Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-19 / 29. szám
XIII. évfolyam. 29, szám. SOHjÖJFHÜäK'B’SÉSÍ ,4JHt4 : negyed évre I frt íiO kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 80 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SÄI<:RSKN835TÖSüu í;s kvadóirivatai. : IISISIfcETÉSEEi : Vácz, Gasparik-uttza 12. sz. alatt jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél ke dvezményben (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). részesittetnek. Kéziratokat nem adunk vissza. IV v j i í-t é r : sora ................................................... ítO kr Bér mentetten leveleket nem fogadunk cl. Bélyegilleték minden beiktatásnál 150 k r. Vácz, 1831. jvili Ä honvéd-emlék. A szabadságharcz dicső napjainak emlékét évről-évre hazafias kegyelettel ünnepli meg városunk lelkes közönsége. Márczius idusán s a váczi csata évfordulóján el-elzarándokolunk dicsőn elvérzett honvé- deink s az egykori nagy napok emlékét örök időkre hirdető hétkápolnai obeliszkhez, városunk e legnagyobb történeti nevezetességéhez, hogy ott lerójjuk a kegyelet adóját a névtelen félistenek szellemének; hogy azon helyen, melyet vé- rökkel áztatának, forró imát küldjünk az ég Urához leikök nyugalmáért. Elmegyünk oda, hogy a szabadságharcz mártírjainak emlékét felidézve példájokból megtanuljuk, miként kell lelkesedni a szent szabadságért, »e szép égi lény «-ért s mint kell szeretni s védni a hazát. Kimentünk most is e helyre s körül sere- geltük a nagy tetteket megörökítő emlékszobrot, melyet kegyeletes kezek virággal öveztek körül ez alkalommal. ... Az ünnepély véget ér s elménk az emlékezet szárnyain átröpül a szabadságharcz nagy napjai óta elmúlt időkön is s visszagondol azon nemes keblű honfitársakra, kik az elhunyt bajnokoknak e szép szobrot emelték, mely méltó helyet foglal el hazánk ilynemű emlékei között. S midőn eszünkbe jut a lelkes buzgalom, melylyel Vácz városnak és vidékének polgársága adakozások utján e szobrot tetemes költséggel huszonhárom év előtt fölállította, egyúttal leve- rőleg hat reánk annak gondolata, hogy ezen emlék még most sincs tökéletesen befejezve, mert hiányzik egyik fő disze, a rég óta tervezett vaskorlát. Körülbelül egy évtized múlt el azóta, hogy lapunk a polgárság figyelmét felhívta a vaskorlát létesítését illetőleg. Meg is indult az üdvös mozgalom s gyűjtést rendezett a szobor bizottság e czélra. A begyült összeg azonban nem volt elég a korlát felállítására, még egy vagy kétszáz forintnyi összegre lett volna szükség. E körülmény volt oka annak, hogy honvéd-emlékünk mindekkoráig vaskorláttal nem lett körülvéve, s igy méltó diszével felékesitve. Ezen összeg azonban, nézetünk szerint, nem oly jelentékeny, melyet városunkban ne lehetne előteremteni, s ez által a korlátot létesíteni. Vegyék kezükbe az ügyet a szoborbizottság tagjai s vagy gyűjtés, vagy műkedvelői előadás, vagy hangverseny rendezése által szerezzék be a hiányzó összeget, hogy honvéd-emlékünk mihamarább befejezett alakban álljon előttünk. Mily szép volna, ha ez óhajunk a legközelebbi jövőben megvalósulna, s a szeptember hóban tartandó váczi kiállítás idejére, midőn oly sok idegen fogja városunkat felkeresni és megtekinteni, teljes díszében állana ez emlékünk s mi büszkén mutathatnók vendégeinknek városunk e szép történeti nevezetességű emlékét. Azért is ismételten kérjük a szoborbizottságot szavaink megszivlelésére s ha egyúttal hivatkozunk közönségünk ismert áldozatkészségére, melylyel az a hazafias czélokat mindenkor pártolla, úgy reméljük, hogy az eszme testet fog ölteni s szavaink nem hangzanak el a pusztában. Még egy körülményre akarunk reflektálni. Ha a honvéd-emléket létesítettük, úgy annak fenlartásáról is kell gondoskodnunk. .Jelenleg a szoborbizottság teljesíti eme kötelességet. Az idők folyamán azonban e bizottság tagjainak száma is fogy, kidőlnek