Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-29 / 48. szám
lakbér és 50 frt ruha átalány szerepel, ezek mellett sok helyen olvashattuk a 15°/0-os drágasági pótlékot ; de tömérdek szolgánál 400, 500 és 600 frtos fizetés is szerepel megfelelő lakás és ruha átalánynyal. A káptalan csak jószívűséget tanúsított, midőn az iskolaszék kérelmét méltányolta és a tanítóknak, — tekintve azt, hogy 20 év leforgása alatt sehová sem fordultak ilynemű kérvényezéssel, — a 450 frtos fizetést véve alapul nem egész 4°/0 drágasági pótlékot szavazott meg. Ezen összeg oly . csekély, hogy alamizsna számba menő adomány, de a káptalan még ezzel sem tartozott; ő csak méltányolni akarta a tanítók munkásságát és elismerte : hogy azok a segélyre rá vannak szorulva. A tanítók nem is a főtisztelendő káptalanhoz fordultak, a ki kegyességet tanúsított velők szemben, hanem a közvetlen felettes hatóságukhoz. Az iskolaszék a legjobb akaratot mutatta tanítói irányában, de keze kötve van, mert a város által a cultus kiadásokra megszavazott összegből még rendes kiadásait sem képes fedezni úgy annyira, hogy ez évben defi- czittel kénytelen lezárni számadásait; tehát a legjobb akarattal sem nyújthatott tanítói méltányos kérelmével szemben semminemű előnyt. Minthogy pedig a jó akarat a megélhetésre | nagyon kevés, tanítóink a nyomasztó helyzettől kényszerítve, mint halljuk, mozgalmat indítanak meg és fizetésök javítását fogják kérelmezni. Erősen hiszszük, hogy az iskolaszék, mint a tanügy hivatott erkölcsi testületé hatalmasan fogja pártfogolni tanítóinak kérelmét és reméljük, hogy a város képviselőtestülete segíteni fog azok anyagi helyzetén, kikre legdrágább kincsét bízza. Nézetünk szerint a képviselőtestület jóakarattal e bajon úgy segíthet, ha pótköltségvetést készít; jövőre pedig a regale megváltás által lehetne a bajt gyökeresen a orvosolni, ha az iskolákra oly összeget juttatna az iskolaszékek rendelkezésére, mely a kor kívánalmait kielégíthetné. A „Vácz-vidéki egyetemi ifjak köré“-böl. — November 25. — Térdig érő sárban botorkáltam el a gyűlésre. Ón, t. olvasó, megütközéssel olvassa ezt a sort, s bizonyára ilyesfélét gondol: „Hogy lehet Budapesten, ahol minden utcza kövezve, aszfaltozva van, térdig sárban járni?“ Pedig úgy van! Még nyáron is, mikor nemcsak a falusi gazdák panaszkodnak a hosszú szárazság miatt, hanem a városi s hozzá fővárosi finyás közönség is azt mondja, „jaj be kiállhatatlan a hőség!“ bokáig ér a sár a főváros utczáin, az igaz, hogy mesterséges öntözés miatt! Hát ilyenkor, mikor a legnagyobb csatornából, az égből jön — dehogy jön! szakad az eső ?! Kicsinylőleg nyilatkozom, ha a sarat térdig érőnek mondom. Át is ázva, át is fázva, meg hozzá lucskosan is mentem be Báthoriba, hol már egybegyült a kör „szine-java.“ — Talán beálltál sártaposónak ? kérdi az egyik.- Nincs most husvét, hol öntöztek le ? akadékoskodott a másik. — Tán megakartad magadat öngyilkolni s a Dunába ugrottál ruhástul ? gúnyolódott a harmadik. — Ne izetlenkedjetek, fakadt ki belőlem a keserűség. Könnyű nektek itt ülni meleg szobában, födött helyen, kapucziner, fekete, tormásvirsli mellett, újságok közé temetkezve; de járnátok csak kint! Hozzá még ilyen állapotban, mint én, egyik hónom alatt a jegyzőkönyvvel, a másik alatt titkári iratokkal: harmadik kezem nincs, mert abba még a lapokat kellett volna vennem! Az esernyőről nem is szólok, azt a negyegasztos szymphoniává olvad össze s a könnyű vérű lányok helyét kitörölte szivemből az, mit te oly sokszor emlegettél: az ideál! Most már megérted, ha Íróasztalomon a cynicus mosolygású s minden valóságot tagadó halálfej helyett, mi közül egykor sivár gondolataim annyit tévedeztek, most egy bájos orczájú leányka képmását találod naponként üde virágok közé rejtve? . . . Mióta őt megismertem, örök előttem a lét gondolata, mit a jövő homálya takar; mióta égkék szemeibe pillantottam, bennük a múlandóság helyett mennyországot látok. Barátom, azóta én sem hiszek a posi- tivista rideg szavaiban mit vele együtt eddig a szerelemről állítottam; mert most érezem, hogy van valami az ész által megfoghatatlan a szerelemben, mely felülemelkedik a prózai világ légkörén, hogy az ideák régióiba ragad. Solisem hittem volna egy gyönge nőben ekkora hatalmat, de most már tudom, ha öt elkellene veszítenem, vele együtt lényem megsemmisülne. Ha azelőtt irod vala nekem ideálod elveszítése fölötti fájdalmadat, cynicus mosolylyal fogadom: „hisz az idő mindent orvosol, a Te szived is bevájuland s a felejtésre is könnyen találsz irt.“ Ámde most, magamról véve példát, viszont ismerve a lelkedben gyökerező eszményi irányt, gyöngének tartom baráti szavaimat fájdalmad enyhítésére. Azért nem is bolygatom tovább e húrokat. írod, hogy téged már csak más boldogsága tudna gyönyörködtetni, halld tehát a történetkét, hogy jutottam én boldogságom útjára. Emlékszem, egy derült napon kirándultam a Margitszigetre. A természet már pompázott a maga szépségében, repeső pillangók döngicsélő bogársereg s a kellemes rózsa illat: minden, de minden boldogságról beszélt — essk az én lelkem volt üres. A csalogány csattogott a bokrok között, a himes pillangó kergetőzve enyelgett párjával, óh mindez oly szép s nékem mégis fájó volt; mert ön kénytelenül eszembe juttatta, hogy „nem jó az embernek magának lenni.“ (Folytatása következik.) dikbe tehetném, (ha ugyan volna negyedik kezem, meg főleg esernyőm is!) — Soh’se keseregj! kiálták chórusban; ülj ide közénk. Leültem, vagyis jobban mondva, ledőltem a székre a fáradságtól, széthányva czókmókomat. De igy se hagytak békét. — Mit iszol? kérdi a jobboldali szomszéd. — A vizet én fizetem, kontrázik rá a baloldali. — Ne bugyogjatok már annyit! Endre!! Az Endre névre odaugrott egy mosolygó ábrá- zatu, szőke bajuszos kis legényke, a kit, mint utóbb kisült, Kálmánnak hívnak; legalább a pap annak keresztelte. (Értenek azok még a Jónásra is !) — Parancsol kérem alássan ? — Hozzon kapuczinust! zengi a harmadik szomszéd. (Hiába! annak is kell szerepet adni.) — Talán kapuczinert kérem, mert 'a kapuczinus, ha jól tudom, olyan pap-féle, philosophált, a kellner. — Plát kapuczinert! hagyta helyben a fenti. — Milyent kérem alássan, nagyot vagy piccolót ! — Azt azt, pikulát, ez az úr úgyis muzsikus, majd fuj valami jó nótát rajta! Nagy nehezen aztán megértette, hogy egy piccoló kapucziner kell, s örök mosolygó ábrázattal futott, hogy a másik perczben elébem tolja a párolgó — bécsi virslit. Nem tudtam, boszankodjain-e, vagy nevessek ? No mindegy, ha már a végzet úgy rendelte, hogy ma este virslit egyem, Isten neki, megeszem ! Mikor a végén voltam, hozza a kapuczinert s odatolja az ötödik elé, ki meg is itta. Vice versa! kisült ugyan a tévedés, de már segíteni nem lehetett. Alig kezdünk el beszélgetni, megszólal a hátam mögött egy rikácsoló női hang: — Tessék venni meleg inget, harisnyát, inggombot, hosentragert, melltűt, nyakkendőt, gallért, kézelőt, zsebkendőt, órakulcsot, körömpuczolót, ollót, zsebkést, borotvát, köszörű-követ, bajuszkefét; igen finomak s a mellett olcsók! — Jöjjön csak ide, öreg anyám! bókol neki Miska kománk. — Tessék kérem „nagyságos úr!“ — A „nagyságos“ titutusra ő is komoly arczot csinált. — Kezdem elhinni, mondá nekünk, hogy úri kinézésem van, mert mindenki nagyságol, a pinczértől „öreg anyámig!“ — Parancsoljon „nagyságos úr!