Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-06 / 49. szám
niszteriura köre alá eső legtöbb pénztárnál sikerrel lehetne alkalmazni hölgyeinket. Nagyon természetes, hogy ez a hivatalnoki hierarchia lépcsőin lényeges alakulásokat idézne elő, sőt a kezelés gyökeres átváltoztatásával járna. Éhez azonban semmi közünk. Mi csak az eszmét hoztuk felszínre, melyről meggyőződésünk az, hogy előbb-utóbb, de végre is testet fog ölteni magára. 'Tudjuk ugyan, hogy az eszmének, mint minden olyan újításnak, mely a nők munkakörét akarja terjeszteni, akadnak ellenesei; de ez minket legkevésbbé sem alterál nézetünkben. Mellettünk kettős körülmény harczol. Az egyik azon rohamos térfoglalás, melyet a müveit külföldön hölgyeink napról-napra tanúsítanak, s mely nálunk is nyomban követőkre talál; a másik az állambudget, mely e réven, az elodázhatlan személyszaporitás mellett olcsóbb munkaerőhöz jut. Corydon. A szabadságharcz kiáltványairól. — Saját levelezőnktől. — A szabadságharcz emlékeinek kiállítása egyre szebb, egyre gazdagabb lesz. Nincs nap, hogy a kiállítás rendezősége ne kapna valami újabb tárgyat, a melylyel vagy az arczképeknek, vagy a csataképeknek, vagy a proklamáczióknak, vagy a vértanúinktól maradt ereklyéknek gyűjteménye szaporodik s épen ezért nem akad látogató, aki, ha naponként is elmegy, ne találna valami újat, ami figyelmét lebilincseli. A tömérdek uj tárgy következtében a kiállítás összes termeit ujonan kellett berendezni s az uj berendezés szerinti tárgymutató is már megjelent. Vaskos füzetté lett már ez a tárgymutató, pedig csak a kiállítás egy részére a nyolcz kisebb- nagyobb terem falait betöltő képgyűjteményre vonatkozik. Az ereklyék gyűjteményének ezer meg ezer aprósága, a különböző fegyverek, a rendkívül gazdag pecsétgyüjtemény s a tömérdek proldamáczió nincsenek felvéve a kathalogusba. A proklamácziók kiállításának alapos megszemlélésére napok kellenének. Az újabban kiállított proklamácziók ból kiírok néhány érdekesebb pontot. Érdekes csatarészlet leírásokat fedeztem fel néhány kiáltványban. így például a „Felső tiszai hadseregünk győzött, Schlick verve van“ feliratú proklamáczióban 1849. január 23-ikáról a honvédelem bizottmány Szemere Bertalan országos biztos következőleg hangzó harcztéri tudósítását közli: Schlick részint Tályán, részint Liszkánál tört elő. Emilt Liszkánál feltartóztatta seregünk. Amott Tarczalon túl pedig megszalasztotta — és ha a köd nem gátolja, nagy része elfogatott volna. — Sok halottjai, sebesültjei maradtak — és sok elhányt fegyvert kaptunk. Egy huszár, Takács István, egy őrnagyot levágott, egy kapitányt elfogott. Jellemző az, hogy az ellenség tisztjei kardjokra fehér zsebkendőt tűzvén, éljen a magyar kiáltással közeledtek. A mieink viszonoztak. Oly közel jöttek egymáshoz, hogy kezet szoritának. Egy huszár, Péterit, lováról leszállt. Az ellen közül egy kapitány lovára felült. Ekkor azonban álnokul az ellen támadást" parancsolt. De a mieink lőttek — a huszárok vágtak — és igy a vitézül visszavert ellenség megfutamodott. Az álnokság meglelte bérét. — Az áruló csaló őrnagy vágatott le — a lóra kapott kapitány fogatott el — alóla a ló kilövetvén. — Mi becstelenségekhez nyúl az ellen! Egy másik proklamáczióban Szemere Bertalan január 24-dikéről a következőket jelenti Tokajból : Két rendbeli tudósításomhoz, a tegnapi és tegnapelőtti diadalról, csak azon örvendetest adhatom pótlékul, hogy a harmadik napot és harmadik diadalmunkát nem várta be az ellen, hanem tagnap éjjel Schlick leés megverve megszökött. Nem evett, nem ivott, nem pihent serege, s egy folytában Kórig futott Abauj megyében. Késő éjjel vo- j náít át Tályán, Szándón, dobszó s zaj nélkül, nem háborgatva kevélyen az elöljárókat, mint másszor, szó- j val, mint szökőhöz illik. — Serege kedvetlen, levert, , 40 szekér vitte sebesültjeit. A mi hadunk tüstént követte ma s Szántón, Tályán s Golopon