Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-13 / 50. szám
XIII. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ ICLÖFIZETKNI Afltfc: negyed évre 1 írt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) NXEKKKNZTÖNKQ ÉS li I 11)0111 V IT A I. : Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vis&za. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. IIIItDETÉSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Ny i I 1-1,é r : sora...........................................................30 kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Fény és árny. II. Jellemző tulajdonsága a magyarnak: a vendégszeretet. Mit nem képes megtenni a magyar ember vendége kedvéért?! Szívesen fogadja, gazdagon megvendégeli, mindenben kényelmét, kedvét keresi. Arra törekszik, hogy vendége a lehető legjobban érezze magát s a nála megforduló idegen jó hírét vigye el. Mindig büszkék vagyunk arra, ha jó hírnevet szerezhetünk magunknak. Hosszú, nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, mig városunk annyira vihette, hogy az ide vetődött idegen ne azon országszerte ismert epitethonnal illesse városunkat, hogy az még mindig a régi, olyan, milyen évtizedek előtt volt, s hogy egy kő sem változott itten. Elismerik most már a közénk jövő idegenek is, hogy a haladás ösvényén nemcsak hogy előre haladtunk, de sok tekintetben túl is szárnyaltuk akárhány vidéki várost. S ez az oka, hogy szívesebben is időznek körünkben a vidékiek, s nem is hallunk vendégeinktől oly keserű kifakadáso- kat ellenünk, milyeneket annak előtte kénytelenek voltunk tűrni; sőt ellenkezőleg jól esik lelkűnknek, midőn azt tapasztaljuk, hogy a város előnyei, melyeket sietünk az idegenek előtt feltüntetni, örömmel töltik el azokat, kik nem is késnek megelégedésüknek szavakkal kifejezést adni s a város haladása folytán nyújtott kedvezményekről dicsérőleg nyilatkozni. Mindezen előnyök azonban korántsem olyanok még, melyek által a haladás végső fokát tüntethetnők föl, mert sok van még hátra, mi Ä „Yáczi Közlöny“ tárczája. Őszkor. Még viril a fának lombja, Üde szél leng még arezornba, De alant már hervadás van, Bús mosoly ez a halálban. Hallgat a dal, néma minden,» Fecskéből már rég egy sincsen, Mely regélne uj tavaszról, Veröfényről, virágokról . . . Barna felhő száll az égen, Sötét köddel belsejében, Talán az keservek könnye, Mit az ember itt lent önte. S angyalok viszik az égbe, Panaszul az Úr elébe. Nehéz neki a sok bánat, Azért fenn csak lassan szállhat. Mint a jövő rémes árnya, Úgy suhan a szellő szárnya, Bús gondokba ejti lelkem, Mert mit súg, borzadva sejtem. Nem azt mondja, ne félj tőle, Amit állit a bölcs dőre, Hogy »a sírral vége mindnek, Úgy a búnak, mint örömnek. A végtelen anyag úr itt, Mi megvan, el nem enyészik S a test más és más alakba Örök kénynek van kiadva. S meg nem kérdett rabokként mi Mindörökké fogunk élni. Születésünk bús, nagy átka Nem szűnik meg a halálba!« Ö ez eszme nem bánt engem Mióta az Urat zengem, Hiszen a hit szent varázsa Elüzé tőlem, mi kába. orvoslást vár, mit javítani kell, ha azt akarjuk elérni, hogy saját kényelmünk keresése mellett a hozzánk jövő különböző igényű idegenek követelményeivel és a mennyire lehet többé-kevésbbé megfeleljünk. Nem akarjuk ez alkalommal mindazon fogyatkozásokra rámutatni, melyek még mindig észlelhetők s melyeket talán már százszor emlegettünk a nélkül, hogy azok gyökeres orvoslást nyertek volna, mint például a világítás ügye, mely bizony még mindekkoráig elég mostoha gyermeke városunknak, bár nem egyszer sürgettük ez iránt a radikális reformokat, de hasztalan, mert ezen ügy még most is csak azon stádiumban van, melyben évekkel előbb volt; és most is csak akkor világítják ki a várost (megjegyzendő, hogy csakis a téli hónapokban!) ha a naptár ujholdat jelez, mig ellenben ha a naptár szerint holdtölte jeleztetik, lehet az ég egészen beborulva is, az mindegy, egy lámpa sem fog égni utczáinkon! Elég baj ez, kivált azokra, kik az estéli órákban érkeznek városunkba s kénytelenek a sötét utczákon haladva haza botorkálni. Pedig hát városunk laküi közöl sokakat szólít hivatalos teendője a fővárosba, honnan többnyire este vagy éjjel érkeznek haza, s bizonyára nem kis kellemetlenséget okoznak nekik, ha sötétben kell otthonukat felkeresniük. Hát még az idegenre, ki városunkba jő, mily rossz benyomást tehet eme mizéria könnyen, elképzelhetjük! Kétségtelenül e tekintetben nem a legjobb hírnevünket fogja elvinni innét. De nem ezen bajról akarunk jelen alkalommal szólni, bár ez is mellesleg érintve, talán szintén nem fölösleges dolog, hanem éppen az Azt regéli az őszi szél: Halál után Isten Ítél. S hol az igazak is félnek, Hogy állsz meg ott bűnös lélek ! Az álom. Irta: C3-37-örg'37‘. A lenyugvó nap aranysugara kísérteties világát veté az országúti csárdára, hogy még egyszer körül övezze fényével a rozzant tetőt, melyet a holnap szele talán már túl a határokon bonczolgat, ha ugyan képes lesz még kisebb részletekre tépdesni. Talán lakatlan is a csárda, hogy oly halotti csend honol kisded udvarán ? De nem ! a félig kitört ablakból félhomályú mécses dereng a sötét éjszakába, s úgy látszik végre betévedt egy vendég a „Vendég rikatóba is“. Komor fekete fürtű fiatal ember veit, éjsötét szemekkel, melyekből néha oly dühösen löveltek ki a megvetés sugarai, mintha az szép Trézsit az egész világgal egyetemben porrá akarta volna égetni. Nagy oka volt a szép ifjúnak, hogy ily mérgesen jártássá végig szemeit azon a jámbor némberen, a ki csak úgy félve kacsintott a „Tekintetes Úrra.“ Hiszen annyit szenvedett már, hogy az ifjúság jobban megtörte, mint egy hetvenes őszt öregségének terhe. Sokáig gondolkozott félkönyökre támaszkodva, mintha a csillagtalan égen tévedeznének könytclt szemei, mig borús gondolatai fölkarolták, és átszállították az álom országába, a hol gyakran a szomorú emlékek is képesek a megtört léleknek vigaszt szerezni. Újra élte a játszi gyermek évek gondtalan napjait, midőn a lélek az ártatlan semmittevésben is gyö- nyörről-gyönyörre ébred; újra éltea boldog pillanatot, midőn imádott Mariskája előtt térden állva rebegte el azon egy szót, mely minden ékesszólást fölülmúlva tolmácsolja az érzelmeket: „szeretlek“ és még álmában is érezni vélte, a mámorteljes szerelmi csók boldogító csattanását. Az éj sötétjéből kiviláglott a kis lak ablaka, melybe olykor, mint fáradt madár ereszkedék alá utasokat és idegeneket említve, egy nem régiben már felszínre hozott tárgyról óhajtunk szólni ugyanazok érdekében, kiktől sokszor hallunk keserű kifakadásokat azért, hogy mindekkoráig megbízható hordáraink nincsenek. Be kell ismernünk, hogy e körülmény a hozzánk jövő idegenekre (de meg ránk vácziakra is) nem a legelőnyösebb. Mert ha az utas podgyászszal érkezik városunkba, nem kis gondot okoz neki, hogy miképpen szállítsa azt tova, miután a vasútnál megbízható hordárt nem talál. Ideje volna tehát ha a hordár-intézmény városunkban is létesülne, csak egy kis jóakarat kell a rendőrség részéről, s az létesülni fog. Hisz csekély fáradságba kerül, ha az úgy is hordárságbó! élő egyének közül kiválaszt néhányat s azokat számozott jelvénynyel (pl. sapkával) ellátja s aztán felügyeletet gyakorol felettük. Ha ez meglesz, mind mi, mind az idegenek, nyugodt lelkiismerettel bizhatjuk podgyá- szainkat ez egyénekre, s nem leszünk kitéve az eddigelé oly gyakran előforduló kellemetlenségeknek. Mielőtt e sorokat befejeznők, kénytelenek vagyunk azon stereotyp kifejezést használni czik- künk folyománya gyanánt, hogy ajánljuk sorainkat a rendőrség figyelmébe! Nemzeti vagy nemzetközi? Még mielőtt a kormány a millénium ügyével foglalkozott volna, a magyar ipar lelkes pártolója, az országos iparegyesület elnöke, Zichy Jenő gróf mozgalmat indított meg egy, a millénium alkalmával rendezendő nemzetközi jellegű kiállítás tárgyában. A grófnak sok lelkes támogatója akadt, ámde egészen más véleményen volt a kereskedelmi miniszter, csüggedt képzelete, hogy megpihenjen a gátot nem ismerő szerelem angyal szárnyain. Szinte megszokta már az esti félhomályban a kis ligetnek elkanyarodó ösvényén a járást. Gyakran órahosszákig elbámult ott, a hárshoz támaszkodva, mikor „szerelme“ gondtalan merengett magános lakában, és a nagyszerű kilátás, oly boldogitóan fölhevité költői képzeletét! Csak azt tudta, hogy szeret; de önmagának se akarta elhinni, hogy a- sáppadtság arczán titkos epedéseit mutatja. Most is szótlanul közeledett a magános fához, hogy legalább egy futó pillantást vessen be az ablakon, és a mennyországgal keblében térjen nyugalomra. — De ah mi ez ! — mormogta meglepetten — ő nincs egyedül! — és e gondolatra önkénytelenül is fölemelkedett izmos karja, hogy egy ütéssel porrá zúzza a háborgatót. — Dénes volna?! — nyögte kissé előre hajolva; Egy boldog fölkiáltás hangzott el a nő ajkairól, és a kit eddig eszményképeként imádott, túl boldogan omlott egy szőke ifjú karjaiba és a szőke ifjú csakugyan Zsálay Dénes volt. És e leány annyira hiven tudta utánozni a szerelmet! Egy vonása se árulta el, hogy a távolban egy más szívért remeg, méh nek a véletlen minden pillanatban megáshatja ama mély sirt, a honnan még egy néma sóhaj se törhet elő. A zajgó tengerek vize közömbösen rohan el a hamvadó fölött, nem nézi, hogy két éltet semmisít meg. A néma csendet a leány zavarta meg. — Dénes, és te messze jártál a tengerek viharja közt ? — kérdé borzadva, és görcsösen ölelte magához az ifjút, a ki oly kedves volt neki. Zokogva hajtá le szép barna fürtös fejét a megindulástól lihegő férfi keblére. Ah, hiszen úgy szerették egymást. Az ifjú nem szólt; de fölemelt szemei visszatükrözték a belső szerelem, lángját, mely annyi viszontagságos szenvedés után szeplőtlenül tért meg, hogy letépje boldogságának hervadhatlan rózsáit. Néma csókba forrtak össze a szerelmes ajkak, és a szólni nem tudók helyett, a szelíd fényű szemek beszéltek.
