Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-05 / 23. szám
ICI..ÖFl/il'lT BÚSI Á SS 4 : negyed évre B fid 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: IO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyfirky ház.) SXKB&04 BCS5f/B'í*SKÍ,í ACS 04 0 A 1>Ó1B 1 V A TA I. : Víicz, Gaaparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlcn leveleket nem fogadunk el. iisaeiti'/rr.siCDi: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i I l-í é r : sora ...........................................................:tO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 150 kr. Öröm derűje lengje át hazánkat, Minden szívet, hol honfivér mozog; Hogy ünnepel e büszke szittya-nemzet, Hadd lássák népek, tudják századok! Huszonöt év, mióta ünnepelt így, Azóta búból úgy is volt elég. Vígan Övedzük hát a trónt körül ma És üdvözöljük koronás fejét. Dicsőség- s gyászszal teltek évek el, míg Megérteié hű nemzetünk magáit, Miq végre a sok honfivér- s konyűből Szabadság termett s béke-olajág. Szabadság s béke! kettős lett az áldás, Nyomukban élet, munkakedv virul S hogy nem lesz e nép elnyomatva, erre Királya, szívét bírja zálogul. Mert eljött ő, a föl.ség nemzetéhez, Megtudni vágyód, hűségét, hitét És látta, hogy kit a. porig alázta,k, Az drága, gyöngyként ott is büszke, szép; Hogy a magyarnak messze párja nincsen, Lovagias, hű s hős a harezteren, Fölvette hát őt, föl egész szívéhez S édes gyermekké lett az idegen. Ä „Váczi Közlöny“ tárczája. Párbaj. A falu, melyben eseményem lejátszódott, páratlanul hever a mindenségben. Hosszú utczáinak száma : egy; igen egyetlen egy. De e felett ne merjen senki sem gúnyolódni, mert úgy járhat, mint két év előtt egy idegen úri ember, kit a sors tévedésből ide vetett, s kit, midőn a járókelőktől kérdé: melyik utczában lakik a biró? — úgy elhánytak, hogy kisietett a faluból, s talán még búcsújára sem jő el. Hej, pedig az csak a hires ! Még czigányt is hozatnak a szomszédból! Az igaz, hogy csak egyet; de a kinek ez nem elég: hozasson magának, többet. Nekem ugyan még sok is; mert, ha a tavalyi búcsún nem hallottam volna éktelen ezinezogását, nem kaptam volna akkora főfájást, hogy a községi állatorvos (csak ilyen van) agyvelő- gyuladástól tartott. Falumnak nagy büszkesége, s melyre még rátar- tósabb, ezt még senki sem czáfolta meg, az, hogy ott a világ közepe. Van e falunak két nevezetes személyisége. Az egyik Pataky Dániel, a másik Kurucz Döme. Mindkettő igaz hazafi és közös jellemvonásuk a bátorság. Dani irodalmilag és Döme, mint jeles politikus, szemefénye helységének. Patakynak már két vaskos kötet költeménye jelent meg. Természetesen saját költségén nyomatta ki, mert — mint ő állítja — nem akar a kiadóknak hasznot nyújtani. — 1000 példányban készült a mű, de két év alatt még csak — 8 fogyott el. No de sebaj! majd, ha felismerik nagyszerű teremtő erejét, százával fogják elkapkodni. Külömben ő a „Vidéki Híradó“ szerkesztője. A „Vidéki Híradó“ politikai és szépirodalmi napilap. Megjelenik minden hóban kétszer, azaz, hogy eddig már kétszer jelent meg, holott a lap csak egy hó óta áll fönn. Kurucz Dömét három helyen léptették fel képviselő jelöltnek; de csak a jelöltségig vihette. Állandó szolgálatban falujában áll „küzségilariács-elnök“ minőDicsérő ének zengett Adriáig A Kárpátoktól völgyek s ha,lmokon, Midőn királyát most huszonöt éve Os koronával ékité e hon. Nemes szivétől lángra gyűlt e nemzet Es e szent tűz ég olthatatlanúl, Atszármazik a, késő unokákra, Bár, ki jelen volt, lassankint kimúl. Huszonöt év! Egy nemzet életében A nagy folyón eltűnő röpke hab. Örök emlékű lészen ez mindbank, Mert ennyi éve nemzetünk szabad! S ha a hősöknek sírjain merengsz el, A szent trónhoz emeld onnan szemed B örülj, mert hol az erőszak hibázott, Mindent kipótolt ott a szeretet. Legyen tehát az ünnep általános, A^ gyásznak fátyolt, dicsnek diadalt. Alijuk körűi ma, hűség-hódolattal A koronás főt, legelső magyart. Hadd lássa meg, hogy mint szereljük őt mi Békében úgy, mint liarczban egyaránt, Hogy e nagylelkű nemzetnek szívében Találja, föl cl legszebb koronát. Viz Zoltán. Pünkösd. A természet kellemes nyilatkozása ünnepet teremt az embereknek. A pünkösd napja a nyár elérkezését zengi és a természet szépségeinek összes dicső és bájos harmóniája ünneppé olvad össze, melyet minden ember örvendve köszönt. Hazánknak az idei pünkösd napja kettős örömet nyújt. Az alkotmány megszületésének ségben; vagyis, ő maga a tanács, mert egyedül van. Ő maga is elvégzi teendőit. E két jeles férfiút mindenkor üldözte a sors ; és ha már