Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-14 / 24. szám

legtöbb vidékén, — mint akár a század elején, és főleg ez az oka annak, hogy gazdáink alig állanak meg a külföldi versenynyel szemben, mely a modern gazdasági tudományok összes találmányainak kiaknázásával jelenik meg a világpiaczon.

A bajok tehát ismeretesek és csak az orvosság hiányzik: as olcsó pens. Erre nézve a törvényhozásnak kellene megtenni a kellő lépéseket, hogy a gazdák helyzetén lendítsen. Ha ezt a kérdést sikerülni fog szerencsésen megoldani, akkor Magyarország gazdáira nézve az ősi talaj ismét kincses bányává válik és a nép, mely a hazát lakja, boldog lesz és hatalmas.

C S A R N O K.

Két czikk az Alföldről.

II.

A köznép itt még nagyrészt megőrizte az ő régi magyar szokásait, tiszta erkölcseit, vallásos nézeteit, melyek apáról fiúra szállnak. A nagy 48-askodás azonban s az ezzel kapcsolatos véresszájú politizálás, ujság- falás, mely már a legalsó rétegekig hatott a népnél is, nem válik javára a mi jó magyarjainknak, mert vele együtt igényei is szaporodnak, sok urat akar játszani, biliárdozik, kártyázik, sakkozik, a községi gyűléseken képzettségéhez (vagy jobban mondva képzetlenségéhez) nem illő nagy szerepeket akar vinni stb. Fia jobb módú, szeret az urakhoz „dörzsölődni“ s a barátságukért vagyonát is föláldozza. Ha pedig szegény, akkor ellenzéket képez minden úri iránt, legyen az neki bármily jóakarója. Az ily magyar sansculottok száma aggasztó mérvben növekszik itt az Alföldön, a mit különben a föntebb érintett okokon kívül az óriási s már majdnem elviselhetetlen adó is okoz, mely itt kétszeres, mert a „kubi-adó“ (töltés-adó) is majdnem annyira megy föl, mint a többi rendes adó. A szegénységet azonkívül előmozdítja még a nagy szaporodás, mely az egyes földbirtokokat a családoknál mindinkább elaprózza, újabb szerzésre pedig többnyire se képessége, se alkalma, s a gabona alacsony ára, melynek ingadozása roppant fontosságú e majdnem tisztán azt termelő, abból élő nép financzialis helyzetére. Ez a kép komoly oldala, nézzük most a vigabbat.

A magyar népben még mindig megvan a régi humor- és élezre való hajlam, mely egészséges gondolkodásának legfényesebb bizonyítéka. Igaz, hogy sok drasztikus van népünkben, de ezt senki sem fogja csodálni, ha annak viszonyait közelebbről megismeri s ezzel együtt megismeri az őszinteséget és naivitást, melyet mi közönségesen durvaságnak speczifikálnánk.

Olvastam Sirisaka Andornak mostanában kiadott „Magyar közmondások könyvé“-t s utána néztem, hogy melyek itt használatosak közülök. Itt azokat gondoltam érdekeseknek följegyezni, melyek divatosak e vidéken, de az említett gyűjteményben nem foglaltatnak. Ha pl. valami hősködőt ki akar gúnyolni az alföldi ember, azt mondja róla „Győzött, mint Héjjá bognár“ (t. i. kilökték az ajtón s az ablaknál erősködött kint az arra menőknek, hogy mégis csak ő a győztes.) Ha ketten egyenlő részt vesznek valamiből, azt mondják, hogy „megosztották, mint Jónás a tarhonyát.“ Aki valamihez reménykedik, megjegyzik róla, hogy „bízik, mint Csatos a lepényhez.“ Leskelődőre rámondják, hogy „várja, mint a kutyát a szőlőpásztor.“ Ha valaki népszerű s több helyre hívják, „kapós, mint karácsony böjtjén a famozsár.“ Fia valaki állhatatlan, sokat próembert? Étel előtt még sem szól róla; legalább békével egyék.

A szegényes vacsorával hamar végeztek. Márta asszony alig evett valamit. Férje kínálására azt felelte, hogy nem éhes. Nem, mert jólakott azzal az írással. Boldog Isten! mily nehéz sora van a szegény ember élete párjának. Azok az úri asszonyok talán soha sem kénytelenek megszomoritani férjüket. Azokhoz Böldi Jóska csak nem visz ilyen gonosz Írást? Milyen boldogok azok az úri asszonyok! . . . De ő, szegény Márta! És most nem csak az az Írás, hanem más kellemetlen mondani valója is van. Jaj, hogy is kezdje?

— Apjukom — szólalt meg remegő hangon, férje vállára tévé kezeit, — megint dobolták az adót.

Azt nem is említi, hogy azokra, a kik három nap alatt nem fizetnek, végrehajtás vár.

