Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-17 / 20. szám
XIII. évfolyam. 250. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDÉKU ^Vácz, 1891. május 17. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. KLOFI/iiri KSI I IU: negyed évre I írt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: ÍO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) kxkkiíidsy/ro.sídiá í:s kiadóhivatal: Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Iliit l>F/rHKFK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. X y i I t-t é r : sora...........................................................IIO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. királynak »Veni sancte Spiritus«-iú, e dicső magasztaló és esdeklő költői remeket. Ha olvassátok Izaiást vagy akármelyiket a próféták közül, érzitek rajtuk az isteni ihlet magasztos eszméit; ha Dávid zsoltárainak szellemébe mélyedtek, ez az utolérhetetlen nyelvezet, ez az örök szépség és báj egy örök túlvilág fényét villantja fel bensőtökben: nem csoda, a Szentlélek-Isten művei azok. Ő világitá meg Salamon lelkét is, midőn az Énekek-énekében oly magasztos gondolatokat és érzelmeket testesített meg, minők emberi agyban nem fogam- zottak soha! A Veni sancte csak emberi mű, de az egyház szelleme fénysugarakkal hinti be sorait. A Szentháromság harmadik személye megragadólag van lefestve benne. Szent Ambrus »Veni creator Spiritus «-a teremtő Léleknek, alkotó szellemnek nevezi a Szentleiket s a valódi élet létezését reá vezeti vissza, mint forrásra. Ő nyilatkoztatja ki az Atyát és ő emeli le a fátyolt a Fiúról. Ő az a szellem, ki a szivet valódi vigaszszal tölti el. Ezek e nagy egyház atya eszméi s az egyház ma dicsőítve zengi ezeket. Karácsonykor naiv gyermekded hangulat üti meg lelkünket; husvétkor az Üdvözítő sírját elárasztó fénytől ittasul meg szellemünk ; szent büszkeséggel tekintünk reá a feltámadottra, mert ő benne a mi esékeny természetünket is meg- dicsőülve látjuk, s most pünkösdkor a szeretet végtelensége fog el, nem az értelem, nem az ész, hanem a szív ül ünnepet, melyben meggyül tj a az isteni szeretet tűzét a vigasztaló Szentlélek. Oly epedve mondja az ember ezt a Veni sancte-t, mintha a Rorate-1 mondaná! Remegve kéri a kegyelmeket s a hétszeres ajándékot. Kegyelem nélkül nem élhetnénk az ég számára itt Isten Szentlelke adja azt nekünk. Teremtő Lélek szállj reánk, Világosíts meg égi láng ! Keblünket, — hisz te alkotád — Kegyelmeddel sugározd át! Dr. Freysinger Lajos, városunk díszpolgára. Múlt vasárnap délelőtt városunknak, városunk képviselőtestületének ünnepe volt, a mennyiben Dr. Freysinger Lajos kir. közjegyzőnek akkor adatott át a díszpolgári. oklevél az ő, hosszú éveken át városunk haladása érdekében szerzett bokros érdemeinek jutalmául. A közgyűlés kezdetén Oajáry Géza, polgármester méltatta Dr. Freysinger Lajos érdemeit s. körülbelül a következőket mondotta: Vácz város képviselőtestülete a város haladása és felvirágzása érdekében teljesített örökké emlékezetes múlt évi ténykedését a deczember 31-én tartott ülésében ékes koronával diszité fel akkor, a midőn szerény indítványomra önt elsőink legelsejét, jobbjaink legjobbikát egyhangúlag és nagy lelkesedéssel díszpolgárává választotta meg. Az erről szóló okmány elkészíttetésére és ünnepélyes átadására engem bízott meg a képviselőtestület. Elérkezett az ünnepélyes pillanat, hogy ezt önnek átadni szerencsések lehetünk; teszszük ezt azon kedves tudatban, hogy ön ezen kitüntetést, mint a dicső múlt elismerő bizonyítékát veendi, s egy- szersmid hogy a jövőben is az eddigi hasonló buzgalommal fog városunk jólétének érdekében munkálkodni. Mi ezen okmányban birni reméljük városunk szebb jövőjének reményzálogát is, és midőn ezt önnek átadjuk, kérjük önt, hogy