Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-23 / 43. szám

43. szám.

XIV. évfolyam.

Vácz, 1892. október 23.

IjÖFIJKETKSI Á S2 & : negyed évre 1 fid 50 kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára: 10 kr.

phaló: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.)

8ZEKHKNXTŐNKG ÉS MIAJMBISSTATAI,:

BBIKDKTKNHK

Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza.

Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek.

N y a i í-t é r : sora.........................................................550 kr

Bélyegilleték minden beiktatásnál 550 kr.

Ä régi nóta.

Közeledik a tél.

A poéták ábrándos lelkét megszállja a bongó fájdalom, s mélabús verseket zengenek az zi hervadásról, virághullásról, a bájos termést elpusztulásáról; de költeményeikben fel-fel- Ilan az ujjáébredés, a megújulás édes, biztos nénye, mely oly megnyugtatókig hat az em- ri kebelre.

Mért nem születtem én is poétának, hogy rosunk társadalmi életének hervadásáról, vagy >ban mondva elpusztulásáról elégiát zenghetik, legalább a végén kifejezhetném az ujjá- :edés reményét, s bizalmat kelthetnék a jöven- re nézve ! De igy mint prózairó, ki már az ző évek szomorú tapasztalatain okultam, leg- /ésbbé sem ringathatom magamat abban a lemes gondolatban, hogy szavaimnak kellő anatja legyen.

De nem is csoda. A mi társadalmi életünk ai annyira megrögzöttek, annyira akút jelle- öltöttek az utóbbi időben, hogy azokon uj- czikkekkel segiteni épenséggel nem lehet. Hi- n nem egyszer, sem kétszer, de számtalan- r hangzottak már fel a panaszok e lapok iábjain annak hanyatlásáról, de mindhiába.

Elmúlnak hónapok, elmúlnak évek, s alig l egy-két alkalom, hogy közönségünk valami aesebb élvezetben részesülhessen. Társas esl „Yaczi Közlöny“ tárczája.

Á csodatévö bütykös.

Irta: Tótlx Béla..

Kovács volt a neve is, a mestersége is Sándornak, i faiunk legderekabb legényének. Mintha most is ;em állana a hatalmas gyerek, a mint csak úgy jeti a markában a súlyos öreg pörölyt és valóságos a nótát ver ki vele az üllőn; olyant, a minőt va- aponkint szép csengő hangján a Rosszkorgyütt sutájában énekel az alvégi leányok nagy gyönyö- gére.

Mert párját ritkította ám Kovács Sándor nem mint dolgos ember, de mint mulatós legény is. Hétköznap reggeltől estig a műhelyben verte a t, megdolgozva három helyett is és olyan füstös, a kormos volt, hogy senki sem hihette volna, hogy dón az a kaczkiás, nyalka fiú, a ki vasárnap bu- ■ágszinű dolmányban, csipkés ingujjal kevélykedik r a nagy-utezán.

Hozzá fogható ezermestert igazán nem láttam se dt, se azután. Hogy kocsit vasalni hét vármegyé- nem tudott nála senki jobban, azt csak mellesleg dóm. Mert hiszen az nem is csoda olyan ember- a kivel maga a gróf csináltat remek, czifra vasrá- a pesti kertjébe. Megbámulták ezt a szép kovácskát még odafönt a nagy városban is. Ha a cséplő- nának valami baja támadt, az én Sándorom tüs- meg tudta kúrálni; és gyógyított embert, állatot linden fájós fogat ő húzott ki a faluban s ha az felpuffadt a lóherétől, ő ütött csapot az oldalába zy kártól mentette meg a gazdát.