egymásután, mert mindnyájan halandók vagyunk. Az emlékszobor jövőjét biztosítandó, legtanácsosabb lesz tehát a bizottságnak régen tervezett óhaját megvalósítania s honvéd-emlékünket a városnak, mint leg- illetékesebb erkölcsi testületnek, átadnia. Leghelyesebben cselekszenek tehát a bizottság tagjai, ha az emléket vaskorláttal körülvéve annak további gondozását a városra bízzák, mely hivatva lesz ez emléket az utókor számára megőrizni. Reméljük, hogy az intéző körök megértik szavunkat, s az emlékszobor jövőjét biztositand- ják, hogy az minden időkön keresztül méltó hirdetője legyen az elmúlt szép napok s az elhunyt hősök emlékének! D r. A váczi káptalan jubilánsai. Ritka adománya az Égnek, ha valaki egy félszázadot meghaladó időn át nemes hivatásban fáradozik s éltének letöltött szakára lelke nyugalmával gondolhat vissza, mely ritka adománynak értéke még inkább emelkedik akkor, ha az illető ennyi időt a lehető legnemesebb hivatásban, úgymint az isten dicsőségének előmozdításában s az emberiség örök üdve munkál hsában tölthetett el, ezerek hálájától kisérve, kik lelki atyjuk buzgó fáradozásaira mindenkor szívesen gondolnak vissza. Valóban lélekemelő látvány, midőn az Úr szőlle- jében már-már elaggott munkás örömtelt szívvel lép azon oltár elé, melynek szolgálatában hosszú ötven évet eltölteni szerencsés volt, hogy hálát adjon a végtelen kegyesség!) Istennek, ki neki ezen kegyelmet megérni engedte s hogy áldást esdjen azokra, kiknek üdve érdekében fáradoznia alkalma volt. A váczi egyházmegye eléggé gazdagnak mondható jubiláris áldozó papokban, kiknek díszes seregéhez f. hó 20-ik napján öten, s ezek között a váczi székeskáptalan két tagja, csatlakoznak. Az egyik dr. Virter Lajos, a káptalan áldott lelkű nagyprépostja, ki úgy a lelkipásztorság terén, hol 24 évet töltött híveitől egyetemesen szeretve és tisztelve, mint egyéb tisztségeiben, melyeket mint kanonok papnöveldéi igazgató és tanár, íőesperes, püspöki helynök stb. egymásutánban töltött: mindenkinek őszinte nagyrabecsülését megnyerte és hervadhatatlan érdemeket szerzett. A másik Tanács János ez. prépost, székesegyházi éneklő kanonok, ki a lelkipásztorságban 31 évet töltött, s 1872 óta tagja a váczi káptalannak. Mint a lelkipásztorok ritka példaképe, szeretetteljes buzgósága, tapintata és szolid lelkütete által tűnt ki, és híveinek bizodalmát és szeretekét a legnagyobb mértékben bírta, mint a káptalan tagja többféle tisztségben működött, s működésében mindenkor nemes szivűség és higgadt Ítélet jellemzék őt. Mindkét jubiláns több éven át működött, mint plébános városunkban, mely tisztségben, valamint ezután is közönségünk részéről osztatlan tisztelet és szeretet övezte őket körül mindenkoron. Midőn tehát jubileumuk alkalmából legjobb kivá- natainkat fejezzük ki a káptalan e két disze előtt, meg vagyunk győződve, hogy az egész város érzelmeit tolmácsoljuk, melynek minden egyes polgára szívből kívánja, hogy az uj aranymiséseket az ég Ura az egyház és haza javára sokáig éltesse. Julius 17. Julius 17-én, mint a váczi csata 42. évfordulóján kegyelettel emlékezett meg városunk hazafias közönsége hazánk védelmében elvérzett honvédcinkről. Már a kora reggeli órákban gyülekezni kezdett a szép számú közönség, melynek legnagyobb része hölgyekből állt s melyben a polgárság aránylag kevés számmal volt képviselve. Ennek oka azonban valószinüleg nem a közöny, hanem a hetivásár és a, nagy munka idő volt. A gyászmisén ft. Újhelyi István kanonok-plébános fungált díszes, leginkább hölgyekből álló közönség jelenlétében. Ott láttuk a városi tisztikart, élén Gajáry Géza polgármesterrel, a honvéd tisztikar tagjait, a 48-as honvédeket és a „Vácz-vidéki egyetemi ifjak körét“, mely ma már tagadhatatlanul jelentékeny tényező társadalmi életünkben. Mint mindig, úgy most is szives készséggel vállalkozott az ünnepély rendezésére és széles körben