Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-05-08 / 19. szám

XIV. évfolyam.

19 szám.

Váoz, 1892. május 8.

HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

KliOFIJKKTKSI Á JS i : negyed évre I frt í»0 kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára: 10 kr.

Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.)

NKEKHIISKTOSKG ÍTS lil IOÓIIIVATAL :

Váez, Gasparik-uteza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza.

Bérmentetten leveleket nem fogadunk el.

HIKDETÉNEK :

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek.

Nyíl 1-t. é r : sora

...........................................................30 kr.

Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr.

Társadalmi életünk.

(Levél egy hölgyhöz).

Tisztelt nagysád!

Reményiem nem veszi rósz néven, hogy múltkori találkozásunk alkalmával tett Ígéretemet csak most — oly későn — váltom be.

Hogy a mulasztást némileg jóvátegyem, megengedi nagysád, hogy mindjárt ott folytatom, ahol múltkor abba hagytuk. Arról beszéltünk — ugyebár — valljon, miért nincsen nálunk „társadalmi élet“ . . . mert, hogy nincsen, arról kedves nagysád épen úgy meg van győződve, mint jó magam.

Am látja kérem, nem egészen helyesen cselekedett akkor, mikor szives volt engem felszólítani, mondjam el erre vonatkozó nézeteimet, de ne a „nyilvánosság kizárásával“ !

Vagyis más szóval, nagysád leveleimet az újságban akarja olvasni . . . igen ám, de akkor jó lett volna előbb a tisztelt szerkesztő urat szépen megkérni (mert ezeket a hatalmas urakat szépen kell kérni), hogy a nagysádhoz intézett levelemnek szorítson egy kis helyet a lapjában.

De hát — engedőimet kérek — olyanok a hölgyek és kiváltképen a szép hölgyek — parancsolnak és a lovag már most nézzen utánna, hogy és miképen boldogul!

Én is ebben a helyzetben vagyok; de elvégre . . . megpróbálom.

Őszintén megvallva kedves nagysád, csak igen nehezen szántam rá magamat, ezen kényes kérdéssel bővebben foglalkozni; nem mintha a tárgy nem volna eléggé fontos, vagy nem eléggé érdekes . . . hanem azért, m:rt olyan az, mint a darázsfészek; ha belenyúlsz rád támad az egész — „társadalom“ !

Kedves nagysád méltóztatik nevetni, ami pedig azt jelenti, monseur Jules, vous-vous trompez, nálunk nincs is társadalom, tehát az nem is szúrhat!

Én meg arra azt mondom, nagysád ön téved, de azért mégis — igaza van ! Ez látszólagos ellenmondás. Mert lássa kedves nagysád, igenis van társadalmunk — már hogyne volna — de ez a mi társadalmunk oly exclusiv és oly megközelithetlen, hogy bátran ráfoghatjuk azt, hogy nem létezik. És ez nemcsak a mi

A „Yáczi Közlöny“ tárczája.

A végzet.

Irta : ÜEöCIrsc!h.felc3. H3erta..

(Folytatás és vége.)

Igen, hiszem, hogy egyáltalán élni jobb — ah csak tudnám, mihez kezdjek, mire használjam időmet. Sokan hiszik és mondják, hogy helyzetem irigylendő, miután atyám zsugorgat s minden vagyona az én kezembe, az én birtokomba megy át. Éj ! de a halál sokszor lassú munkát végez! . . . Isten mentsen, hogy egy órával is rövidítsem atyám életét, de jó hosszú időt kell még várnom. Másnap korán kelt fel, de reggelizés után Bizony rendkívül unalmas hosszú volt az idő.

Későbben feljött nénije hozzá, hallotta, hogy haza jött. Ezt elbeszélte Miklós, úgyszintén a történteket. A viszontlátás örömei után elbeszéltette Gzeleszte néni a vadászatot, és mekkora volt öröme, a midőn értesült arról, hogy Béla a legkitűnőbben viselte magát, továbbá Csillagyné Gzeleszte ifjúkori bárátnője örömét a fölött, hogy eljött, hát meg a mikor elbeszélte, hogy mily szép Mariska, mennyire tetszik neki és valahányszor ránézett, ő mindég pirulva viszonozta. Megvallotta, hogy Mariskát ő is igen szereti, az égő kanócz mindkettő gyúlékony szivét felgyujtá. Gzeleszte csakúgy tánczolt örömében, • hosszas beszélgetésük csakis Gzeleszte napi teendőivel ért véget. Most következtek az unalmas napok, atyja a gazdaság körül nem engedte fiát, hiába kérte atyját, hogy elvégzi ő majd a bérlőkkel ez ügyet, hiába hozta fel, hogy ő már öreg a sok menés árt egészségének, egyik-másik elégedetlen bérlő fel ingerült állapotban bosszút állhat rajta, az öreg Mátéházy gyanakodó természete azt . hiteté cl vele, hogy itt nem a raegkimélés, hanem más valami lesz a dologban és hajthatatlan maradt, ha egyik-másik bérlő fiát hozta fel, a ki megkímélhetné őt,

városunkban van igy, hanem — fájdalom kevés kivétellel — más vidéki városokban is.