És tudott mulatni is úgy, mint senki. Kedvelte a ■gyi bort, a muzsikát, a tánezot, a nótát; főképpen fát, mert mint mondám, gyönyörű hangja volt s falu összeszaladt a korcsma előtt, mikor egy'itcze ri mellett elkezdett danolní, göndörhajú fejét rá- sztotbi ;i kezére. És alig múlt el vasárnap, hogy ítél rie lehetett volna tőle hallani. Mert biz’ ő

télyek, felolvasások, hangversenyek stb. nálunk olyan ritkák, mint a fehér holló. Pedig azt nem mondhatjuk, hogy ily nemesezélú szórakozást létrehozó tényezőkben szűkölködnénk. Megvannak itt az arra hivatott egyének, kik időnkint felolvasásokat, hangversenyeket rendezhetnének, de nincs bennök meg a kellő akarat, a kitartó buzgóság, melylyel azokat meg is valósithatnák. Vagy ha meg van is, törekvésük — azt hiszszük — legtöbbször hajótörést szenved ama közönyösségen, melylyel találkoznak mindazok részéről, kiknek kötelességük volna őket igyekezetükben pártolni, segítségükre lenni.

Szóval nincs meg a kellő összetartás, már pedig e nélkül egyesek minden buzgalma mit sem ér, mit sem használ.

Szakitani kellene tehát az eddigi nem-tö- rődömséggel mindazoknak, kik egy kis életet tudnának önteni társadalmunkba. Különösen most a tél közeledtével kellene akczióba lépniük, hogy az eddig érzett hiány pótoltassák s hogy azon panaszok, melyek az olykor-olykor szórakozni vágyó közönség ajkain elkeseredetten felhangzanak, megszüntettessenek.

Bár e soroknak meg volna a kellő eredményük, s megczáfolva látnám a czikkem elején kifejezett azon nézetemet, hogy süket fülekhez szóltam!

Audin.

maga csinálta a legtöbbjét. A műhelyben a nehéz munka közt szép czifrán addig-addig fütyörészgetett, mig megint csak meglett egy-egy szép nóta; és a legszebb mindig akkor, ha fütyörézés közben Erzsikére, Bogárdi András telkes gazda uram feketeszemű leányára gondolt. Már pedig sokat gondolt rá; ezért termett a fejében olyan sok gyöngy nóta.

Az igazat megvallva, jóformán bolondság volt neki olyan sokat gondolnia az Erzsikére. A gazdag Bogárdi András bizony nem fogja odaadni egyetlen leányát egy szegény kovács legénynek. Ida mester lenne, tán még meggondolná a dolgot az öreg; de hát én jó Istenem, honnan kerül legalább is kétezer pengő forint, a miből kifutja a házacska, a műhely, a szerszám ? Ezen töprengett a szegény Sándor, mindig szomorú nótákat talált ki és sírva vigadott az iteze bor mellett. Gyönyörű hangjában olyan nagy búbánat reszketett, hogy a korcsma előtt hallgatódzó leányok nem győzték a szeműket törülgetni. De aztán mindjárt szilaj kedve kerekedett és odakiáltott a Sülthús czi- gánynak: „Húzz valami vígat, te móré!“ s kezében az üveggel olyan tánezot járt az ivó közepén, hogy szinte a mestergerendát verte a feje búbja. Mert mikor legjobban búsult, mindig eljött vigasztalására egy jó tündér : a reménység.

Ej, miért ne lehetne ő belőle még olyan gazdag ember, hogy maga Bogárdi András uram is megirigyeli ?

A kántor gyakran mondta neki :

— Sándor öcsém, neked olyan ritka hangod van, hogy ha fölmennél Pestre, a nemzeti színházhoz, tejbe vajba fürösztenének és hintón járhatnál.

Kovács Sándor okos ember létére nem hallgatott erre a beszédre. Egyrészt tudta, hogy nehéz dolog ám igazi énekesnek lenni s hogy más a falusi danolás, meg más a kóta szerint való tudákosság. De másrészt irtózott a gondolattól, hogy ő kiál Íjon egy pár ezer főnyi hallgatóság elejébe, királynak vagy ördögnek öltözködve, pénzért énekelni. Sokkal inkább megszívlelte a Garzó indzsellér úr tanácsát. Ez a derék tudós ember gyakran letekintett hozzá a műhelybe és igy beszélt :

A nagyravágyás.

Megszámlálhatlan — sajnos — ama egyesek és családok száma, a kik a nagyravágyás szenvedélyének estek áldozatul s a kik ennek folytán sokszor a fényes kastélyokat a koldustarisznyával és bottal felcserélni kénytelenittettek.