ismert elnökét Tragor Ignáczot. küldte ki ünnepi beszéd tartására. Mise után a szobor előtt gyűlt össze a közönség, hol a váczi dalkör Juhász Ferenc/, operai tag közreműködése mellett elénekelte a „Hazádnak rendületlenül“-!, s ez után Tragor Ignácz joghallgató lépett a szobor talapzatára és erőteljes hangon, gyakorlott hanghordozással adta elő tartalmas beszédét, mely a következő : „ Kegyeletes közönség! Minden évben eljő az Emlékezet, megiegyinti ar- ezunkat és kicsap a láng sziveinkből, a melynek tüze bölcsőnkkel egy idős, mert az anyatejjel szívtuk azt kebelünkbe • hogy a sírig kisérjen bennünket: a haza- szeretet. Kegyeletes szokásként és hazafiúi kötelességből minden évben elzarándokolunk eme szent halomra, a melynek minden röge a szabadság mártírjainak vérével van áztatva, hogy lerójuk hálánk adóját azok iránt, kik „vért és életet — áldoztak e honért,“ hogy példájukon lelkesülve, növeljük hazaszeretetünket, hogy erőt, bátorságot merítsünk az ellenünk támadók legyőzésére és bizalmat a jövőre. Eljöttünk ide, hogy az itt nyugvó hősök csodás tetteit emlékeinkbe idézzük, mert arra, hogy a nemzet önbizalma megerősödjék, mi sem alkalmasabb, mint a hazafiúi tettek emlékezete. Súlyos napok nehezedtek a magyar nemzetre. A zsarnok egész kegyetlenségével, egész hatalmával és teljes erejével támadta meg a kis magyar népet, hogy megfoszsza szabadságától, hogy kitörülje a nemzetek sorából. Lenyűgözték a magyart, ellenei súlyos békó- kat raktak reá, s a nép, a melytől rettegett a világ, csak lánczainak keserves csörgését hallgat hal d. De forrni kezdett a romlatlan magyar vér, fegyvert ragadott a nemzett apraja-nagyja: „kész meghalni, vagy diadalt nyerni!“ Szavam gyenge, hogysem festhetné az ádáz tusát, hogy elbeszélhetné a regék sorába tartozó hősi tetteket, hogy leírhatná a vad kegyetlenséget, mely a hősiesen küzdő maroknyi csapatot üldözé. Oroszlánként küzdöttek, nem gondoltak a halállal akkor, a midőn a haza megmentéséről volt szó, s hősiesen, mosolylyal ajkukon haltak meg, éltetve a hazát. Ezer éve már, hogy a magyar nemzet úgy áll e földön, mint a rendületlen szikla a tenger csapkodó hullámai között, mintha az isteni Gondviselés kifogyhatatlan életerővel ajándékozta volna meg. S mig népek tűntek le a szereplés színpadáról és népek kerültek felszínre, addig a mi nemzetünk annyi csapás között szilárdan állott és elleneinek nyila visszapattant. Egy ezredévet éltünk át a legkeservesebb megpróbáltatások között, egy ezredév alatt három óriási katasztrófát állottunk ki, a tatár-, a török- és az orosz-osztrák pusztítást, a melyek mindegyike oly súlyos volt, mint a romlott emberiséget kiirtó vízözön, a melyek mindegyike alkalmas volt arra, hogy valamely nemzetet elsöpörhessen, mint a vihar a fáról lekapott ágat, de ezt nem tehette, ezt nem tudta megtenni velünk, a magyar nemzettel, mert Él az a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze ; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühvei : ő védelmeze. (Petőfi.) Az isteni Gondviselés megnyugtató és bátorító ujja e szomorú emlékű megpróbáltatásoknál a nemzet fiainak elméjét ama szent forrásra vezette vissza, a honnét a nemzet mindenkor biztos regeneráczióját íne- rité, s e forrás: az elődök példáján megerősödött hazaszeretet. A magyar történelem minden egyes lapján számos ragyogó emlékét bámuljuk emez isteni lángnak, mely fajunkat sorsunk tömkelegén át mint világitó szövétnek vezéreié, mely a nemzet fiait nagy tettekre lobbantá s a kicsinyhitűek csüggedező erejét időről- időre felélesztő. Igen! a honszerelem isteni lángja volt az tisztelt Polgártársak, mely dicső honvédeinket a harc/, mezejére vezéreié s mely által édes volt elviselniük a halált, s ez isteni lángnak fényes sugára hozott ki ide Titeket is, hogy beteljesedjék a lánglelkű költő szava : »Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket . .
