Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-31 / 13. szám

gazdák elzüllőit napszámosokká lesznek, vagy a koldusbotot kezükbe véve szélyednek szét az országban ...

Nem vagyunk ellenségei a váltónak, sőt hasznos intézménynek tartjuk, a kereskedő, vagy biztos jövedelemmel biró osztály kezében; de határozottan károsnak a földmives osztályra, melynek ez a megölője.

A népnevelők hivatása és kötelessége a köznépet eme veszélyes fegyvertől távol tartani; hasznosabb munkát aligha végezhetnek, mintha a tudatlan népet, a rájuk nézve igazi filokszerának mondható váltó használatának következményeire oktatják és e helyett a pénzszerzés más módjára terelik.

Balambér.

Ébresztő hangok.

Városunk Budapestnek úgy szólván közvetlen közelében lévén, illő lenne ha párhuzamosan azon színvonalra emelkednék, hogy a körünkben nyaralni óhajtó fővárosiak, valamint városunk közönsége is, ne lennének kitéve azon utczai botrányoknak, melyek legfőbb közlekedési vonalainkon észlelhetők. Értjük a tali gások rakonczátlankodásait.

Nyolcz éven át hangoztattuk a sajtó utján, hogy ezen visszaéléseknek vetne már egyszer gátat a rendőrség, de fájdalommal kell kijelentenünk, bedugult fülekre akadtunk.

A „Korona vendéglő“ előtti tért disztelenito fabódék nagy nehezen eltávolíttattak ugyan onnan, a mit elismeréssel és örömmel konstatálunk, ámde a taligasok mai napig is dominálják ezen közlekedési vonalat.

Tisztelet becsület ezen taligás uraknak, hisz ezek is adófizető polgárok, de hogy kényök-kedvök szerint hónuk alá tett ostorral a járó-kelőket menésükben háborgatják, akadályozzák és illetlen megjegyzésekkel kisérjék, az ellen tiltakozni meg nem szűnünk, mert azt tovább tűrni nem lehet.

S ha már rendőrségünk irányukban elnéző, a közönség érdeke és kényelme iránt közömbös, ám felhívjuk városi képviselő testületünket, hogy ilyen szégyenfoltot továbbra ne tűrjön s ezen taligások részére más alkalmas helyről gondoskodjék. Legillőbb hely volna részükre véleményünk szerint a czédula ház utáni térség.

Nem először, nem másodszor szólalunk fel ez ügyben; régóta zaklatjuk rendőrségünket ennek orvoslására, de szavunk csak mindig elhangzott, mint a pusztában kiáltó szava s a jövő-menők ki vannak téve az ocsmány beszédeknek és rakonczátlan kedvtöltéseknek.

így folyó hó 11-én, hogy példával szolgáljunk, egy főrangú urhölgy a vasúthoz menve, kénytelen volt a taligásokat, kik a járdát elállva tartották, a legnagyobb sárban kikerülni, hasonlóképen visszajövetkor is. Ez tény.

Ha ilyesmi városunkban idegennel történik, repu- tácziónk bizonyára csak fogy, mert azt fogja és pedig joggal mondani, hogy ennél nagyobb rendnek kell lenni még Irkutzk városában is.

Mi pedig azt kérdezzük, hogy vájjon mire valók a rendőrségi közegek, melyek naponta kijárnak a vasúti állomáshoz, ha ilyesmit nem látnak ? Talán csak nem vérségi kötelék fűzi össze a rend őreit a rendetlenség kíméletlen híveivel ? vagy mi lesz tehát ? Vájjon nem lehet-e megdönteni a taligások kényuralmát? Vájjon meddig lesznek még a járó-kelők ezek önkényének kitéve ?

Bizonyára vétkes mulasztás volt éveken át szemet hunyni a rendőrségnek, mert rögtöni intézkedéssel kellett volna már régen ezen állomásokat beszüntetni.

Továbbá éveken át hangoztattuk a Tragor és Pauer-féle házak sarkán élősködő lazaronik eltávolítását is, de most is csak úgy van minden, a mint régen volt. A járdákat most is elállják oly annyira, hogy legmagasabb állású egyének nekik kitérni kénytelenek. Kénytelenek kitérni sokan már csak azért is, hogy az ocsmány beszédeket ne hallják. Szomorú és sajnos állapot ez, és szomorú kiváltképen azért, mert a kik hivatva volnának a már-már tűrhetetlen állapotokon segíteni, ölbe tett karokkal nézik a dolgot !

Vagy nincs már rendőrségünknek semmi tekintélye? semmi befolyása? Szeretjük hinni, hogy még van. Ám ha van, érvényesítse !

