Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-30 / 35. szám

honnan van mindez, újra csak ismételnem kellene a már eddig elmondottakat.

Szomorú tapasztalatok alapján mondottam el e jó tanácsokat, s ha valakinek szivén fekszik gyermeke jövője, úgy vegye figyelembe, s ne rösteljen sohasem egy kis fáradságot a tudakozódásra sem, mert a gyermek informátiója a legtöbb esetben hamis, bűnének palástolása, mely kis bűn lassan igen nagyokra vezethet. Ha pedig már az ifjúságban elharapódzik a bűn, mi lesz akkor a férfiakból, kiknek e szent földet, ez édes hazát védeniök kell; s hova jutunk akkor, ha az erkölcstelenség lépcsőjén egy fokkal mindig följebb haladunk, mig az égtől egy lejtővel mindig távolabb esünk?!

Lovászy Nándor.

A váczi kiállítás ügye.

A kiállítást rendező bizottság e hó 26-án délután 4 órakor Budapesten a megyei gazdasági egyesület helyiségében ülést tartóit. Az ülés, melyen Benitzky Gábor elnökölt s a bizottság tagjai szép számmal voltak jelen, a következő tárgyakkal foglalkozott:

1. Serfözö Géza titkár jelenté, hogy a kiállításra nagymérvű bejelentések érkeztek s még ezentúl is várhatók jelentkezések. Vácz városa és a váczi alsó- és felső járások azonban aránylag csekély mérvben vannak ez ideig a kiállítók között képviselve. Collectiv kiállítókként jelentkeztek: Nógrádmegye, Nagy-Körös, Halas városok, 4 állami gazdasági intézet, a „Borászati Lapok,“ Gobourg kerczeg uradalma, Nemeskéri Kiss Miklós, gróf Nemes Vincze, Muslay Gyula, Maj- thényi István, Piufsich Lajos stb. — A titkári jelentés örvendetes tudomásul vétetett.

2. Gajáry Géza alelnök jelenté, hogy ez időig mintegy 100 drb aranyat jelentettek be, illetve adtak át a bíráló bizottság által kiosztandó jutalomdijak fedezésére. — Örvendetes tudomásul vétetett. (Az adományokról szóló részletes kimutatást helyszűke miatt jövő számunkban közöljük.)

3. Iványos Kálmán végrehajtó bizottsági tag Esztergom városi útjáról beszámolván, vázolta azt a szives fogadtatást, melyben Esztergomban s a vidéken részesült. Beiser Béla végrehajtó bizottsági tag b.-gyarmati útjáról számolván be, különösen kiemelte Fáy Árpád gazdasági egyesületi titkárt és Horváth Danót, a „Nógrádi Lapok“ szerkesztőjét, mint akik a kiállítás érdekében buzgóan fáradoznak, egyszersmind jelenté, hogy a kiállításon a megnyitás alkalmával úgy Nógrád- megye, mint B.-Gyarmat városa, valamint a megyei gazdasági egyesületek is testületileg képviseltetni fogják magukat. — A rendező bizottság e jelentéseket örvendetes tudomásul vevén, Iványos és Beiser végrehajtó bizottsági tagoknak jegyzőkönyvileg elismerését fejezi ki.

4. A kiállítási helyiség feldíszítésével a rendező bizottság Bumbold budapesti zászlógyárost bízta meg ; ki a megbízatást 227 frt 90 krért vállalta el. Miután a kiállítók oly nagy mérvű bejelentéseket teltek, hogy a kiállítási helyiség a kiállítandó tárgyak befogadására szűknek bizonyult, a rendező bizottság egy 20 méter hosszúságú s 5 méter széleségü pavilion építését határozta el. (Ezen kívül pavillonokat emelnek Törley és Frangois pezsgő gyárosok is.)

5. A kiállítás tartamára a rendező bizottság Berkes Béla kitűnő fővárosi zenekarát fogadta meg. A felügyelet és a rendezés Iványos Kálmán főrendezőre bízatott.

