkat téli álmából felrázza, de hangsúlyozom, hiába lesz minden erő megfeszítés, ha a mérvadó körök nem részesitendik a fiatalság kezdeményezését a kellő támogatásban. De hát feltételezhető-e ezen eset egyáltalán és képzelhető-e az, hogy egy intelligens város intelligens közönsége nem bírna hajlandósággal a saját érdekében valamit tenni ? Azt hiszem erre nincsen példa és igy nem hihe- tem azt, hogy épen városunk akarna e tekintetben kivételt képezni. Könnyen érthető okokból ismét hölgyeinkhez fordulok első sorban, mert ha igen tisztelt hölgyeink — leküzdve az eddigi közönyt — a cselekvés terére lépnek, akkor a siker kimaradhatlan. És épen azért, mert minden hölgyeinktől függ és az ő támogatásuk az éltető erő, mely nélkül minden Lcrvozgetés már eleve kárba vész : azért okvetlen szükséges, hogy fiatalságunk minden lehetőt elkövessen, hogy hölgyeink érdeklődését felkeltse. Ha ez sikerül akkor vivát! Jelszavunk legyen a „kitartás“ és ’„összetartás“ mert ahol az egyik vagy a másik nincsen, ott nehéz egy kitűzött czélt elérni. Ne felejtsük el, hogy a társadalmi élet oly kényes valami, mely nem teremthető egyszerre, mintegy varázsütésre. Itt tervszerűen kell eljárni és pedig olyformán, hogy előbb az intéző körök nézeteit és javaslatait meghallgatjuk. Szükséges lenne tehát egy gyűlés egybehivása, természetesen az összes mérvadó körök részvétele mellett. Ezen gyűlés feladata volna megbeszélni mindama részleteket, melyek az ügy érdekében megteendők. Ismétlem, ha szándékunk komoly, akkor végre valahára tegyünk is már valamit. Mit használ a sok irás és beszéd egy oly kérdésben, melyben inkább tenni kell sokat. Hiszen, ha ujságczikkekkel lehetne társadalmi életet alkotni, akkor e tekintetben túlszárnyaltuk volna a kontinens legnagyobb városait, mert írni eleget irtunk már. Most lépjenek már azon tényezők is akczióba, melyektől a kérdés praktikus megoldása egyedül fügy. Ha az egész dolog nem érintene bennünket olyan nagyon közel, akkor az egészen mulatni lehetne, mert hát csak elég mulatságos (ha mindjárt fanyarizű is) nézni egy intelligens várost, mely társadalmilag — nem létezik. Borzasztó pedig, ha az idegenek előtt kénytelenek vagyunk a tényeket eltagadni, mert hát ugyancsak szegénységi bizonyítvány volna az igazat bevallani. Végképen elszomorító pedig, ha kénytelenek vagyunk oly érveket is hallani, melyek egyszerűen tagadják a létüket. Senkire sem hagytam kellemetlenséget, mely miatt szerencsétlenné lehetne és halálom után átkozhatna ! . . . Azt mondja a szentirás: „Könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, hogy sem a gazdagnak bejutni a mennyek országába.“ Halljátok-e ezt ti lenézett alázott szegények ? Mienk szenvedőké a mennyeknek országa. A ki életében sohasem szenvedett, az nem is képes érezni. Nem bírhat a szív jóságával, nemességével, mert kincsei önzővé teszik, és e földön csak pénzét, de még a mások pénzét is imádja. Ez megvakitja őt a szegényebb embertársán iránt. Gőgjében teljesen megfeledkezik arról, hogy neki is megszólal egykor az a halálharang ; és féltett imádott kincseit be nem viheti sem a mennyországba, sem a pokolba! Eszembe jut egy esemény, mely világosan mutatja, hogy a jólétben úszó egyének nem csupán dölyfösek és elbizakodottak megrakott asztalaik mellett, selyem, bársony mezükben, — hanem kegyetlenül sértegetni is tudnak. Egy idegen azt kérdezte egy előkelőséggel és némi vagyonnal büszkélkedő úri embertől, hogy ismeri-e ezt és ezt a családot helyben ? — Ismerem. Felelt szánó arczczal, szánó hangon: Biz azok nagyon szegények! Méltán megdöbbentő, ha valaki azt hallja, hogy a kik „gazdagok is lehetnének“, hát biz azok szegények ! Mit nevezünk voltaképen nagy szegénységnek ? Ha valaki nem szedheti elé fiókokból az értékpapírjait., ha valakinek éléskamrája nincs teli finom nyalni, falni valókkal, — ha valaki