áll. Magam maradtam itt a tömérdek élelmi, szállitmányi és sok hullongó emberek miatt. Történtek nevezetes esetek is. A huszárok tegnapelőtt rohantak a félködben és hirtelen körülveszik Schlicket és táborkarát. Schlick hüvelyébe dugja kardját „éljenek a magyarok“ kiáltja, üdvözli a huszárokat, ő a huszárruhába öltözött, a huszárok, becsületes lelkűkkel, a magyar hangra és ruhára meghökkentek, megszelídültek. Mig a barátkozás folyt, jött a vasas csapat és Schlick, a ravasz, megszabadult. Egy segédtiszt volt a huszárokkal, azt Schlick meg is csókolta, de e csók vizsgálat alá vétetik. A tegnapelőtti cselt megirám, melynek hősét a csalárd őrnagyot Takács István levágta. Tegnap pedig Kisfaludon hasonló történt. Egy századunk félig véletlen egy ágyú-telepre ment, bukkant, és egy osztály ellenre. — Az ellen parancsnok „lábhoz“ parancsolt. Megadta magát. Baráti szót emlegetett, kapitányunkkal kezet fogott. Következett volna a lefegyverzés. De hirtelen támadást parancsolt az ellen, a mieink elvesztették a becses foglalást. A vigyázatlan és hiszékeny kapitány alkalmasint áldozatul esik. — Ez is vizsgáltatni fog. A magyar még mindig nem bir lenni sem ravasz, sem ál nők, sem nagyiéi kütlen. Nem érdektelen az a proklarnáczió sem, a melyben Kossuth a fehérmegyeieket a következőleg buzdítja honvédek állítására. A haza bizonyos megmentése végett 30,000 főnyi magyar tartalék seregre van még szükségünk. Ezt önkénytesekből akarom kiállítani, és ügyes tábornokoktól segítve magam személyesen vezérleni. Szolgálati kötelezettsége e tartalék seregnek addig lesz csak, mig a muszkákat hazánk földéről ki nem kergetjük. Min- ; den ember 20 forint foglalót kap, ruházatja, dija, í ellátása — mint a többi hadseregé. Mint mondám: vezére, atyja magam leszek. És hiszek Istenben, e sereg lesz szabadságunk biztosítója mindennemű viszály és veszély ellen. Óhajtanék látni e seregnél egy pár ezer fehérmegyei magyart. Számithat-e? s mennyiben számíthat a nép hű szolgája, Kossuth Lajos, Fe- hórmegye népére, hogy őt e vállalatban elősegítik. — Mondják meg ezt a népnek nevemben; Írják össze falunként az önkénteseket, menjenek magok hazafiui példával előre, ne hagyják el az erőfeszítésben kor- mányzójokat. Hiszek Istenben, ez az utolsó áldozat leszen a szabadságért, melyet — mint az aratást — Isten csak munka után ad. Legújabban megkapta a kiállítás azt az érdekes ! kiálltvány, a melyben magyar, franczia és német | nyelven 1850. febr. 28-ik kelettel Szalay László és társai a magyar számüzöttek nevében, mint a magyar nemzetnek oly fiai, a kik egyedül vannak abban a I helyzetben, hogy tökéletes szabadsággal nyilatkozhatnak a világ minden nemzeteinek színe előtt védelmére kelnek a jogtalanul leigázott haza szent ügyének s tiltakoznak az üldözések, vagyonelkobzások, számki- í vetések és kivégzések ellen. Szalay Lászlón kívül aláírták e tiltakozást Prágay j János ezredes, Fornét Károly őrnagy, Hamvassy Imre, J ! őrnagy, Radnits Imre százados, T. Wimmer A. G. ! volt teljhatalmú megbízott a porosz udvarnál és ] Damburgh Ede Tivadar teljhatalmú megbízott az egye- I sült amerikai államok kormányánál. R. lev. ! CSARNOK. Rorate! Itt az advent mély jelentőségű négy vasárnapjával, szivet-lelket gyönyörködtető hajnali miséjével! Az egyház e négy hétben felmutatja nekünk az emberiség négyezer évi várakozását. A pogányság kőbálványai, a rabszolgaság nyomorai, Izrael törzseinek hűtlen szétfoszlott népei közül megszólaltatja az emberi szív ösztönszerü sóhaját Izaiás ajkaival: Borate coeli! Harmatozzatok egek fölülről, nyíljék meg a föld, terem je az Üdvözítőt! Ezt kiáltották a pogány bölcsek, midőn a sok bálványisten tömkelegében szomjuhozó lélekkel bolyongtak keresvén az „ismeretlen Istent“, mert szükségérzete felvillant értelmük homályában. E szabaditó szavakat nyögték a rabszolgák gyalázatos igájuk alatt s a lelkűkre nyomott isteni kép és hasonlatosság