Miért is ismételve kérjük és felhívjuk rendőrségünket, hogy legelsőbben is a taligások áthelyezéséről gondoskodni szíveskedjék. A kinek taligásra van szüksége, ott is meg fogja találni.

Másodszor a Tragor és Pauer-féle házak előtti ácsorgókkal legyen szives a rendőrség az utczák söpör- tetését eszközöltetni, vagy más alkalmas módon onnan való eltávolításukat eszközölni, hogy a botrányos állapot valahára véget érjen! Plútó.

C S A R N O K.

A negyedik férj.*)

Irta: "Vértesi ^A_rn.old..

I.

A szép Nápolyi Johanna arczárói is kezdtek már a rózsák tünedezni. Harmadik férje halt már meg, harmadszor lön özvegygyé; de szive még ifjú volt, szive még szerelemért sóvárgott.

Az első férj, a magyar Endre királyfi, — az álar- ezosok lőrdöfései alatt hall. meg az aversai palotában, alig fiz lépésnyire neje hálószobájától, annak ajtaja előtt.

*) Mutatványul a szerzőnek »1000 elbeszélés« cziiriü művéből.

Második férje, a szép Tarcnti Lajos azon szörnyű éj óta, mely az elsőnek életébe került, hervadóit szemlátomást, sápadott, fogyott mint az árnyék, évről évre s elaszva kimúlt lassú sorvadásban. Boldogság nem volt abban az ölelésben, mit megkeserített a lelkiismeret fordulása.

Férjhez ment harmadszor is: Arragonai Jakabhoz. Kereste a boldogságot, de nem találta föl sehol. Költészet és tudományok, troubadourok dalai, fényes ünnepélyek, a hol az utczák rózsával beszórva; tournierok deli leventékkel, fénylő zászlókkal, melyeken arany és azúr színekben ragyognak büszke czimerek; táncz és vidám zene: mindez megrészegítette szivét, de nem elégítette ki.

Dicsőséggel uralkodott hosszú évek során át Nápoly és Provence fölött. Bölcs törvényeket hozott s igazságot szolgáltatott a szegénynek, pártolta a tudósokat, művészekkel, költőkkel volt tele udvara, fényben és örömben úszott minden; csak a királyné nem élvezhette a boldogságot, melyért úgy epedett.

Valami sötét árnyék kisérte őt a vidám ünnepélyeken s míg ezer lámpa csillogott, ott látta a sötét árnyékot a bűbájos fényben is, a tarka zászlók közt, kiknek ajkairól csak mosoly jött és hódolat. S néha úgy tűnt föl neki, mintha hallaná a vidám zene hangjai közé vegyülni első férjének rémes jajkiáltásait.

Nehéz felejteni. Sok év múlt el azóta, hogy a magyar herczeg elvérzett a nápolyi nemesek tőrei alatt; azóta vége szakadt a nagy, veszélyes háborúnak is, melylyel a magyar király öcscsének halálát akarta meg- boszulni; a legfőbb pápai törvényszék Johanna királynét büntetlennek nyilvánította — és mégis nehéz felejteni.

Örömet, boldogságot keresett a szép királyné s férjhez ment negyedszer.

Braunschweigi Ottó herczeg volt a választott, egy szép német ifjú, ki a déli melegség alatt nőtt fel, de az ábrándosságot és hűséget magával hozta még az ősi hazájából.

A királyi herczegek rósz szemmel nézték Johanna újabb házasulási szándékát s a nemesség és az egész nép elégedetlen volt a választással, mely által ismét egy barbár jut a nápolyi trónra. Tudnivaló, hogy a ki nem olasz, az mind barbár.

A herczegek nevében Tarent Róbert, czimzetes konstantinápolyi császár jött a királynéhoz:

— Kegyelmes asszonyom, ne cselekedő azt; mi ki hű rokonaid és alattvalóid vagyunk, kérünk mind, ne cselekedő, mert nagy veszedelmet fog ez hozni mind tereád, mind az országra.

De a királyné szándékát nem ingatta meg~roko- nainak ellenkezése.

A nemesek, az országJfőurai,Hnindhriind ellenezték e házasságot:

— Nápoly és Apulia királyságának nem szabad újra barbár uralom alá jutni.

És alázattal kérték a királynét, ne szomoritsa meg az országot s a trónörököst, a nemes Durazzói Károlyt, kit ő maga választott örökösül.

— Nem az én szivem választotta, — viszonzá komoran a királyné; — fegyverrel, fenyegetéssel csikarta ki beleegyezésemet a magyarok királya.

