Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-18 / 51. szám
XIV. évfolyam. 51. szám. Vácz, 1892. deozember 18. EJbÓEIZETESI í R 4 : negyed évre 1 frt »50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : ÍO kr. lapható: KISS ERNYEIANTÖNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SZEKKEMXTONEG l'.S KIADOIIIVITAL : Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. HIRDETÉSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t é r: sora .......................................... 30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Társadalmunk hanyatlása. Szomorú jelenség az, hogy a társadalmi élet vidéki városainkban a helyett, hogy lépést artana a korszellemmel és mindinkább fejlőd- íék, épen ellenkezőleg visszafejlődik és elsatnyul. Hova-tovább — mint Diogenes — lámpára! fogunk útrakelni és vidéki várost keresni, nelyben az élet szikrája még nem aludt ki telesen. I Egész biztonsággal állítható, hogy az ered- j nény elég silány volna, mert az a vergődés, | nely egyes városokban észlelhető, természete- , sen nem nevezhető »társadalmi életnek,« vala- nint hogy nem nevezhető társadalmi életnek, a •engeteg sok kaszinó és kör alapítás sem. Különösen ez utóbbi dívik most nagyban, le — mint már egy múltkori alkalommal elmondtuk — czélja nem egyéb, mint a szerep- ési viszketeg kielégítése. >• Hogy állításunk alapos, legjobban bizonyítja ama tény, hogy daczára a legkülönfélébb •endű és rangú kaszinók, körök és egyleteknek j mi sem történik a társadalmi élet fejlődéséért. Az egész, a mi talán mégis történik, csak szemfényvesztés vagy még az sem. De még mást mondunk : addig mig ez az j dapitási szenvedély meg nem szűnik, addig vi- iéki városainkban »élet«-ről nem is lehet szó. i Az egyesek fáradozása hiábavaló erőltetés; j mert ott, hol a többség közömbössége — mint | jgy khinai fal — merev akadályt képez: ott — ismételjük — a fejlődés csak visszafelé le- aetséges. Pedig — Uram-teremtőm — mennyi és mily szép sikereket lehetne e téren elérni egy kis őszinte és komoly akarat mellett! Ä „Váczi Közlöny“ tárczája. Virágot! Gyufát! — Fővárosi rajz.r— Ott ismerkedtek meg véletlenül az egyik utcza- sarkon. A leányka illatos, pompás virágait árulgatá s kinálá csengő szavával a járó-kelőknek, midőn hirtelen egy csintalan, szurtosképü suszterinas kikapja keséből a kosárkát és kezdé tartalmától kifosztani; de íme, egy gyufaáruló fiú leteszi a leányka mellé a kövezetre gyufás skatulyáját, oda rohan a szurkos kezű inashoz s meglakolLalja izmos ökleivel a merénylőt. Szerencsére a kosarat egész tartalmával együtt, még épen szolgáltaié át az ijedtségtől és bámulattól csaknem megkövült leánykának. Hálaköny csillogott a kis virágárus leány szeménen, midőn féltékenyen őrzött tulajdonát, élelemkereseti kútforrását, fáradtsággal összegyűjtött virágocskáit visszanyerte a gyufaárus fiú bátor fellépte által. Oh, mily melegen szorított kezet a napbarnított arczú lóval, kinek kopott öltözete még inkább kiemelte arcza szépségét, melyen mind a kétfelől ott virított a egészség kinyílt lángoló piros rózsája. A méltatlan merészség fölötti felindulástól még remegtek ajkai, midőn a eánykát kérdé: — Mondd meg, mi a neved ? — Pióza, — szólt a leányka, még mindig könyezve, le már nem a bánat, hanem az öröm miatt. — Itt szoktam virágaimat árulgatni ezen az utcza- sarkori s ha a sors magát nem hozza közelembe virágaim megmentőjéül: most pénz és virág nélkül kellett volna szegény nagymamámhoz hazamenni, a ki pedig ihezriék, ha nem vinném haza naponként csekély ke- •esrnényornet. Oh, legyen áldott bátor, jótettéért; fo- radja hálateljes köszöneteinet! A mit tettem, — válaszolá a fiú — azt csupán t felebarát! szeretet és kötelesség késztető tennem; a i pedig nem kíván köszönetét. De engedje meg, hogy De hát a baj épen az, hogy az akarat hiányzik. A dolog tudniillik akként áll: vagy akarunk társadalmi életet vagy nem. Ha igen, akkor fel kell hagyni a klikkrendszerrel, mely nálunk a vidéken fájdalom, már oly mély gyökeret vert. Ez az elkülönítés és légmentes elzárkózás a nagy közönség elől, talán helyén volt a század közepén, de fin de siécle határozottan nevetséges. Ezt a nagyobb városokban már rég belátták és szerencsésen fel is hagytak vele; pedig hát nagy városban könnyebben nélkülözheti egyik a másikat. De épen mert belátták a mérvadó körök, hogy bizony nem nagy előnynyel van az a város fejlődésére, ha egyes osztályok tüntetőleg távol maradnak minden mozgalomtól, mely a város fejlődését tűzte ki czélul: lassan-lassan kénytelenek voltak engedni a korszellemnek. Ismételjük tehát: véget kell vetni annak az áldatlan rendszernek, ha csak azt nem akarjuk, hogy vidéki városaink szeUeraileg teljesen el- satnyuljanak. Hiszen sok helyütt már is úgy vagyunk, hogy a vidéki közönség kezd apatikus lenni minden iránt; nem mutat semmi érdeklődést sem művészetért, sem más élvezetért. Legjobban érzi magát otthon a négy fala közt, hol nem kell sem képcsarnokot megnézni, sem pedig felolvasásokra eljárni; otthon, hol elég az urak számára egy néhány üveg bort, meg harminczkétlevelü bibliát készen tartani, a hölgyismerősök számára pedig egy kis kávé — no meg holmi »hallotta már?« . . . bizalmasan „te“-gezhessem; hiszen a mi sorsunk any- nyira hasonló egymáshoz a mint látom, és nevezzen engemet egyszerűen Károlynak ! — Legyen hát kívánságod szerint, Károly s hogy bebizonyítsam, mennyire vonzódom és ragaszkodom pár perez óta hozzád: ezután mindig ott fogom virágaimat árusítani, a hol te árulod gyufáidat. — Kedvező virágaidra ez a hely, a hol most vagyunk; elkelnek? — Igen ritka eset, hogy el ne árusítsam őket az utolsó szálig, sőt megtörtént már az is, kivált ünnepnapokon. hogy napjában két kosárral is eladtam ; itt rendesen mindig nagy a sétálók száma, a kik már engemet ismernek s naponként felkeresnek egy-egy csinos bokrétáért, — szólt Róza, éjsötét dús hajának egyik fürtöcskéjét, melyet a tavaszi langyos szellő ide- oda lebegtetett arcza körül — fejkendője alá igazítva. — No, jól van ! Az én gyufáimra nézve szintén előnyösnek látszik ez az utczasarok, ez lesz tehát jövőre az én árulóhelyem is; s próbáljon csak még egyszer prédára erre jönni az a szurkoskezű suszterinas, tudom Istenem, megtisztítom a két kezemmel a csiriztől ! — inondá a fiú fenyegető ököllel, melyen duzzadtak az izmok és erek. — No, de te ne félj ám tőlem, édes Róza! — szólt azután a leánykához, midőn látta, hogy ez heves kitörése alatt, fenyegető arczától megijedve, félrehúzódott; — védelmeződ leszek én mindenkor, erről biztosinak; de te leginkább bebizonyíthatod bennem helyezett bizalmadat, ha elbeszéled életednek történetét; azért ez nem zavar bennünket: közben-közben kinál- gathatjuk áruinkat. — Ha neked ezzel örömet szerzek, de meg hálából is előbbi szép cselekedetedért, örömest megteszem. Hallgasd tehát! — Egykor én is szebb napokat éltem, mint most, szüleim haszonbérlői voltak egy nagy kiterjedésű s évenként dúsan jövedelmező gazdaságnak. Apám igen szorgalmas és munkás ember volt.i maga is megfogta Legjobb otthon a négy fal között, hol nem parancsol nekünk senki hol nem kell okvetlen komolyabb kérdések fejtegetésébe bocsátkozni; egyszerűen nem akarunk és ez eiég. De nem úgy a nagy társaságban, vagyis inkább ott, a hol a nagy közönséggel érintkezésbe jövünk. Ott helyt kell állni és nem elég egy-két üveg bort készen tartani. Elhagyva exkluzív pozicziónkat, természetesen le kell mondanunk sok egyébről is. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a saját véleményünkön kívül más embernek is van véleménye : hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy nemcsak »ő fensége a pénz«, hanem »ő felsége a szellem« is létezik. Csak az, a ki nem tartózkodik állandóan a vidéken, Ítélheti meg azokat a furcsa állapotokat, melyek manapság — e tekintetben — vidéki városainkban dominálnak. Egy-két matador valósággal uralkodik a nagy közönség felett. A mit azok akarnak, annak meg kell lenni: ha tetszik, ha nem. Ha — nagy ritkán — mulatság rendeztetik, az »intéző körök« czenzuráján megy elébb keresztül a meghívandók névjegyzéke. Hogy ilyenkor nagyban dolgozik a vörös kréta, azt mindenki tudja, kinek alkalma volt vidéken »bálbizottsági tag«-na.k lenni. Oh és mily kicsinyes és csúnya érvek döntenek ilyenkor! . . . Ilyen alkalommal — de azért máskor is — az egyes családokat valósággal taksálják — jövedelem, fizetés és vagyon szerint. A társadalmi állás egészen mellékes. De hát elvégre nincsen sem kedvünk, sem szándékunk kuliszsza mögötti titkokat felszínre a dolog végét, pedig sok cselédünk volt ám; de volt is eredménye, mert magtárunkban nagy halommal állt a búza, rozs és árpa; kukoriczagóréink meg legmagasabbak voltak a vidéken. — „Virágot! Gyufát.!“ — Beh jó ember is volt az a papa, Istenem! — valahányszor vásárolni volt a közeli városban, mindannyiszor tömött zsebbel tért vissza hozzánk, nekem ezukrot, mamácskának meg annyi sok mindenfélét és drága, csillogó ékszereket hozott; azután én a nyakába ugrottam, összecsókoltam homlokától le, egészen a szakáiéig! Néha meg a térdére ültetett s úgy lovagoltam rajta, mint egy kis huszár, csak épen a kardom hiányzott, meg a csákóm! — „Virágot! „Gyufát!“ — Écles mamám is nagyon szeretett, ő tanított meg imádkozni is s ha lefektetett kis ágyamba; olyan aranyos tündérmeséket mondott, mikben tündérfiúcskák és leányok voltak a királyok, vezérek és katonák, aranyból volt a királyné vára-gyémántból voltak kifaragva benne a bútorok — és én nekem oly igen jó volt ezeket még álmaimban is látnom! Aztán meg, mikor már az én ezukrom elfogyott, mamácskának még akkor is volt néhány darabocska, ő azt is mind nekem adogatta! — „Virágot!“ „Gyufát!“ — Volt apámnak egy nagy vadászkutyája, úgy hívták, hogy: „Neptun;“ beh sokszor ráültem a széles hátára s bejártam rajta lovagolva az elfelejthetet- lenül szép vidéket! Ruháim is szépek voltak ám! Volt piros és fehér selyemrokolyám, fényesbőrü czipőm, télen meg rezes orrú, takaros kis csizmám. A hajamba egyik nap piros, a másik nap zöld, a harmadik napon kék pántlikát font az édes mamám. Jártak hozzánk vendégek is sokan és mindenik adott egy kis - csemegére valót, ha illedelmesen pacsit adtam és kezet csókoltam nekik. Jaj, Istenem! beh boldog is voltam! — Virágot! Gyufát! — Egyszer egy nyáron gőzmasinával nyomtattak szérűnkön, papa is ott volt a nyomtatásnál és csupa kedvtöltésből fölváltotta az etetőt, a ki a kévéket adogatta a cséplőbe; egy darab ideig jól is ment minden, de egyszer csak véletlenségből odakapta a masina papám karját és tövestül kiszakította!