Fizetném én, csak volna miből, — szól Pusztai elkomorodva. —- Ilyenkor szorítják a szegény embert, mikor éppen semmiből sem tud pénzt teremteni. Most egészen ki vagyunk költekezve. A mi kevés pénzünk volt, azt fölemésztette a nagymama temetése, — Isten nyugosztalja szegényt. Fia a jó Isten hamarjában nem fordít a sorsunkon, nem tudom, hogy leszünk. A kenyérnek való is fogytán van; az újig semmi esetre se érjük be.

Fiát még Márta asszony, mily sokat tudna elsorolni, a minek híjával vannak. Ha szólni akarna, felhoznál lányukat, Pirost, akinek új ruha kellene. Innen- onnan a templomban az eladó lányok sorában volna a helye és még tisztességes gúnyája sincs. Ilyesmit csak egy édes anya tud, lát. A maga szükségleteit nem is említi. De minek is .szomoritsa vele azt az áldott embert, bajnak úgy is elég az az írás. Jaj hogy is hozza, szóba?

— Édes apjukom, itt járt a kis biró.

— Mit akart?

Egy irás volt nála, itt is hagyta.

Hozd csak elő, édes, hadd olvasom el, mi van benne. Talán a Jakab zsidó pöröl minket azért a már egyszer lefizetett pénzért.

Biz az nem is lehetetlen, gondolja magában Márta.

bál, „változtatja sorát, mint Matikné a szószt,“ (hol maggal vagy cziberével, hol a nélkül.) „Barátkoznak, mint Matók Misóval,“ „Belecsapott, mint tót a holdvilágba,“ „Tapogatja, mint tót a hajnalt,“ „Mehetünk Szintyérre megházasodni,“ „Jól tánczol, csak nem jól ugrik,„ „Van itt minden, mint a jó boltban,“ „Túl vagyunk Bujákiékon,“ „Azt kaptak, amit a bugyiak a tapasztásért,“ „Szereti, mint mostoha anya az édes gyermekét,“ oly gyakori mondások e vidéken, hogy nem mulaszthatom el azokat Sirisaka Andor figyelmébe ajánlani.

A romlatlan magyar elem a legtisztább jellemet képviseli, azért gúnyolták ki itt az alacsony lelküséget a közelmúlt választások alkalmával a következő „élet filozófia“ czimü versezetben, melyet érdemesnek találok egész terjedelmében közölni:

»Minthogy most a legújabb rend :

Egymással beszélni per kend,

Tudós, vagy tudatlan szent,

Ide hallgasson tehát kend.

Hogyha már egyszer odabent A kályhapadon ülhet kend,

Mást, aki még meg nem pihent,

Oda be ne ereszszen kend !

Jól meg nagyságodon mindent;

Akit nagy úrnak talál kend,

Annak kiabáljon »éljen«-t,

A kitől maga is élhet kend.

Hogyha nagy úr egyet füllent,

Azt igaznak esküdje kend,

Ha igazat mond a jött-ment,

Az ellen tiltakozzék kend.

Ha valaki van odafent,

Annak szekerét tolja kend,

De ha alá-felé menend,

Hagyja szépen gurulni kend.

Hogy legyen minden bajtól ment,

Az erősebbel tartson kend ;

Ha pedig megszorítják kendt,

Fordítsa jobbra a köpenyt, így még sokra viheti kend 1« —

Végezetül elmondok még itt két történetet, mi némileg szintén hozzájárul az alföldi nép együgyüsé- gében is furfangos gondolkozásának megvilágításához. Mindkettőt, mint valóban megtörténtet beszélik.

Jön egy raffinirt csavargó M. faluba szent áriával zengedezve: „A menyből jöttem, oda megyek vissza!“ Meghallja ezt egy asszony, oda megy hozzá, megkérdezi, hogy „csakugyan onnan jött kec?“ „Ugyám,“ mondja amaz, „oszt vissza is megyek megint.“ „Fiát osztán látta-e kee ott az én meghótt Jancsi fiamat?“ „Láttam ám, még beszéltem is vele,“ hangzók a válasz. Erre már behívta az asszony a koldust a házba s úgy faggatta tovább, hogy mit csinál a Jancsi fiú a menyországban ? A csavargó szeme azalatt megakadt a pár csizmán, mely az asszony másik életben levő fiáé volt s a gerendán lógott. „Nincs neki semmi baja, csakhogy mezítláb van az Isten-adta“ mondja az asszonynak. „Az ám! szegénynek csakugyan nem húztunk csizmát lábára, mikor meghalt“ feleié az anya. A csavargó vállalkozott a legnagyobb készséggel rá, hogy elviszi fiának azt a pár csizmát, ha odaadja, mert megint vissza megy az égbe. Az asszony odaadta, a csavargó elment.