A nagy senéchal, Acciavoli Miklós engesztelni akarta a királynét, de a királyné hevesen viszonzá:

— Ám uralkodjék felettetek, de őseim hazájában a szép Provenceban nem fog uralkodni soha. Látom, mint fogja holtom után lerombolni mindazt, a mit én fölépítettem ; látom mint jön zord katonák társaságában, lovaik lába eltiporja a dús kalászú vetést, nem lesz vidám ünnepély, fényes lovagjáték többé, harcz kell nekik, háború.

S heves képzelődése tüzbe borította arczát és hangja reszketett.- Az öröm és szerelem elszáll minden szívből, troubadourok éneke elhallgat, nem dalol és nem mosolyg többé senki. A szerelmi törvényszék többé össze nem ül Ítélni gyöngéd ügyekben; szép hölgyek nem fognak törvényt osztani már bársony székeken, rózsákból font menyezet alatt; a tudomány félénken rejtezik el zárdák homályába s a költő megvetést kap koszorú helyett.

De a királyné intő szavait nem akarták érteni a nemesek. Ők csak egy veszedelmet láttak, mely az olasz nemzetet fenyegeti: a barbár német uralkodását.

A senéchal letérdelt a királyné előtt és úgy kérte, hogy ne vegye férjül Braunschweigi Ottót.

— És ha csakugyan az volna isten végzése, hogy felséged újra házasság szentségébe lépjen, vannak nekünk herczegeink nemes fejedelmi vérből, válaszszon felséged olyat, ki nekünk nem idegen.

Nemes vazallom, — viszonzá a királyné, — én Ottót választottam s az egész világ ellenkezése sem fogja megmásítani választásomat.

— Kegyelmes asszonyom, — szólt komolyan a senéchal, — Durazzói Károly e házasság által örökösödési jogainak fenyegetését látja, a nemesség zúgolódik, e nép itt ingadozó, mint a föld a melyen lakik. Megtörténhetik, hogy Károly herczeg fegyvert emel felséged személye ellen; mi történik akkor?

Á királyné szilárd, erős hangon felelt:

Veszítsem el inkább koronámat mint jegyesemet.

II.

Az annyira ellenzett, annyira akadályozott hazás- ság megtörtént, de Braunschweigi Ottó nem vette föl a királyi czimet.

De Durazzói Károlyt nem engesztelte meg e szerény lemondás. Távol Magyarországba, Lajos király udvarába, hol Durazzói Károly élt, hire szállt a királyné férjhezmenetelének s a király és a herczeg mindketten elszörnyedtek rajta.

Nemsokára Nápolyban arról beszéltek, hogy Durazzói Károly magyar sereggel jön a királyné ellen.

Később aztán biztos hirt hallottak róla. Már Flo- renczigjütt. A (lorcnczi respublica 60,000 arany-forintot adott neki ajándékba, kijelentvén a nemes tanács, hogy ezt csak lisztelet jeléül adják nem pedig azért mintha segíteni akarnák őt a felséges Johanna királyné ellen, a

kit szintén nagyon tisztelnek, de a kinek mégsem adnak i 60,000 forintot, mert nem követeli fegyveres erővel ezt ! az ajándékot.

Innen Durazzói Károly Róma felé tartott. 700 | magyar lovasból állott serege. Ezekhez még zsoldba fo- i gidta a nagy compagniát, egyikét azon kalandor csapatoknak, melyek ez időben egész Olaszországban szerte kóboroltak, jó pénzért szolgálva ma ezt az urat, holnap a másikat, fosztogatva, zsákmányolva jó barátot, ellenséget egyaránt.

E derék vitéz félig katonák, félig rablók, mindenféle nemzetbeliek voltak, leginkább németek. Nápolyt és Apuliát ismerték jól, már egy Ízben ki is pusztították.

Akkor Nagy Lajost szolgálták, a magyarok királyát. Vezérük a hires Werner herczeg, nagy ezüst lapot hordott mellén, arra rá Írva: „Guarmieri herczeg a nagy compagnia ura, Istennek, minden emberiségnek és könyörületnek ellensége.

Későbben Johanna hirályné zsoldjába álltak a magyarok ellen, aztán ismét visszatértek a magyar ki rály zászlója alá. Nem voltak ugyan félelmes ellenségek; remélni lehetett, hogy jó pénzért mindig el lehet őket csábítani a zászló alól, mely alá szegődtek.

Durazzói Károlyt ünnepélyesen megkoronáztaUrbán Pápa Sicilia, Jeruzsálem és Aquilia királyává. Most Jo- hanna is nyíltan föllépett ellene, kitagadta őt az örökösödésből s általános örökösévé a franczia király testvérét, Anjou Lajost nevezte.