jövőben is önzetlenül és fáradhatatlanul munkálkodjék. Beszédje végeztével a polgármester a jelenlevők éljenzése közt átnyujtá az ünnepeknek a díszes oklevelet, melynek tartalma a következő: Mi Vácz rendezett tanácsit város közönsége adjuk tudtára mindazoknak, akiket illet, hogy midőn közügyeink elintézése végett alant irt napon és helyen városi képviselőtestületi rendes közgyűlést tartottunk, városunk polgármestere miskei és csertői G aj dry Géza úr azon in- ditványnyal járult elénk, hogy tekintet,es Dr. Frey s i n- g er Lajos úr, egyetemes jogtudor, köz- és váltó-ügyvéd, Jöjj el Szentlélek! Mintha Isten szelleme különös módon lebegne a mindenség felett, úgy örül és ünnepel minden. Mintha túlvilági fény ragyogna minden fűszál felett, hegy, völgy, az egész természet teljes pompájában áll. A nap melege még nem hervasztott el semmit. Feledjük a sivár valót, a tündöklő napsugárból örömet, a tavaszi virág üde kelyhéből reményt, szeretet érzünk szivünkbe ömleni. E csodás bűbájban önkéntelenül, merész szökéssel röppen szellemünk a túlvilági régiók felé; egy örök tavasz felé, hol tisztább a napsugár, üdébb a virágillat. E röppenés érzete felkölti bennünk az idők és eszmék azon végtelenségét, melynek csirája benn van az ember lelkében s az örök tavasz után sóhajtozva súgja szellemünk: Magasabbra föl, magasabbra föl, Excelsior! És csodálatos! az év ezen legszebb idejébe, melyben minket e bájos természet ennyire ittasít, helyezte az egyház pünkösd ünnepét. A pünkösd a szeretet ünnepe, mert a Szentlélek az Isten szeretete. Valóban Isten nagy szeretetére volt szükség, hogy e világ semmiből létet nyerjen, hogy fű és állat, viz és föld az életerő azon elemét kapja, mely csupa jóság, nemes gyönyör és szeretet, mely az emberi szivet megittasitja s önként a Teremtőhöz emeli. A szeretet alapja az életnek, mindennek. Misem természetesebb tehát annál, hogy az emberi szív egész gyönyörrel fordul e szent ünnep felé, hogy azt megdicsőitse; hogy az egyház lelkesedésének legmagasabb fokán, de térdre hullva zengi Robertusnak, e szent érzelmű „Yáczi Közlöny“ íárczája. A mi deputácziónk. Mindig irigység lopódzott szivünkbe, valahányszor azt olvastuk, hogy innét, vagy onnét küldöttség tisztelgett ennél, vagy amannál a nagy embernél, kik rendesen kegyesen, leereszkedően szoktak fogadni. De akkor meg már valóságos keserűség fogott el, midőn az olvastuk, hogy a váczi kefekötők és a rákospalotai leleplező-egyesület szintén tisztelegtek pat- ronusaiknál. „Szégyen reánk, mondám egy ferbli-parti után, hogy mi, kik a főváros előtornáczában vagyunk, még sohase vezettünk deputácziót hazánk valamelyik nagy fiához! Mily fölséges lenne reánk nézve az a nap, melyen a fővárosi sajtó a mi deputácziónkról referálna széles e hazának.“ Általános lelkesedés követte szavaimat és egy gyűlés egybehivására határoztuk el magunkat, melyre elnökül nyílt ferbli útján Ernő barátom lett megválasztva. A gyűlés ideje megérkezett. Öröm és lelkesedés fogott el, midőn a gyűlés-terembe léptem, látva azt a nagyszámú gyülekezetei:, melynek czélja volt községünket a deputácziót küldő községek sorába felemelni. Kopaszodással bajlódó elnök barátom első kérdése volt: „Legyen-e deputáczió?“ „Legyen!“ volt a dörgő válasz, csak egy vékony hang kiáltott „nem“-et a gyűlés legnagyobb megbotránkozására. Midőn érdemes elnökünk eme gyérszámú ellenzéket álláspontjának igazolására szólította fel, „nem“-et kiáltó polgártársunk úti költséget (20 kr) drágáié szavai mellé még ama bölcs mondását is csatolá, „hogy hát ha azok a pesti nagy urak úgy szeretnének velünk beszélni, jöjjenek ők hozzánk.“ Az ellenzék borbélyunk személyében nem épen aj- tatos fohászok között eltávolíttatván, elnökünk feladta a második kérdést: „Kihez menjen a deputáczió?