6. Az állat-kiállitás helyiségéül a Zöldfa korcsmát jelölte ki a bizottság. A kiállításban részt vehetnek a

hogy ezért őt „angyal“nak czimezte s tűzbe-vizbe ment volna érte, sőt nem egyszer buzgóan erősítette, hogy vigye el őt az ördög, ha a fényes libériát nem azért viseli, mert ő — már t. i. Eliz kisasszony — van a háznál; e nyilatkozat ellen azonban Hétfalusy úr re- nomméja érdekében óvást emelünk s az egészet úgy tekintjük, mint oly emberek szájaskodását, kik helyzetük jó oldalát ugyan szívesen kizsákmányolják, a terhek ellen pedig —■ mint pl. megszidatás, lehordatás, kézzel fogható intések, — melyek nem igen vannak ínyükre, hálátlanul föllázadnak s mivel a jó állapotból kicseppeni nem akarnak, úgy tüntetik föl a dolgot, mintha ezeket csak mások kedvéért s igy magasabb szempontból viselnék, szóval mintha martyrok lennének. Hja, hálátlan a világ !

Ez összeállításból — melyet oly hosszúra nyújtani a Hétfalusy család magas állása követelt — mindenki láthatja, hogy. a nagyságos úr parancsolt a közvéleménynek — sőt csinálta azt, — ő nagysága parancsolt neki, a kis Töhötöm mindkettőnek. Eliz kisasszony — ő nem parancsolt senkinek, csak kért s ezt oly alázatosan tette, hogy azt meg nem tenni lehetetlen volt. Itt volt végre a nevelő „úr,“ kit igen udvariatlanul ott hagytunk el, midőn a múltban kutat s a lefutó csillagokból igyekszik kiolvasni a sorsot, a reményt, mi — valljuk meg — igen hálátlan foglalkozás . . .

Hogy valami kitünően érezte volna magát, nem valószínű. Egy pillanatig sem kell ugyanis azon tévhitben lennünk, hogy a nevelő állása kellemes; a mi nevelőnk helyzete pedig jelesül olyan volt, hogy ráilletL a közmondás: eben gubát cserélt. Nevelése olyan volt, mely nem igen képesítette őt arra, hogy igényeit — ha lettek volna is — érvényesíteni ludl.u volna; ha ez már magában is kai ami lásnak nevezhető, két más körülmény még csak fokozta azt. Az egyik ő nagyságának eljárása volt, ki a „bárdolatlan fiatal ember“-ből — a maga módján valamit „faragni“ akart; erre elmondhatta a nevelő magában : köszönöm szépen, de nem köszönte nn*g bizony Töhötöm úrli viselkedészomszéd megyék gazdái is s elismerő okmányt is nyerhetnek, a pénzdijak azonban a pestmegyei kiállítóknak lesznek fenntartva.

7. A ki.illitásra kathalogusok fognak nyomatni. A hírlapokkal való összeköttetés létesítésére pedig egy sajtó iroda állittalik fel, melynek vezetésével a rendező bizottság Beiser Bélát bízta meg.

8. A főrendezők sorát a következőleg egészítették ki: Gajáry Géza, dr. Freysinger Lajos, Csávolszky József, Iványos Kálmán, Beiser Béla, Kemény Gusztáv, Krakker Kálmán, Ser főző Géza.

9. Felolvasásokra jelentkeztek: Molnár István es

Bácz Sándor szaktanárok.

* *

* _

A kiállítás ügyében tegnapelőtt (aug. 28-an) Váczon is volt értekezlet, melyben Serfőző Géza gazdasági egyleti titkáron kívül a főrendezők közül többen vettek részt s megtették a kiállítási helyiség átalakítása, feldíszítése és elrendezésére nézve szükséges előzetes intézkedéseket.

Végül megjegyezzük, hogy a kiállítás tartamára Erdélyi fővárosi ismert fényképész nyert kizárólagos engedélyt a kiállítás területén felvételeket eszközölni.

í.

A szabadságharcz kiállítása.*)

Irta : TáToorl kólóért.

A történeti nagy korszakok emlékeit minden nemzet híven őrzi meg emlékezetében, mert ezek képezik fejlődésének úgyszólván állomásait. De lassanként, hosszú századok elmúltával, mégis el-elmosódik egy emlék, feledésbe megy egy nevezetes tény; miáltal pó- tolhatlan ür támad, nem ugyan a fejlődésben — mert ez nem függ egyes eseménytől — hanem a nemzeti érzésben. Mi volna például, ha az egész Rákóczy-kor- szak hiányoznék a magyarok, a Teli-század a svájcziak történetéből ? (Ezt az utóbbit már úgyis el próbálják disputáim a történészek a svájcziaktól, legendának mondván azt !) Bizonyára félig sem volna olyan egységes a nemzeti érzés e két nemzetben, mert nem szilárdítaná egy hatalmas és fejlődésére nagy befolyású korszaknak emléke. Mert a nemzeti érzés korántsem áll egyszerre elő, hanem fejlesztése évszázados munkát igényei; s nem is tart mindenkor egyenletes lépést egy népnek anyagi vagy egyéb tekintetbeni gyarapodásával. Így például a német sokáig volt már gazda és földrajzi tekintetben „nagy“ nép, a nélkül, hogy nemzetnek lehetett volna mondani, mert nem ismerte a nemzeti érzést. Valósággal csak 1815 óta ismeri, mikor egy kívülről jövő hatalmas befolyás nyomása alatt fölébredt benne s azóta mindent is elkövetett, hogy a nemzeti érzésnek megfelelő nemzeti állammá legyen.

Ha már nagy népeket képes ennyire átalakítani, megerősíteni és a fejlődés útjára vinni a nemzeti érzés, mennyivel inkább a kisebbeket! Ezek egyáltalában még földrajzilag sem létezhetnének nemzeti érzés nélkül. Elnyelné .őket az idegen népek körülözönlő árja, bekebelezné magába hatalmasabb szomszédok puszta akarata s úgy eltűnnének a föld színéről, hogy nevük sem maradna fenn a történetben. Nemzeti érzés nélkül a magyar nép beolvadt volna vagy a törökbe, vagy a németbe. Annyit köszön ezen érzésnek, mint talán egyetlen nép sem a föld kerekségén!

Azért is elismerés illeti azokat, a kik bármi csekély módon hozzájárulnak a nemzeti érzés fejlesztéséhez. A felénk sandító külföld, különösen pedig a Lajtán túli szomszédok szeretnek minket „chauvinis- ták“-nak elnevezni, s nem sejtik, hogy a mit ők igy neveznek, az nem egyéb a nemzeti érzés egy-egy erősebb lüktetésénél és nyilvánuiásánál, a mely néha

*) Felbéreltünk e ezik közlésére, mely a »Budapesti Látogatók Lapján-ban jeleni meg.

sét, ki egyesenesen kényszeritette őt arra, hogy a keresztény erények egyikében, a türelemben, valódi aszketikus gyakorlatokat tartson. S vegyük ehez azon tényt, melynek hitelességéről kezeskedünk, hogy a szegény, gyámoltalan szokva légén függését folyton éreztetve látni — oly tisztelettel s alázattal viselkedett Eliz iránt, mint ő nagysága iránt — ez magában ügyetlenség volt, mivel a két hölgy közt, mint ezt magunk is láttuk, roppant nagy volt a különbség. Végkép kétségbe ejtette a szegény nevelőt, azonban az a szives barátságos leereszkedés, melylyel Eliz kisasszony az ő alázatos hódolatát nem aként fogadta, mintha azzal tartozott volna a nevelő úr, hanem mintha még megtisztelve érezte volna magát. Ez eljárás egyrészt a szegény ifjút a legkülönösebb helyzetekbe sodorta, melyekben e kitüntetéstől — s ez csakugyan az volt — szabadulni akart s melyekben ő nagysága s a nagyságos úr roppant mulatságára igen szánandó képet nyújtott, másrészt méltán leidézhette Eliz kisasszonyra a mama korholását, hogy „mikor szűnik meg már ily féle embereket kitüntetni,“ mely vélemény Eliz kisasszonyt — ki a kitüntetésnek más értelmet tulajdonított — látszólag indokolatlan zavarba hozta, de ezen viselkedésről lebeszélni képtelen volt. Nevelőnk tehát — egy hasonlattal élve, melynek használatáért kegyes elnézést kérünk — úgy érezte magát, mint egy valaki, ha hangyaboly mellett álomba merülvén, arra ébred, hogy tele van hangyákkal s e kis állatkák ellen a forró viz kipróbált eszköz lévén, ezzel leöntetik, mely hasonlatban — kissé nehézkes volta miatt magyarázatra lévén szükség — a hangyák, tisztelettel legyen mondva, a Hétfalusy család jóakaró viselkedését képviselik, a forró viz pedig Eliz eljárása, ki a nyájas- kodásokat ellensúlyozni igyekezett — oly sikerrel, mely a szegény nevelőre nézve a fönnebbemlitett eszköz alkalmazásával volt egyenlő.

E drámai expositio oly természetű, hogy a hős tragikus bukása csaknem bizonyos és alkalmat adhatna, arra, hogy egyes gyöngébb szivii olvasónők. szép szecsekélyebb alkalommal is kitör, mert sok már az összegyűlt „fluidum“. Honnan értené ezt meg az

osztrák, holott benne soha sem volt nemzeti érzés ? A mi őt lelkesíti, az lokális és legfölebb még tartományi patriotizmus és azonfelül hűség a dinasztiához: mindenesetre szép és dicséretes érzések, de korántsem elegendők arra, hogy egy csomó népből egységes nemzetet alakítsanak. Ä Lajtán túl, ha van egy nép, a mely a nemzeti érzést ismeri és magában erősen ápolja, ez csak a cseh lehet s azért valószínűleg övé a jövő a „testvérállamban“.

A ki tehát igazán szivén hordja a magyar haza és nemzet jólétét és gyarapodását, az a maga körében és tehetségéhez képest mindent el fog követni a nemzeti érzés fejlesztésére és megszilárdítására. Mondottuk már, hogy erre mi sem alkalmasabb, mint a nagy történeti események emléke. S valamennyi történeti esemény közül leginkább azok, melyek az illető nemzetet egy nagy, jogáért végig küzdött liarcz közepeit mutatják. Ilyenek a Rákóczy-korszak és a szabadságharcz eseményei.

Mind a kettőnek határozottan nemzeti volt a jellege; csakis nemzeti érzés inspirálta azokat, a kik részt, vettek bennök s azért ugyanezt az érzést keltik bennünk, az utódokban is. De különösen a szabadságharcz ! Mint egy éltető és lelkesítő vérkeringés járja még mindig át emléke a nemzet testét. Művészek és költők belőle merítenek ihletet, rajta csüng a fejlődő gyermek lelke, mikor a tanító a hazaszeretet ébresztése szempontjából elmondja neki e korszak eseményeit. A felnőttek közül büszke és boldog az, a ki elmondhatja magáról: „Én is ott voltam!“ A ki pedig nem mondhatja ezt, legalább azzal vigasztalódik, hogy valamely rokona — talán apja, vagy nagybátyja? — beállhatott honvédnek és végig harczolhatta a szabadság nagy harczát. Mindannyi azonban, ha van egy kis kézzel fogható emléke abból a nagy időből — hacsak egy tépett, értéktelen bankó is, vagy egy régi szine- vesztett kokárda •— féltve őrzi, akárcsak egy ereklyét. S jogosan, helyesen ! Mert az ilyen apró tárgy, a melyhez nagy esemény emléke fűződik, kiválóan alkalmas az általunk nem eléggé kiemelhető nemzeti érzés ápolására.