Ki és mi az oka mindennek? Megfordultam külföldi több kisebb-nagyobb, nevezetes és kevésbbé nevezetes városban de sehol sem találtam azt az előttem megfoghatlan közönyt, mely minálunk oly természetes valami, akárcsak a kínaiaknál a — ezopf.

És ismét csak azt kell kérdeznem, váljon miben rejlik ez a közöny, melynek leküzdésére —- az igaz — vajmi kevés történik, de mely — úgy látszik — lcküzd- hctlen.

Kegyes engedelmével rá akarok utalni egyes jelenségekre — vagy mondjuk szokásokra — a melyeket igen természeteseknek találjuk, már t. i. mi, de amelyeket az idegen, ki véletlenül hozzánk téved, épenséggel nem fog természetesnek találni.

Mielőtt a szalonokba belépnénk, szemléljük meg előbb egy kicsit az utczai életet és hasonlítsuk össze a külföldiével.

Megjegyzem kedves nagysád nem akarok ismét London, Páris, Berlin, vagy Bécscsel előállni, mert megint csak — mint múltkor már egyszer — kinevetne.

Nem bántom ezúttal ezen világvárosokat de még München, Stuttgart, Drezda, Prágát stb. sem, hanem előállók oly külföldi városokk, melyekkel a mi városunk minden tekintetben egyenrangú.

Ilyenek pl. hogy nagyon messzire ne menjünk a csehországi Hrudin, Pardubitz, Kol in stb. stb.

Ha az időjárás csak némileg kedvező, akkor télen, délután 3—4 közt, nyáron pedig későbben ott találjuk „tout la vilié“ az úgynevezett. „A—B soron“ mely egyik városban sem hiányzik. Ez t. i. azon utcza vagy ut, mely legalkalmasabb a sétára. Ilyen „Linia A—B“ van a nagyobb falvakban épen úgy, mint Prágában vagy Drezdában is. Prágában pl. a „Graben“ az „A—B sor“. Berlinben az „Unten der Linden“ stb.

Pedig, kedves nagysád mem igen sok város dicsekedhetik oly szép fekvéssel, mint épen a mienk.

Másrészt azonban igaz az is, hogy nem igen akadtam városra, melynek semmi, de semmi üdülő helye sem volna, mint az nálunk az eset.

És miért nincsen? Talán nincsen alkalmas hely, vagy nincsen pénz? (Az igaz, ez kevés van). De nem, nem azon múlik; mert volna alkalmas hely is és van

rendesen: „fiamnak túlságossan jó szive van“ szokta mondani és félt, hogy e „túlságos jó szív“ túlságossan engedékeny lesz bérlőivel szemben, igy tehát inkább ő végzett el mindent.

Volt egy öreg lovuk, a melyet már nem lehetett teherhordozásra használni, nem tűrte a hámot szájában, ellátása sem került sokba, mert nyáron fűvön élt, télen pedig aszalt gyümölcsöt evett, (természetessen azon férges és éretlen gyümölcsöt, a melyet a fák lehullattak) E lóval kalandozta most be Béla az erdőt, visszagondolva gyermekéveire, a mikor édes anyjok még élt és ők fejeiket térdeire hajtva, hallgatták vidám elbeszéléseit, óh anyám! most a menyből tekinthetsz le gyermekeidre! aztán a midőn ő és Osvald az erdőbe mókust fogni jártak, az erdő csak úgy viszhangzott vidám nevetéseiktől, egy-egy mókus fülét hegyezve vigyázott a zajra és már előre is rettegett, elgondolva, hogy őtet fogják el. A testvéri szeretet páratlan odaadása öszpontositva volt Osvaldban. Béla habár idősebb mégis gyengébb volt, ellenben Osvald piros, pozsgás fiú volt, eleven tüzes szemekkel, rendkívül izmos és nagy, öröm volt nézni, a mint Osvald látta, hogy fivére mily fáradt, erős izmos karjaiba véve őt, igy vitte haza a kastélybeliek nagy csodálkozására. „Oh! sors! kiálltá, ha nem vagy képes e szép és verőfényes napokat visszahozni, hozz legalább Osvald közelébe!“ Sokszor merült fel emlékezetében a múlt, mert irigyelte testvérét a ki dolgozik és nem kell neki a lélekölő tunyaságban éltét tölteni; de úgy hiszem, hogy Osvaldot nem mutattam még be, őt igen kevesen ismerik. Anyja elhunytakor G éves volt, nem igen emlékezett anyjára, azt tudja azonban, hogy anyja igen szerette őt, sokszor volt véle, mig Béla künn a szabadban futkosott, látta atyját igen szokszor a mint nejével beszélt és maga után haragosan csapta be az ajtót, anyja ilyenkor rendesen sokáig sirt, ha kérdezte miért sir, könyáztatott arczát feléje forditá és azon búskomolysággal vegyült kedvességgel, a mely az anyai gyengédségben rejlik, csókolta fia aranyszőke hajfürtéit, hallá édes anyját a mennyről beszélni, az

elég pénz is, de van még más is és ez a nagy baj — értem a közönyt!