Elszakadt a végső lánczszem, mely Durazzói Károlyt a királynéhoz kötötte.

A pápai bulla föloldotta Johanna alattvalóit a hűség alól s engedelmességet parancsolt az uj királynak.

Johanna nem királyné többé, — szólt Durazzói Károly, csak egy elvetemedett bünösnő, ki megölte első férjét s kit én királyi ítélő székem elé idézek.

A szörnyű gyanú, mely évek óta hallgatott elfeledve, eltemetve, most újra föltámadt. Most mindenki hitte, a mit azelőtt nem hittek.

Durazzói Károly átlépte az ország határát. Serege előtt nagy fekete zászlót vitetett, hasonlót ahhoz, mely egykor a nemes Lajos király bosszuló hada előtt lobogott, mikor Magyarországból Nápolyig jött. meggyilkolt Endre király véres alakja volt a zászlóra festve.

■ Boszut az ártatlan vérért! — szóltak a magyar lovagok.

Sok nápolyi nemes hozzá állt azonnal az uj királyhoz, a városok megnyitották előtte kapuikat és öröm- rivalgásokkal fogadták.

Johanna szomorúan állt a nápolyi várkastély ablakánál, melyet ő építtetett. Romjai most is állanak, a tenger habja locsolja a barna falakat s a komor torony sötét árnyékot vet a vízbe, itt élt a királyné.

Napról napra leverőbb hírek érkeztek. Alattvalói elpártolnak; a hűtlen vazallok, kiket kegyeivel elhalmozott, fegyvert lógnak ellene; Durazzói Károly közelgőt és mindenki hódol neki, boldog, aki kezét csókolhatja; őt átkozzák és gyalázzák.

Lehajtotta fejét és fájdalmasan mondá:

— Húsz évi uralkodás után, mialatt én dicsőséggel halmoztam el őket, ők gyalázattal borítják fejemet. Öröm nekik, ha fényes koronámat meghurczolhat- ják a sárban.

És remegve tekintett ifjú férjére, ki ott térdelt lábainál.

— Hiszed a vádat, melyet ellenem kiáltanak? - szólt suttogva.

Ajka reszketett s szemei mereven az ifjúra tapadtak.

— En csak azt hiszem, hogy te vagy a legkedvesebb és szeretetreméltóbb nő a világon, — viszonzá egy csókkal Ottó.

Johanna kifejtőzött karjai közül.

— Gyermek voltam még, — szólt lázasan, alig hallhatókig; — azt mondták: az én életem vagy az övé! Forró vérem irtózott a hideg, kevély magyartól. Azt mondták: mienk a tett, és mi felelünk érte Isten előtt. Ök felelnek, az én kezem nem véres.

Nem akarom tudni, — szól komoran Ottó; — nem akarok tudni semmit.

— Ki vádol engem ? folytatrí hevesen és szaggatottan Johanna. — A pápa fölmentett. — Uralkodtam hosszú éveken át népeim javára; a nagy Petrarca dicsőített, hol vannak most híveim? Oh szép férjem, ne hagyj el engem!

Ottó nem hagyta el.

Jött aztán újra a nagy-senechal szomorúan, levertem

— Oh nemes királyné, haltam volna meg inkább, mint hogy megérnem kellett, hogy jóslatom Így beteljesült.

— Elhagynak? mind elhagynak? — szólt a királyné keserűen ; — mit vétettem Nápoly népének ?

— Még megmenthetni trónodat, kegyelmes asszonyom ; szólt a senechal; — Durazzói Károly elteszi a kardot kibékül veled.- És az ára? kérdezé hevesen Johanna.

— Llogy ismerd el őt újra az ország trónörököséül, s hogy a király czimét, melylyel a szentséges pápa fölruházta, még életedben viselhesse, az uralkodás azért tiéd marad.

itt elakadt a senechal. Látszott, hogy valamit nehéz kimondania.

Ottó herczeg fölállt és kiment a teremből. Sejtette, hogy róla lesz szó. Csendesen fölment az őrtoronyba s borúsan nézett a távolba.

Tavaszi pompában virított, völgy és halom, halk, nesztelen volt a mosolygó táj, fegyver még nem csillogott a szőlődombok oldalán, Károly király hada még nem jött idáig.

Ä tenger sima volt. Halászbárkák siklottak el a sötét falak alatt; ifjú legények és leányok ültek benne, s vidám dalolásuk messze szállt az illatos levegőben.

A merre nézett, nyugalom és boldogság honolt mindenfelé, mintha szó se volna arról, hogy egy országot vetnek ki most sarkaiból. Csak benn a várkastélyban volt aggódás, ingerültség és harezi készülődés;