“ Itt elágaztak a vélemények. Postamesterünk Baross miniszterhez akart bennünket vezetni, hogy megköszönje a miniszter úr ama jóságát, hogy gyakori rendeletek által oly nagyon megkönnyíti a posta kezelést. Kántorunk Gsáky miniszterhez akart egy kérvényt benyújtani, hogy a kántortanitók fizetése a családtagok szaporodtával mindig 100 írttal javíttassák. Érdemes bírónk a miniszter elnököt akarta megkérni arra a kis szivességre, hogy feleségét még legalább 20 évig hagyja meg birónénak. Utolsó indítványt én tettem, ki, mint a nagy szónokok, zsebre vágott kézzel igy kezdtem ékes mon- dókámat: „Uraim, a közügy minden előtt! Mi nem megyünk Baross miniszterhez, mert nem mindnyájan kapunk pénzes, vagy szerelmes levelet. Nem megyünk Gsáky miniszterhez sem, mert nem mindnyájan vagyunk kántorok. A miniszter elnökhöz sem megyünk, mert nem mindnyájan vagyunk bírók, még kevésbbé az állami közigazgatás hívei (dörgő éljenzés), de bemegyünk egy íróhoz, kinek a nem igazi neve Sipulusz, akit jó lesz, vagy megfenyegetnünk, vagy megkérnünk egy hatalmas deputáczió által. Azt kérdezik uraim, hogy mit vétett ez az iró? A „Budapesti Hírlap.“ 9G. számában a tudomány hasznáról szólva Dunakeszi is belé merte vonni okoskodásába és telepítendő szőlőinket a káposztás- megyeid szőlőkhöz (általános bácskanvilás) merte hasonlítani, mi merénylet szőlőink, nyaralóink és e község anyagi jóléte ellen. — Ehhez az óriási, szabad szemmel is látható fillóxérához kell mennünk, ha községünk jövőjét szivünkön viseljük.“ Leirhatlan lelkesedéssel fogadták szavaimat. Kijelöltük rögtön a deputáczió tagjait — hogy rettenetes bátorságunk kitűnjék, épen tizenhármat. Szónoknak engem jelöltek ki, ígérve jutalmul egy potya ebédet Szikszaynál, hová borainkat vagyunk szállitandók. Az indulás napján már kora reggel megjelentünk mind a tizenhármán szép tágas vasúti állomásunkon, hová sirva kisértek ki feleségeink,' kiket alig lehetett megnyugtatni a deputáczió ártatlan voltáról, azt liivén, hogy legalább is egy orrgyarapitó választásba keveredünk. Amerre csak mentünk, mindenütt megbámult a kiváncsi pesti nép, a sok kérdezősködőnek egész büszkén feleltük: „mi vagyunk a dunakeszi deputáczió.“ Pont 11 órakor értünk Sipulusz lakásához, hol már várt reánk a dunakeszi nyaralók két tagja: a népszínház két legjobb színművésze, egyik csikós ruhában oldalán egy kulacscsal, melyen e felirat volt: „dunakeszi nektár;“ a másik Hököm Mátyás emberevőjének kosztümjében. Hozzánk csatlakoztak ők is, az első megkérni, a másik megfenyegetni akarván Sipuluszt. Rögtön nem fogadhatott Sipulusz, mert épen egy deputáczióval volt dolga, mely deputáczió a Budapest környékén üresen hagyott nyaralók tulajdonosaiból állott, kik, mint hallottam, Sipulusztól kérték üres lakásaik házbérét azon a czimen, hogy Sipulus tárczái miatt a nyaralás kezd divatból kimenni. Midőn a kikelt arczú nyaraló tulajdonosok elvégezték ügyüket, mi léptünk Sipulusz színe elé, ki kegyesen fogadott. Magam mellé vevém a kulacsost és az emberevőt, igy kezdém beszédemet: „Mélyen tisztelt urunk! hazánk nagynevű írója! Ismerve nemes szivét egész bizalommal kérjük, hogy szellemes tárczában ne méltóztassék bennünket semmi tekintetben Káposztás- Megyerhez hasonlítani, mert az ily hasonlatok nyaralóinkat elriasztva községünk jövőjét teljesen tönkre teszik. Mi viszonzásul Ígérjük, hogy nagynevű Írónkat ellátjuk egész életére dunakeszi nektárral s mi egy írónak méltó ajándék — immunis porzóval, sőt azt is megígérjük, hogy nyaralni sehová sem megyünk.“ Beszédemet kisérő zajos tetszés alatt kulacsos szomszédom rózsás kulacsát nyújto tta Sípul úsznak, az emberevő pedig fogait csattogtatta. Sipulusz megizlelvén borunkat, mély meghatottsággal igy kezdé válaszát: „Uraim! minden munkám fő czélja: használni az