a porig letiporva Megváltó után sóhajtozott. A szülők által fojtogatott s szükségtelen czikknek tartott csecsemők halálos sikolya a Borate esengő hangjait visszhangozná. És a nő, ez a gyöngéd lélek, ez a mély érzésű kedély, ez a csupa szív, ez a teremtmény, kinek keblébe az Alkotó szent vallásának legdúsabb kegyforrását önté, ott fetrengve a bűn, a salakban kivet- kőztetve minden emberi méltóságból, megfosztva minden emberi jogától, ott a férfi vad kéjének játéklapdájává téve remegő hangon kiáltá: Borate, harmatozd ég az ígért Messiást, ki engem kiemel e gyalázatos alanti- ságból! És miután a látnokok és Izrael szent reménynyel telt gyermekei még egyszer felkiáltottak: „Vajha széttörnéd már az eget és leszállanái!“ (Izai. 04, 1.) az ég megnyílt s a várva-várt szabaditó egy szűz méhébe szállt! Oh dicső zavar! Oh szent remegése az emberiség- bűnös szivének! Az advent, az eljövetel ideje megérkezett. A végtelen irgalmasság szárnyain leszállóit az Isten s a megmérhetetlen szeretet testbe öltözteté őt, a várva-várt szabaditót. Megdicsőült lábaihoz borultak a nemzetek s felismerték benne sejlett Istenüket. Az eltiport női-nem csókjaival halmozhatta, kényeivel öntözhette lábait, a gyermek szivéhez lett szorítva s megtudta, hogy övé a mennyek országa. A föld megújult, az erények felmagzottak, a testté lett Ige mély alázatosságban megjelent. A megtestesülés titkát értelmünk elől homály födi el, de szivünk érzelme, lelkünk élő hite boldog tudatban nyugszik meg e titok előtt. Ismeritek az emberi szív szeretetét ? Szükségérzet ez, szeretteink jelenlétének szükségérzete. Emléke, neve nem elég nekem annak, kit szeretek. Kell, hogy szemeimmel lássam, kezeimmel érinthessem őt. E véges világból kibontakozva szellemem, végczéljánál, Istenénél végtelenül kielégítve érzi majd szeretetének szükségérzetét. Ezt az uj adventét, ezt a dicső végczélt, melyre teremtve vagyunk, ezt kérjük az adventi napok csendes hajnalán, midőn az Isten-anya üdvözlésével ajkunkon imádjuk a megtesülés titkát, midőn zengedezzük az egyházzal: Borate coeli! P. Városi és vidéki hírek. = Egyházmegyei hir. Korber Antal kókai plébános, a zsámboki alesperesi kerület iskoláinak tan- felügyelőjévé neveztetett ki püspökünk ő exciája által. = Majthényí, István, a váczi kerület országgyűlési képviselője a hét folyamán városunkban időzött s több tisztelőjét és barátját szerencséltette látogatásával. = Kinevezés. Olgyai János városunk fiát, a helybeli országos siketnéma-intézelnél is működött tanárt, a vallás- és közoktatásügyi m. k. miniszter a kolozsvári siketnéma-intézet igazgatójává nevezte ki. A kolozsvári lapok rokonszenvesen fogadják e kinefelérn s azok mindig csak arra csaltak! A lánykát mindig ott találtam nővérével első találkozásunk helyén, 1 másodszor, harmadszor s azután meg igen-igen sokszor. Kezdtem neki beszélni feslő rózsa-bimbóról, mit esengve 1 röpköd körül a pillangó, hogy illatától ittasulva boldoguljon. () a rózsa — én a pillangó mióta mégis- \ merém. Eleinte nem akarta érteni a hasonlatokat, de ' később mindinkáb viszonozta közeledésemet. Én vala- ' hányszor újra látom őt, mindig újabb s szebb vonását tapasztalom üde lelkének, nemes szivének; az a két ' szem mindig mindig derültebben tárja felém kék egét, 1 melyen által a mennyországba vélek pillantani, azok az aranyszőke fürtök, mik örökké nyájas orczáját körüllengik, mind biztatóbban integetnek felém s szivemet : mindinkább reménynyel töltik be, miként a hajóst a rév felé fodrozó hullámok. Most már enyém ő, bizalmát bírom s lelkének | legkisebb porczikáját is ismerem; szóval egymásnak 1 rajongó barátai vagyunk! Barátom ! Ha olvasnád napló jegyzeteimet éreznéd, j valahányszor felőle irok, önkénytelenül eszményitek; j ha rmis nők társaságában vagyok is, ő megjelenik s 1 gyöngéden körülleng emléke; mig másokban csak ' gyarlóságot látok — benne mindig szépet és nemeset ! Szóval