De csakhamar hazajött a másik fiú s azonnal észrevette, hogy hiányzik a csizma. Az anya elmondta, hogy kinek és miért adta oda? A fiúnak volt annyi esze, hogy azonnal eltalálta a tényt. Lóra pattant s megtudván, melyik irányban hagyta el a csavargó a községet, megindult utána. Csakugyan egyszer észreveszi a távolban az üldözöttet; de az élt a gyanúperrel, eltűnt az útszéli erdőségben. Mikor a helyre ért a fiú, lovát oda kötötte a fához s ment be a fák közé a

Pedig kifizették becsületesen az utolsó krajezárig, mégis mutatná az irás, ha el nem veszett volna. így el lehetnek rá készülve, hogy megütik a dobot házuk előtt. Ennek puszta gondolatára is a szorongó szív fényes gyöngyeivel telik meg a két szeme. Az elsőt, másodikat csak szét morzsolja ujjaival, de az egyre növekedő könyek patakját kötényével kellene fölszántani. Ezt észrevenné férje, azért gyorsan befordul a konyhába, mintha ott valami sürgős tenni valója akadt volna.

Ott benn aztán szabad folyást engedhet könyei- nek. Hej, egy idő óta nem ritka vendég nála a köny! Sok csapással látogatja őket az Isten. De annál is fájóbb az emberek rossz nyelve. Nem igaz az, hogy ők nagyralátók, a mint az a gonosz világ mondja, nem akarnak ők a világ gyönyöreivel töltekezni, csak békesség legyen, s beérik a száraz falat kenyérrel is.;/ Es éppen a békeadásban oly szűk markú a világ. Okét mindenki bántja. És miért? Azelőtt az Isten áldását irigyelték tőlük, s most hogy látogatja az Isten őket, kárörvendve emlegetik, hogy az Isten büntetése van rajtok.

— Márta! Márta! — kiált be Pasztái a konyhába, — hamar jöjj ide, nagy dolog van ebben az írásban.

— Ugyan micsoda?- Azt mondja ez az irás, hogy odafent úgy tudódott ki, hogy a Bojtosék portája téged illet.

— Ugyan ne tréfáljon, kegyelmed, — mondja könyein keresztül' mosolyogva, — már hogy illetne engem ?- Hát csak úgy, hogy az a birtok Szegi Mártoné volt, annak a nevén van most is; te unokája vagy neki, Bojtos Imre pedig se inge, se gallérja a megboldogultnak.

— Az ám, mégis van valami a dologban. Megboldogult édes szülém gyakran mondta: lányom kedvébe járj a Marczi bácsinak, mert a vagyona a tied lesz. Mikor meghalt édes szülém, utána alig két hétre meghalt Marczi bácsi is. Hirtelen múlt ki. Nem maradt utána se kisebb, se nagyobb, csak a fösvény felesége meg a tenger sok vagyon. És az asszony éppen azon

szökevény keresésére. Mig a fiú a sűrűségben bujkált, a csavargó a fák közül ügyesen elősurrant, a lovat el- oldozta s rápattanván, gyorsan eliramodott. A paraszt fiú hosszas keresés után eredmény nélkül tért vissza az erdőből; de akkor már hült helyét találta lovának, előtte a távolban homályos porfelleg mutatta, hogy utolérhetetlenül megszöktek vele. Mit volt mást tenni, mint szépen gyalog haza czombolt s midőn ottthon anyja rémülve kéri tőle számon a lovat, a legnagyobb higgadtsággal igy felelt: „Sose búsuljon éds’ anyám érte. Odaadtam azt is annak az embernek, gondoltam: jó lesz az is a Pista bátyámnak, úgy sem kapta még .. ki egészen az örökségét!“