Kitűnő gondolat volt tehát Hentaller Lajos ország- gyűlési képviselőtől és Farnek Bélától, hogy összegyűjtik, egy kábításban egyesitik mindazt, a mi a 48-as dicső eseményekre emlékeztető ereklye gyanánt még található széles Magyarhonban. Sok éve már, hogy e két férfiú gyűjtögeti a maguk nemében és különben is kincseknek mondható okmányokat, képeket, érmeket, emléktárgyakat stb. Most elérkezettnek látják az időt, hogy gyűjtésük eredményét bemutassák a magyar közönségnek. Talán azért is épen most, mivel sejtik, hogy szükséges a nemzeti szellemre és a nemzeti érzésre appellálni? . . .

A vigadó több termében látható az a, mintegy 4600 tárgy, melyet eddig sikerült összehozniok — de azért még nem nyújt véglegesen befejezett képet a kiállítás; mert még folyton érkeznek újabb tárgyak. A rendezőség, melyet Hentaller Lajos, gróf Károlyi Gábor és Pázmándy Dénes országgyűlési képviselők, valamint Farnek Béla képviselnek, azon volt, hogy az egyes csoportok bizonyos kimagasló központtal bírjanak, a melv azonnal lebilincseli az érdeklődést. A csoportosítás valóban jó Ízlésre mutat, de egyszersmin szakértelemre és a históriai események teljes ismeretére is. Mert nem olyan könnyű dolog ám, történeti érdekű tárgyakat úgy elrendezni, hogy az egyik ne szorítsa háttérbe a másikat, hanem kölcsönösen kiegészítsék egymást. Körülbelül három főcsoportot lehet megkülönböztetni:

1. Az arczképek csoportját. II. A fegyverek csoportját.

III. A jelvények csoportját, a melybe az érmek, okmányok és zászlók is tartoznak.

Az arczképek csoportjában úgyszólván majdnem

rneiből könyeket facsarjon. Hogy ezt következtetjük, az bizonyos, de ép oly bizonyos, hogy a hős nem foglalkozott ily gondolátokkal; az meg épen történeti tény, hogy gondolatainak körében egészen más eszmék küzdöttek a megszületéssel. Nehéz nap volt az, melyre virradnia kellett: életpályája fölött volt az döntendő. Vagy tanárként lép ismét szobájába vagy . . . nem tudta megmondani, mi lesz akkor. Ez a többi gondolat talán meg sem született agyában, mert az előbbi kép kerete sokkal tágabb volt., hogy -sem azt egyszerre beláthatta volna. Ha képesítve lesz, gondolhatta, nem kell többé viselnie a terheket, nem kell látnia ő nagysága arczváltozásait mozdulatai fölött, nem tűrnie a kis Töhötöm gyöngédségeit; ha mindezeket elgondolta - pedig ez valószínű — csendes öröm ragyogta be arczát. Elhagyja a házat és . . . ekkor elszorult szive, valami hiányt érzett, gondolatai összezavarodtak. Különös állapot volt ez! Az álom jó tanácsadó, gondolta, holnap megtalálom s nyugodni tért. Megtalálta-e?

Nagy dolgok történtek másnap! A nap csak úgy kelt föl, mint máskor, mintha olyan közönséges dolgokat látott volna, mint egyébkor. Pedig érdemes lett volna törődnie nevelő barátunk arczával, ki diplomásán rohant vissza lakására, érdemes lett volna hallania a szörnyűködést, hogy Hétfalusy úr, a nagy hazafi és honpolgár, pénzeket — hogy is mondjam — kezelt el azaz árvapénzen vett cselédeinek libériát. A tanár úr már nem nevelő — diadalmasan sietett a szalonba, a szerencsekivánatokat elfogadni s látott dolgokat, mini az előtt soha . . . () nagysága, ki sírásig soha nem vitte — mert előbb elájult — kérlelhetetlenül zokogott, a nagyságos úr oly semmit mondó arczczal állott ott, mintha mii sem tudna s kérdezné, mit akarhatnak ezek, Töhötöm úrli kivételesen igen csendes volt. s Eli/. - megint ut.oljii.ra — oly vidám volt mintha örülne az ! eseten s vigasztalta — ebben gyakorlott volt — a szenvedő feleket. Ma ő vitte a szót.

— Nevelő úr! szólt egyszerűen. Tönkre mentünk,

1 mindenki elhagyót!.