én boldog, igen boldog vagyok, boldogabb, mint életemben hittem volna valaha, mit, hogy újra éreztél — a leghőbben kivftnja: szerető barátod III. ... Az én beborult lelkivilágomban, csak egy helyen tör még elő a jótékony napsugara: ez a hely reád legkedvesebb. Barátomra való emlékezés; mert a. mull leveledben leirt, boldogságod feledtető egy pillanatra az én boldogtalanságomat. De most újra menekülök megszokott világomtól, miként a sebzett vad üldözői elől. Odahagytam a délibábos rózsákat, hol gyermek koromban oly sokat gyönyörködtem a természet szépségében s hol még néhány héttel előbb is a csönd és magány égő sebem- 1 nek enyhet adott — már minden bokor az ő elhaló képét kezdte felém lengetni, a csermely minden 1 loccsanása az ő fuldokló lélekzetére emlékeztetett; ; mert minden tárgyat át és átfűztem tépeiődésemmel. . . I Most itt vagyok Styria sötét fenyvesei között; itt, hol annyi szenvedővel együtt ő is az élet horgonya ' után utoljára kapkodott. Ide vonzott minden gondola- \ torn, hogy sírjához naponként elzarándokolhassak ; szakítani egy-egy virágot azon földből, melyet az ő pora megszentelt, ügy erezem, hogy fáradt idegeim itt -egy pillanatra megpihennek, agyvelőm nem zaka- ! tolja szüntelen a tovább-tovább gondolatát. Lassanként beleélem magamat az elmúlás tudatába; mert egyedül csak a megsemmisülés vethet véget szörnyű kínjaimnak. Ha letűnik a hegyek mögött a nap — akkor kéz- ; dődik az én szenvedésem; álom borul olykor fáradt pilláimra s megjelenik az ő alakja szemem előtt, hallom nyájas szavát, egyre azt suttogja: „egymásé , vagyunk mindörökre“ s csókkal zárja le imádkozni ké- j szülő ajkaimat. Hali! Éget az a csók, pokol az, melynek tüze felemészti szivemet. ... j Álmodtam ma reggel is: egymáséi voltunk; miként a madár párjával, csak együtt bolyongtunk ott j a sötét fenyvesek között, hogy ne zavarja semmi, de semmi szent érzelmeinket. Képzeld! Karomon vittem őt, éreztem szivének dobbanását, fekete szemének minden villanását s eper ajakának nyájas szózatát .. . „Fellebb, fellebb“ — mondta — egyre tépve a cyklament s a havasi virágot — én el voltam kábulva a boldogságtól. Észre sem vettük, mögöttünk tornyosulták a felhők, egyszerre szürke köpönyeg takarta be az eget, mely mind haragosabbá lett, dörgölt vil- lámlott: ő még jobban hozzám simult én még forróbban szorítottam őt s haj — kábulva éreztem szivének lüktetését. Egyre biztattam; nefélj az Isten haragjától, ő az igaz sziveket nem sújtja; láttál-e már egymással ölelkező liliomot villámtól sújtva? úgy-e soha! Jer szivemre, Te vagy az én villámhárítóm — érzed, mindkettőnket megoltalmaz a Mindenható. — Borzasztót czikázott, szinte ketté hasadt a menny boltozata s előttünk az eget verő százados fenyőszál a mélységbe zuhant. . . . Mire felocsúdtam görcsösen szpritó karjaim közöl — eltűnt álomképein; újra a borzasztó valóra ébredtem: nincs ő. — Érezem, miként az örvény mind mélyebbre sodorja a fuldoklót én is már közeledem a fenékhez — ahhoz a fenékhez, mely örökre elnyeli a halandót. . . . * * * Még csak kétszerfordult a posta, egyszer arany- szegélyű jelentést vitt Gleichenbergbe, rajta két tur- békoló galamb röpülve vitt egy — jegygyűrűt; egyszer fekete szegélyűt Budapestre; rajta szomorú fűz borult egy sirhalomra. . . . Vagy menyországba, vagy pokolba ragad az - ideál, de a földön sohse hágy! . . . Örült, hogy fuvara akadt. Minden ember megsüvegelte Balhás János uramat, mikor kihajtott két-két gyönyörű pejlovas fogatán a tanyákra. Bizony János gazda a legnagyobb földbirtokos volt Somok város környékén. A szegények iránt mindenkel bőkezű, szorgalmas, becsületes ember volt, nagy vagyonát is a maga verejtékével szerezte. Csak egy hibája volt, az, hogy hitt az emberekben. Ez volt oka az ő szomorúságának! Rossz emberek kifosztották : egyiknek váltót irt alá, másikért jótállást vállalt. Elárverezték mindenét. Nem egy embernek csór-