Növeli ezen állapot aggasztó és kétségbeejtő voltát még az a körülmény, hogy épen a magyarság és a magyar nemzetiség államalkodó oszlopa, a gentry-osztály van a pusztulás eme veszélyének leginkább kitéve.

Igen helyes és találó az a régi közmondás, hogy; »Mindenki addig takaródzék, a meddig a takarója ér«, csakhogy napjainkban épen ezen arany elvnek be nem tartása idézi elő azt az állapotot, hogy mindenki többet akar mutatni, mint a mennyi, és magasabbra törekszik, mint a mennyire szellemi és anyagi tehetségei folytán feljogosítva volna; ha azután mégis sikerült magát az óhajtott magas sphaerába valahogy felerőszakolni, a következmény visszaesés szokott lenni, mert az anyag és szellem szárnyai nem képesek a tehetetlen tömeget a követelményekkel és igényekkel egyensúlyban fentartani.

Sok, ezerféle neme van már a nemesebb fajta szórakozásoknak, még több azoknak a gyakorlási módja a tehetséghez mérten; tehát bárkitől rossz néven venni vagy bárkit elitélni azért, hogy ezen szórakozások egynémelyikének, viszonyaival megegyezőleg hódol, vagy azt akár sportszerüleg űzi: legnagyobb esetlenség volna ; de már határozottan megrovást érdemel, sőt elitélendő az, a ki ezen szórakozásokban határt nem ismer s a kinél ezek határozott szenvedélyéé fajulva, az elmaradhatlan bukást idézik elő.

— Bizony kár, hogy öcsémuram itt falun parlagi munkára pazarolja az erejét. A milyen kitűnő mesterember, Budapesten tiz annyit kereshetne meg, mint itt. Bármelyik gépgyár szívesen fölfogadná s egy-két hónapi gyakorlat után már harmincz-negyven forintot kapna hetenkint, Mert, mondom, öcsémuram igazán ritka ember a mesterségében. Halálos vétek itt holmi kocsivasalásokkal bíbelődnie, mikor odafönt értelméhez és ügyességéhez méltó munkát is végezhet.

Ez a beszéd nagy szöget ütött Sándor fejébe. Józan, takarékos legény létére két-három év alatt annyi pénzecskét kuporgathatna össze, hogy aztán a maga ura lehetne. Az a pár esztendő nem a világ; s hogy Erzsiké nem megy addig férjhez, azon ugyan nem kell búsulnia, mert ez a jó lélek százszor is megfogadta neki, hogy hű lesz koporsója zártáig.

Egy szép nap elébe is állott öreg mesterének, Dobrosi uramnak és szép szóval elmondta, hogy biz’ ő szerencsét szeretne próbálni fönt Budapesten, hát köszöni eddig való szívességét és kéri a munkakönyvét.

A torzonborz szakák! vén kovács úgy szerette azt a derék legényt, mint a tulajdon fiát. Nehéz szívvel vált meg tőle és bőven adott neki jó tanácsot.

— Elej, édes Sándor öcsém, nem falusi embernek való a nagy város ! Meglássa, visszakivánkozik még ide !

Persze, hogy vissza kívánkozott a jámbor, pedig még útnak se indult. Elbúcsúzott az ő szép Erzskéjé- től érzékeny szívvel, megesküdött neki, hogy minden gondolatja az övé lesz, aztán vállára vette a tarisznyáját s a nyakába vette a világot.

A Garzó indzsellér úr ajánló levele Budapesten rögtön helyet szerzett neki egy nagy gyárban. Hát bizony itt se volt minden fenékig tejfel. Eleinte alig keresett meg tiz forintot egy héten s a városi élet drága: alig rakhatott félre valamit. És milyen más volt itt minden, mint az ő szülőfalujában! Bezzeg itt nem lehetett fütyörészve dolgozni, mint otthon, a Dobrosi uram műhelyében, a hova behatolt a napsugár meg a virágzó akáczfák illata. Sötét, mogorva volt a roppant gyár, hol egyszerre ezer ember kalapált, egyszerre száz masina zörgött. A sok munkás szólni se tudott egymáshoz a rettenetes lármában, nem hogy nótázás ju-