nem vehet ugyan részt sokféle dinom-dánomban, s nem eziezomázhatja fel magát a megújuló divatos rongyokkal «fényeskedve — ezen emberi lény akkor még nem nagyon, szegény ! Ha beéri egyszerű étkekkel egyszerű ruhával és tud magának oly nemes irányú időtöltést szerezni, mely ezerszer nemesebb, kedvesebb a vagyonosok millékony szórakozásainál, ha valaki a napi kenyerét megtudja keresni, és nem fizeti más a lakbérét, az ily egyén sohase nagyon szegény! . . . Az a szegény az ő lelkében, ki örül ha mások becsületét tiporni képes, — ha lenézi és szánja, a hol arra épen semmi joga ! A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Koronázási emlék-dal. — 1867—1892.junius 8. — Magyarország koronája Alkotmányunk erős vára; Huszonöt év azt kiáltja: Hü e nemzet, hü királya Éljen Ferencz-József! Éljen a haza! Magyarország koronája Ragyogóbb, mint a gyémántja; Huszonöt év azt kiáltja: Szerető e nép s királya. Éljen Ferencz-József! Éljen a haza! Magyarország koronája Isten-áldás a hazára. Másik huszonöt év lássa: Mily dicső az országlása. Éljen Ferencz-József! Éljen a haza! Elmélkedés. Hogy visszatér az ember reggelenként erre az ügyesbajok életre éjjeli álmából, melynek tartama alatt a lélek folytonosan működve test nélkül bolyong isme-, rétién tájakon; lát csoda szövevényű képeket, sőt magával viszi a testet is mindenhová, pedig ez bizony olt Ifekszik az ágyban, mintha tetszhalott volna. De néha részt is vesz a barangoló lélek fájdalmában, mit az az •álomban szenved. Innen van olykor a keserves zokogás, nyögés, inig az embert fel nem ébreszti valaki, azaz: életre; hívja az álom hói. Természetesen sokszor megtörténik, hogy örökre is elahiszik az ember, egy ÍVis guta ütés vagy szivgörcs miatt elérkezett halállal, mert hisz ez a csúnya kaszás mindig közelünkben leselkedik, hogy csínyt vethessen. Ah! Mig itt elmélkedem felzendül a templom falai közt a kellemes, szívből jövő istenes ének ! Hogyan van az, — pedig igaz — miszerint a leg- bűnösebb ember kebléből is feltör az Istent kereső fohászkodó és esedező ének! Minden ember szentnek érzi magát az Isten háza falai közt; úgy hiszi mindannyiszor, hogy az ájtatos perczek alatt megtisztul a lelke, és megbocsáttatnak emberi gyengeségből eredt bűnei. De az isteni tisztelet már véget ért, csend van. Itt ülök egyedül a magányban. — Én is emeltem egy rövid imát amaz éneklés és orgona hangjai alatt! Az én imám is felmehet ég felé az egek Urához, habár nem volt tanúja senki sem hogy imádkoztam! De im ... A lélekváltság harangja megcsendül. Ki távozott c bajokkal teljes, de még is szép világból ? Vájjon, hogyan végzé földi pályáját, örömmel fo- gadtatik e menyben, vagy ebbe hangzik a lesújtó szó : Itt szűk neked a hely, mert a te földi életed telve van haszontalan tarkaságokkal, melyekbe bele merültél, el hanyagolva minden szent kötelmet a mi téged a földön maradt rokonokhoz fűzött! . . . Nem zártad-e el ajtódat és füledet a szenvedők elől? Nyujtottál-e nekik segélyt, vagy legalább édes megnyugtató vigaszt? Nem voltál-e álbarát, a ki csak olyannak terítetted meg asztalod, aki duplán teríthetett számodra is, finom borokkal, pecsenyékkel, tortákkal kedveskedve gyomrodnak? . . . Vagy aki teveled ezt meg nem tehette, félvállról beszéltél hozzá, lenézted szegénységéért, mert hogy a sors nem szórta rá kegyeit, mint terád! . . . De — vizsgálat alá kell vétetned, megpróbáltatol mint az arany a tűzben! De ki gondolna arra e földi jók közepette, hogy számolni is kell a másvilágon ! Úgy van, a lélek megnyeri ott, amit e földi életében kiérdemelt! Azért boldog az ember, a ki a balálharang csengésekor tiszta öntudattal teheti kezét szivére. Boldog aki nem fél ez utolsó pillanattól, midőn a nagy Alkotó színe eleibe kell mennie. A ki elmondhatja: Uram én rendben hagytam a földön minden hozzám tartozót, kik tőlem várták jó-