megunta őket egyenkint sújtani, egymás ellenébe adott fegyvereket . . . Szérűs Péter jegyző úrnak van egy angyal szépségű leánya, Rózsa kisasszony. Oly szép, mint a templombeli oltárképen a boldogságos Szűz, (megjegyzendő e képet maga kántor úr festette remek művészi séggel). Igen természetes tehát, hogy Dani és Döme beléje szeretett. De Rúzsa csak nevette a két hebehurgyát, s oly jól esett neki a két lényt lábai előtt fetrengeni látni. A mi a legrettentőbb: a két lény közül egyik sem tudta, hogy imádottjuk egy és ugyanaz a személy. Rettegek, ha rágondolok arra a következményre, melyet a kitudódás fog létesíteni. Pedig ennék élőbbül óbb be kell köszöntenie. Ez meg is történt. Epen egy uzsonna alkalmával Szérűséknél. A kisasszony behozta a kávé után a hagyományos „dunsztot“ és sorba kínálja a vendégeket. Most Dani vesz belőle s boldog pillantással köszöni meg. Rózsa rá mosolyog. Döme mindent megfigyelt. Vére fejébe tolul, izgatottan rántogatja magát székén, hol jobbra — hol balra. Iszonyéi gyanú fészkeli meg magát szivében s rettentő elhatározással tűzte ki czélul: mindent megtudni. S aztán . . .! Az uzsonna véget ért. A költő oda siet a háziasszonyhoz, hogy kezét csókolja; azután Rózsához és egy remek költői frázissal mond köszönetét. Döme majd megpukkad mérgében. Ha elég higgadtsága nincs, még képes volna oda rohanni ellenfeléhez és őt széttépni. De tűrt, szenvedett Rózsáért. Fianem mikor szétoszlott a társaság, meg nem állhatta, hogy szive búját ki ne öntse. Egészen egyedül volt a költővel. 25 éves fordulóját első sorban. A népszabadság, a népboldogság, a tisztes, háborítatlan munka, a jogegyenlőség alkotmányos 25-iki évfordulóját. És boldog a nép, mert közöttünk a király! Éljen a király ! Éljen a király! kiáltja a népmilliók árja, hogy a szó erejétől megremeg alattunk a föld. A templomokban az ünnepi ének fölviszi fohászunk az égbe. Az örömujjongás ilyen határt nem ismerő módon még sohasem nyilatkozott Magyar- országon ! A főváros, a melyet a 25 éves alkotmányos éra magasztos munkája nagygyá, fényessé és gazdaggá tett, fényárban úszik, olyan fényárban, milyen egy szépsége miatt ma már világhírű városhoz méltó. A házak ezreiről nemzeti zászlók lengenek alá; minden ablakban szőnyeg diszités. Az óriási diadalkapuk fényes kiállítása mintha tündérország meséi nyomán készültek volna, fényesebbek, mint a milyent 25 év előtt képzeletünk teremthetett. Minden szegletecskén, minden csúcson, minden iv körül villamos izzóláng terjeszti vakító sugarát. A tornyok kupoláin és keresztjein villamos lámpák festik fényesre a légkört és mint a föltámadás napján miként a sötétség eltűnik a földről, eltűnik a fővárosból is a homály, helyet adva a kápráztató fénynek. Minden ablakban gyertyasugár, tündöklő láng! Mi vidékiek, a főváros gazdagságával nem vetekedhetünk ugyan, de mert érzelemben egyformák vagyunk szeretett királyunk és királynőnk iránt, mi is kitűzzük zászlóinkat, hogy tüntetőleg hódoljunk ama felejthetlen nagy nap emlékének, midőn — Uram! azt hiszem, — úgy mond — nem szükséges bővebben magyaráznom; elég, ha annyit mondok : imádom Rózsát. — Én is. — Egyikünknek el kell veszni, mert kettőjé nem lehet. — Tehát párbaj! kiált fel hősi poze-ban a költő. — Úgy van. — Fegyverek? — Kard. — Segédeit? — Nekünk nem kellenek.- Tehát holnap hajnalban hat órakor. — A Kálvária-dombon. — Teljes titokban ! — De ott legyen! — De ön is! Ezzel elváltak. Mind ez nagy titokban történt és mégis, mintha Isten angyalai kürtölték volna ki, másnap tudta mindenki. (Nyilván ők voltak Isten angyalai). Elérkezett a nagy nap. A Kálvária-domb mellett elterülő cserjésből két villogó szem nézett ki. Ez a „Vidéki Híradó“ tudósítójának megfigyelő tekintete. A dombot nagy néptömeg vette körül. Ott vártak ők mind a történendőkre. Vártak türelmesen, odaadással, sokáig; már dél is elmúlt, az est is lassan-lassan beköszönt — és mindig nem történik semmi. Pedig a párbajnak hajnalban kellé megtörténnie. Mikor már minden szürke szint öltött, a fakeresztek elmosódtak, s a várást megunt néptömeg oszladozni és elmenni kezdett; szóval mikor est. Ion, bujt ki nagy óvatosan a „Vidéki Híradó“ obszervatóriumából. Félve körültekint, s midőn semmit sem látott, haza felé oson, meg-meg ijedve lépten-nyomon, kard- csörtetést gondolva, mely reá igyekszik rontani. Izgatottan várt a falusi nép a liirre. Mert erősen azt hitték, hogy a párbaj — a falu eme legelső és még hozzá nagy dicsősége — megtörtént, bizonyára nem a mondott helyen, mert a hősöknek nem kell publikum. A koronázás JUBILEUMÁRA. (1892. jun. 8.)