“ igen finom nyakkendő, gyönyörű tű belé, pompásan fog állani a nagyságos úrnak: hát még ezek az inggombok! úgy tündöklenek, mint a gyémánt, pedig csak üveg van bennök. Mert tudja nagyságos úr, én nem akarok becsapni senkit, azért megmondom, hogy ez csak üveg. (A jámbor azt hitte, hogy mi nem tudjuk!) Ezt az „influenza elleni“ kendőt meg nem is említem; jó bornak nem kell czégér. De már erre csakugyan odanéztünk mindnyájan. Mi Isten csudája lehet az az „influenza elleni“ kendő? — Micsoda kendő ez, néném? kérdi tőle Bálint sógor. (Nála már feljebb szállt az agiója!) — Hát influenza elleni kendő, könyörgöm alássan tiszteletes uram. — Honnan tudja néném, hogy én pap vagyok ? csodálkozik Bálint. — Az ábrázatjáról, lelkem gyöngyvirágom. Olyan szelíd, jóságos ábrázatja van, hogy ilyen csak Isten szolgájának lehet. Vegye meg lelkem, virágszálam, nagyon olcsó ennek az ára, csak nyolczvan krajczár! (Tizet sem ért!) — Hát aztán miről jó ez az influenzás kendő, öreg anyám ? — Influenza elleni! könyörgöm alássan nagyságos uram. Hát benne van a nevében ! A ki ezt viseli, nem kapja meg azt az átkozott spanyol, vagy tálján vagy nem tudom én, miféle betegséget. A fiam is abba halt meg a múlt télen, (mert ezt a kendőt nem viselte! gondolá Miska) mikor megszületett az a fránya betegség : pedig még csak húsz éves volt a lelkem. Aztán milyen jó gyerek volt? Mig ő élt, kevesebb volt a gondom, nem kellett annyit dolgoznom, fáradnom ezzel az öreg, törődött testemmel, mert megkereste ő azt a keveset, a miből kettecskén szegényesen megélhettünk. De most, mióta ő meghalt, — nyugosztalja az Isten — csak nyomorúság az életem. Annyit dolgozom, mint senki más, s mégis néha nincs betévő falatom se. Ilyen apró holmikkal járkálok össze-vissza, egyik-másik kávéházba, hogy fentarthassam az életemet. Vegye meg nagyságos uram ezt a kendőt, megvédi az influenzától is magát, meg velem is jót tesz. Még ma nem láttam kenyeret! — De pecsenyét evett? tréfálódzott vele Miska, kit sehogyse birt megindítani a szomorú történet. De meg el se akarta neki hinni, különösen az utóbbit, látva gömbölyű termetét. — Piát mi tagadás benne nagyságos uram, egy kis libamáj maradékot kaptam ott a Kohn zsidóéknál. Tetszik tudni, mindig akadnak könyörületes emberek, a kik megszánják az ilyen szegény népséget s adnak neki egyet-mást, hogy megmentsék az éhenhalástól. így szerdai napon mindig ehhez a jószivű úrhoz járok fel egy kis ebéd-maradékra. — Látja, ingerkedett vele Miska, ki úgy látszik, ma elemében volt; pecsenyét evett, aztán mégis azt mondta, hogy még ma kenyeret se látott! Vakuljak meg, nagyságos uram, ha csak a színét is láttam ! Az a zsugori nem adott a libamájhoz kenyeret, de én a nélkül is megettem! Mert tetszik tudni, nagyon zsugori ember ám az a Kohn! (Ez aztán a hála; ellenkező irányból fuj már a szél!) Nem ad az a szegényeknek semmit, pedig három emeletes háza van neki itt Pesten: az egyik a Rigó-, a másik a Kakuk-, a harmadik meg a Fürj-utczában. Engemet is szeretne már azokból a nyomorult szerdai ebédekből kitúrni, de én azért se megyek. Még a szegényebb rokonait is lenézi, mert ó gazdag; igy van az, a kinek Isten fölviszi a dolgát. Igazán még a jó Isten is méltatlanokra pazarolja néha azt a nagy gazdagságot. Hej, csak nekem adta volna! Itt aztán olyat sóhajtott, hogy az egyik gázlámpa I rögvést kialudt. j — Ne sóhajtozzon olyan nagyokat, öreg anyám. Inkább mondja, mit csinálna azzal a nagy gazdagsággal ? — Hej nagyságos uram, el se tudnám hamarjában mondani! — No de mégis? Takarékpénztárba tenné? — Minek? hogy más élvezze, én meg azt a csekély kamatot húzzam tőle? Azt nem tenném, hanem először is vennék egy házat, aztán abban nyitnék egy kis üzletet, hogy ne kelljen továbbra is ily nyomorúságosán járkálnom portékáimmal. Azt a boltot szépen berendezném, de nem ilyen ócska portékákal (az illúzióban elszólta magát!) s aztán vennék bele egy nagy kocsiszéket, a miben én egész nap ülhetnék s kütö- getnék. Most tetszik tudni nagyságos úr, a szemem még elég jó, bár „okumlárét“ viselek, ha dolgozom, mert azt már nem bírja sokáig; könyezik. Én csak a pénzt szedegetném a „kundsaftok“-tól, a segéd meg —- mert tartanék segédet meg tanulót is — kiszolgálna. Hyöngy életem volna akkor nekem, nagyságos uram ; mindennap ehetnék libamájat kenyér nélkül, meg borocskát is ihatnék rá; mert megiszom én azt is, ha van, de az én keresetemből nem igen telik. — Aztán maga mindennap megvendégelné a szegényeket, ugy-e öreg anyám ? — De már olyan futó bolond még se lennék, nagyságos úr. Plisz nekem se ad senki most! Egymásra néztünk. Igazán eredeti gondolkodás módja van ennek az asszonynak! — Jöjjön ide néném, szólítja Bálint; hogy ez a „Páratlan bajuszpedrő“ ? — Potom 35 krajczár, tiszteletes uram. — Adok érte tizenötöt; még az is sok! — Legyen; magának odaadom annyiért is. Látva ezt a nagy hajlandóságot, Bálint félt, hogy becsapja az asszony s azért, hogy lerázza, oda szól: — De én két skatulyát kértem 15 krajczárért! — Ugyan ne tréfáljon tiszteletes uram; különben, hogy lássa, milyen jó asszony vagyok s mennyire szeretem az úr szolgáit, még ha más felekezetbeliek is, magának lelkem violám, odaadom. Mit csináljon! Már azt nem mondhatta, hogy három skatulyát kért 15 krajczárért, hát csak kiszurkolta az árát. Ebből a pedrőből aztán valamennyien kifentük — már a kiknek van — a bajúszt; el is fogyott mindjárt az egyik. — Látod-e Bálint, mondtuk neki, te jobban tudod értékesíteni a portékádat, mint az az asszony. De Miskát nem lehetett az „influenza elleni“ kendővel becsapni. — Nem kell nekem, öreg anyám, mondá a nagy kinálgatásra, úgy se kapom én meg az influenzát! — Ne is kapja, nagyságos uram; kár volna azért a gyönyörű, fiatal életéért. De mikor elment tőlünk, csak úgy a foga közt mormogta: — Hogy bocsássa rád a Devla vagy hétszer egymásután ! * % * — No uraim, most már legyen vége a tréfának, intett az elnök, foglalkozzunk a komoly dolgokkal. Fölkérem Bognár Mátyás urat, hogy felolvasását tartsa meg. Ekkor aztán elkezdődött hosszú sora a felolvasásoknak, verseknek. Bognár Mátyás kezdte meg s Geguss fejezte be. Amaz „Idealismus, realismus“ czimen tartott igen érdekes, tartalmas, tanulságos felolvasást, emez „Az a csillag“ czimü rajzát olvasta fel. Közbe olvasott még föl verset Mintzér József „A fecskéhez“ czimen, Keuler Iván pedig „Sápadt tiszt“ czimen egy balladát. Még a német múzsa is megszólalt ez estén — magyarul. Mintzér József olvasta fel Gergely Antal vendégnek „Gondolj reám“ czimü szabatos, csinos fordítását, mit a tagok lelkesen megéljeneztek. Még néhány indítvány tétetett, mik közül némelyik függőben maradt, lévén 11 óra. Majd jövőre! Tudósító. Városi és vidéki hírek. = Dr. Roskoványi Ágoston nyitrai püspök ő nagyméltósága, a váczi egyházmegyének nyolcz éven eresztül feledhetetlen, nagynevű főpásztora a napokban ünnepli püspökségének 40 éves jubileumát. O nagyméltósága 1807. decz. 6-án született Szennán, Ung vármegyében eleinte az egri főegyházmegye áldó- . zárja volt s 1851-ben szentelték váczi püspökké, amely állásáról 1859. febr. 10-én helyezték át. Ő ajándékozta meg a váczi székesegyházat az ő nevéről közönségesen csak „Iioskoványinak“ elnevezett súlyos, nagy haranggal. Roskoványinak, mint tudósnak és latin Írónak roppant tekintélye és rendkívüli neve van, csak az általa Írott könyvek száma 63 vaskos kötetre rúg. A váczi székesegyháznak igazi jóltevője, csak egy alkalommal 5000 forinttal járult a kijavításához. Kívánjuk, hogy az egek Ura számos évekig éltesse! = Kitüntetés, úyurcsánszky József nyugalmazott nőténcsi plébánost, az egyházmegyei számvevőszék tagját, püspökünk ő nagyméltósága felterjesztése folytán a pápa ő szentsége „kamarássá“ nevezte ki. Tekintve ő nagyságának kiváló érdemeit, melyeket úgy a lelkészkedés terén, mint jelentékeny nemesczélú alapítványai által szerzett, a kitüntetés hírét általános örömmel fogadták összes tisztelői, kiknek a kitünteteti férfiú előtt tolmácsolt legjobb kivánataihoz mi is őszinte szívvel csatlakozunk. Ad multos annos! = Fényes esküvő. Dr. Janitsek József nezsideri kir. aljárásbiró f. hó 23-án délelőtt lépett házasságra