A másik történet még azon időbe esik, midőn a katonáskodás 12—20 évig eltartott. Két ily katonaviselt ember jött haza egyszer M. községbe is 20 évi barangolás, katonáskodás után. Nagyon éhesek voltak s amint a halászhoz értek a Tisza partjánál, megkívánták a szép kecsegéket, de pénzök nem volt a halpaprikáshoz. Az egyik azonban csakhamar föltalálta magát. Megalkudott a halakra s mondta, hogy majd vigye a paróchiára, ott a plébános úr kifizeti a hal árát. Azután előre ment a plébániára s előadta, hogy ő messzi útról jött haza s nagyon fájdalmasan érintette őt, hogy egy ide való halász bátyja még mindig nem gyógyult ki régi elmebajából. Ugyanis rögeszméje van s mindig a hal árát kéri. Tehát szeretné, ha a lelkiatya kegyes^ intésekben részesítené s rá adná áldását a gonosz lélek erejének meggyöngitésére. Amint ezt megígérte a pap, elindult vissza. Azalatt megérkezett a halakkal a halász gazda. Szépen átvette tőle a hozottakat s utasította az „öreg pap “-hoz. A halász nyugodtan várt ott az ajtóban, mig egyszer véletlenül kijön a plébános. Meglátva őt, azonnal kérdezi, hogy mi járatban van? „Kérem pelébános úr, a hal áráért jöttem!“ Ahá, gondolá magában ez, ez az a szegény elmebeteg! Azzal szánakozva karonfogá s bevezette a szobájába. Ott szent intelmeket adott neki a jámbor életre, azután imádságokat mondott elő s utána mondatta a halászszal. Ez szépen nyugodtan csinálta utána. Végül az áldást is megkapta. De ezután aztán kitört a halász, hogy most már fizesse ki a hal árát s bocsássa haza a plébános úr, mert neki még sok dolga van otthon. Képzelhető, hogy mennyi időbe került, mig a plébános belátva a cselszövényt, megértette a valót; de akkor már a katona pajtásával együtt régen eltűnt a drága kecsegékkel ! . X.

Városi és vidéki hírek.

= Püspökünk bérmauton. Vérségiéről írják : Községünkben J. h. 11-én tette főpásztorf látogatását püspökünk ő exciája. Midőn ő exciája a verseghi határba érkezett, Kapcsy Vilmos vácz-alsójárási főszolgabíró üdvözölte őt. Innen 30 diszlovas és az elöljáróság kísérete mellett érkezett a községbe, hol a díszes diadalkapunál Majthényi István országgyűlési képviselő üdvözlé a főpásztort, ki másnap a bérmálás szentségében számos hívőt részesített, ő exciája tegnap érkezett vissza székvárosába.

— Esküvő, Weisshaar Anna k. a. és Hanuss Béla esküvője f. h. 16-án Budapesten a ferenezvárosi róni. kath. plébánia templomban fog megtartatni. Mint halljuk: násznagyok lesznek Snetzer Ágoston a Con- cordia-gőzinalom igazgatója, és Gajáry Géza városunk polgármestere; koszorú-leányok pedig a menyasszony nővérei Paula és Gizella kisasszonyok. Vőfélyek Kirn- bauer János m. kir. honvéddandár-főhadnagy és Reitter Ödön. Az ebéd az „István Főherczeghez“ czimzett szállodában tartatik. Fogadják legőszintébb szerencsekivána- tainkat!

tájban, mikor kegyelmed hozzánk kezdett járni, magához hódította Bojtos Imrét. Néhány évre rá meghalt az asszony, s mivel senki sem törődött vele, Bojtos szépen bennmaradt a vagyonban és elvette a mostani feleségét. Az ám, igy volt. De hogy tudódott ez ki?

— Nem tudom én; hiába, a törvény csak törvény.- Milyen csapás lesz arra a rátartó Bojtosáéra, ha már nem kérkedhetik vele, hogy az ő férje az első gazda Szurdokon.

— Az is benne van az írásban, hogy az eddigi jogtalan használatért kárpótlással tartozik.- Még az is? De ugy-e édes öregem, elengedjük azt a kárpótlást, meg egy kevés földet rs meghagyhatnánk nekik; hadd éljenek ők is.

— Magam is ilyesmit gondoltam, a nyelvemről vetted a szót.

A komor felhők hamar szétoszlottak, az öröm és megelégedés derűje ömlött el az arezokon.

Másnap Pusztai nem ment ki a dologba.

Felöltötte az ünneplő ruháját s átment a jegyző-' höz tanácsot kérni. Elolvasni elolvasta ő is azt a Írást, de az eljárást mégis a jegyzőtől kell megtudni.

Gyerekség az egész. Föl kell menni Gyarmatra a telekkönyvbe, fizetni kell 20—30 frtot és az egész just átírják Pusztai feleségére.

Az ugyan nem valami nagy pénz, de most bizony annak harmadrésze sincs Pusztaiék házánál. Mit tevők legyenek hát? Kihez forduljanak? Kölcsön nem igen kaphatnak, mert már csak azért sem, mert hire ment a faluban, hogy mekkora vagyon vár rájuk. A zsidó adna, de csak úgy, iia azért a harmincz írtért ötven frtos váltót ir alá. Ilyenre meg Pusztai nem áll rá többet. Balga ember ütközik kétszer egy. kőbe.

— Nincs más hátra, mint túladni a Tarkán, véli Pusztai.

Márta asszony nem mond ellene, de nagyon sajnálja azt a szegény párát. Mert olyan szolid, hogy a Pista kezéből is megeszi a sós kenyeret és jól is tejel. Csak legalább mészáros kezébe ne kerülne. Erre a gondolatra még a könye is kicsordul. És mégis mészárosnak kellett adni, mert más vevő nem volt.