Emlékezzék csak vissza kedves nagysád; mikor tavaly kedves férjével együtt — nagy boszuságunkra — K . . . . állomáson a vonattól lemaradtunk, bementünk a városba, azon hiszernben, hogy legalább lesz alkalmunk a szépségükről hires k . . . . i lányokat látni.

Látott nagysád egyet is ? Épen úgy van az a mi városunkban is.

Ha idegen ember hétköznap, de még ünnepnap is betéved hozzánk, ugyan talál-e mást, mint az üres utczákat, vagy legjobb esetben a piezon egy pár kofát vagy cselédlányt !

A város egészen kihalt; mindenki bezárkózik a négy fal közé, és Isten ments’, hogy talán találkoznánk teszem pl. a nagy áldozattal felépített gyönyörű Dunasoron.

Orahosszat lehet sétálni a város bármelyik pontján a nélkül, hogy ismerősre akadnánk.

Pedig, hogy a „társadalmi“ élet már az utczán kezdődik — hogy úgy mondjam, — legjobban bizonyítja a fővárosi élet, hol az ismerősök — egész biztossággal — tudják „au revoir“ a délutáni Gorson .. .

Ezek után már most nem volna kegyes nagysád nekem megmondani, miért nem lehetne az éppen úgy a kisebb városban is ?

Megmondom én.. Bizony lehetne az de, mint mindenben : itt is a hölgyeinktől függ minden.

Próbálják csak meg, mélyen tisztelt hölgyeim és rögtönözzenek délutánonként vagy nyáron esténként, egy kis corsot és meglátják rögtön lesz „társadalmi életünk“ — igaz egyelőre csak az utczán!

Mais meilleur le moin, que le rien . . .

A viszontlátásig Monsieur Jules.

Ismét a Tragor-szögletiek!

A természetben nem találunk egyetlen egy teremtményt sem munkahivatás nélkül. A kis fűszálnak és a hegy ormán kinőtt fenyőnek, a kis bogárkának és az óriás elefántnak, a porhanyó göröngynek és a hegy mélyében rejlő éreznek meg van a maga rendeltetése, mit előbb-utóbb be kell töltenie. S vájjon miért

Istenről, a halálról, a mely megmenti őt is e szenvedésektől, ő erősen hitte, hogy atyja egyedüli okozója anyja halálának, és a mit a gyermek elhitt, azt az ifjú is elhitte. Bélát, mint anyjához igen hasonlót forrón szerette, Gzeleszte nénit most mint anyja helyettesitőjét tisztelte. Egy időben hosszabb kimaradás után haza jött, Bélával futkároztak, nevetgéltek, egyszerre az ajtó nyílik, atyjok jelen meg, az a tüzes ménkő hatásával volt rájuk, hirtelen elhallgattak és figyelmesscn tekintettek reá, Osvald jelentőségteljes pillantást válltott Bélával. Az apa Bélára nézett, a méreg arczára kékes szint varázsolt, Béla csak úgy reszkedett, úgy nézett ki mint egy kis madár, mely (rettegve érzi a héja közelségét és csak a pillanatott várja, melyik perezben üt le, kis szürke szemeit idősb fiára szegezé, a méreg által elfojtott, hangon kiállt rá „takarodjál ki.“ Osvald ellenben szintén daczosan állt, egy ifjú tölgyhöz hasonlóan, kit a szél erős alapjában meg nem ingat. E hang, e kifejezés által megdöbbenve, atyjára fájdalmas tekintetett vetve, kivánszorgott a szobából. Atyja utána nézett hosszasan, midőn a folyosón hallá tova haladó lépteit, Osvald felé fordult, szemét arczába mélyesztve azt hitte, hogy fia e tekintet előtt fejét földig görnyeszti alá; de mekkora volt ámulata amidőn fia bátran, szinte daczosan szeme közé nézett, kész eltűrni és elhárítani e veszélyt, a mely Damokles kardként feje fölött lebeg. Az atya ránézett, azzal a vészt.jósló, lilás ábrázattal, a melyet a méreg arczára varázsolt és rettentő hangon mint a puszták oroszlánja kérdé, hol volt eddig, egyúttal jól megfenyítvén őt, de ezt már Osvald büszke lelke nem viselhető el, megfordult és kiszökött a szobából, ezután nem tudott róla senki semmit, későbben jó sokára irt Bélának, elmondva, hogy Neptun oltárán áldozik, azaz tengerész; ő neki e szárazföld kevés jót nyújtott, hitte erősen, hogy^ a tenger az, a mely hivatva van több jót nyújtani. Élénk képzeletében már a kapitányi aranyos rojtokat is látni vélte vállain, a mint egyszerű magányos kajütjében le s fel sétál. Ohó ! elég! kiállt egy hang és a képzelet fáradtan ereszti le kiterjesztett