Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-03-17 / 11. szám
XI. évfolyam. 11. szám. Vácz, 1889. márc S VIDÉKI ERDEKŰ HETILAP. Előfizetési ára.: évnegyedre ..........................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) Hirdetések: Nyilt-tér; a legolcsóbban eszközöltetnek sora ..........................30 kr s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimeete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Böjti gondolatok. Néhány év óta felkaptak egy kissé furcsán hangzó kifejezést; úgy hangzik, hogy: farsang a böjtben. Könnyű megmagyarázni a jelentőségét, mely jól magyarán nem mond egyebet, mint azt, hogy ne hallgassunk se a kalendáriumra se a papokra, hanem mulassunk vigadjunk, ha nem is időz már nálunk Karneval herczeg. Hát bizony nem is igen venni észre, hogy a naptárban levő határidő vetne véget a farsang uralmának és sok tánczmulatságról nehéz volna megmondani, hogy vájjon végét jelenti-e a farsangi vigalmaknak, vagy kezdetét a nyári mulatságoknak. Hiába, nálunk szeretnek mulatni; még a búbánatot is mulatsággal verjük el nem vigadunk sirva, hanoin sírunk vigadva. Pedig ránk férne, hogy kissé komolyabban vegyük a dolgok folyását. Szegény nemzet vagyunk, bár a természet elhalmozott kincseivel; elmondták már rólunk, hogy megfulladunk a saját zsírunkban és e mellett óriási vidékeken nem él a nép mással mint csak kukoriczával meg zabbal. Földbirtokosok, kik nem tudják mennyi ingójuk- ingatlanuk, nem fizetik meg adójukat, halálba menekülnek hitelezőik elöl, de azért farsang alatt szórják a pénzt és farsang után sem kímélik. Pillantsunk kissé vissza és tekintsünk kissé előre. Az idén kevésbé zajos volt Karneval uralma mint egyébkor; tudjuk, hogy mily országos gyász mérsékelté" a mulatókat, azért élete nem volt kevésbé pezsgő, mint más években. A kaszinókban csak úgy verték a blattot mint'■bármely más évben. A hölgyek nem fejthették ki ugyan a szokott pompát de azért akadt módjuk, hogy különféle czime- ken gombostű pénzhez jussanak. És akik nem tették, majd kárpótlást követelnek a nyárra, a fürdő idényre. Ugyanakkor, mikor megkezdik a mezei munkákat, akkor látnak hölgyeink az operáláshoz. Kezdik a kalapokon, tavaszi toiletteken aztán folytatják a nyári ruhákkal és fürdőzéssel. A mi uraink a nők elől a kaszinóba menekülnek; a füstös és még füstösebb szobákban és termekben ülnek az urak, verik a blattot, lökdösik a tekegolyót, fogyasztják a bort, sört, e mellett pedig nem feledkeznek meg a honmentő gondolatokról sem, sőt ráérnek arra is, hogy a megszorult Bismarcknak osztogatnak jnbbnál jobb tanácsot. A földek ügyeivel kevésbbé törődnek, hiszen mire való volna a számtartó, az ispán úr P Hadd járjon a dolog után, vesződjék ő kelme a kitelelt béresekkel és barmokkal! Ha aratáskor nem ad a föld annyi magot, mint a-hogy a földesúr szeretné, persze erről ők nem tehetnek. Arról nem tudnak a mi uraink, hogy a német, belga s más polgárosult államok földművesei mily hatalmasan .viaskodnak a természettel, mennyire kinyerik a föld minden javát a nélkül, hogy kizsákmányolják a talajt. Tanulhatna tőlük az ezer meg ezer holddal rendelkező földesúr és a negyedtelkes gazdaember. És a mi áll a földbirtokos osztályra, jó részben elmondhatni azt a kereskedőkről, iparosokról, az értelmiségi osztályok tagjairól. Sok kemény szónak volna jogosultsága; böjt idején fogékonyabbak a kedélyek a jó tanács iránt. Ha nagyon is sötét színben láttuk a jövőt, annál jobb ha kedvezőbbek állapotaink, mint a minőnek leirtuk. A márczius 15-diki ünnepély. A ki nem látta azon lelkesedést, mely a negyven- nyolczadiki viharos időkben a polgárság körében nyilvánult. : fogalmat szerezhetett magának arról márczius 15-én. Mintha a 41 év előtti idők szelleme, és a „Talpra magyar“ hivó szózata ébresztette volna fel polgárságunkat a mindennapiság rendes ágyából: oly élénk képet nyújtott városunk e napon. Az érdeklődést mindenesetre növelte az egyetemi ifjúság mozgalma, mely még napokkal előbb falragaszok utján irányította a közönség figyelmét márczius 15-éré. Már a délelőtti órákban megjelentek a nemzeti -zinü kokárdával feldíszített egyetemi ifjak az utczák- ban érdeklődést keltve mindenfelé. Ebéd után megnépesűltek az utczák s különsen a városháztér járdáit lepte el a közönség, mely kíváncsisággal leste a történendőket. Az egyetemi ifjúság, mely előbb Majthényi István orsz. képviselőt fogadta 2 óra után a vasútnál, fél 4-kor kezdett a városháztéren gyülekezni. Négy óra volt már, midőn a menet a következő rendben megindult: Elől ment a rendet fentartó tűzoltóság és a nemzetőri zászló alá sorakozott egyetemi ifjúság; ezt követte a városi hatóság, a negyvennyolczas honvédek, a városi képviselő testület és az Egyesült Gasinó-Kör küldöttsége; a dalárda, mely a boldogult dalkör, a kath. legényegylet- és az egyetemi ifjúság tagjaiból alakult ez alkalomra, zászló alatt sorakozott; a menetet, az ipartestület tagjai és a nagyszámú érdeklődő közönség zárta be. Már ekkor is mintegy 300 lehetett azok száma, akik a menetben részt vettek. Mikor a menet, melyhez később a zászló alatt kivonult „Első Általános Ipartársulat“ is csatlakozott a vámhoz ért, hozzá számítva még azon jelentékeny számú élelmes közönséget, mely jóval előbb biztosított magának a honvéd szobornál helyet, 1200-at túlhaladott számra nőtte ki magát. Az egyetemi ifjúság és a dalárda csak a tűzoltók segítségével tudott magának utat nyitni a szoborhoz, hol az ünnepély a dalárda által énekelt „Hymnus“-szál vette kezdetét. Ezután a közönség feszült érdeklődése mellett Szenessy Aladár joghallgató lépett a szobor talapzatára, ki a közfigyelmet már azért is magára vonta, mert diszmagyarban Petőfinek meglehetősen hú külsejét öltötte magára. Harsogó éljenzések között szavaiba el a „Talpra magyart“, melynek minden egyes szava megtette a várt hatást. Erre Megyery Dezső, újonnan kinevezett váczi kir. járásbirósági joggyakornok, csinos alakja tűnt fel a szobor talapzatán, aki a következő szépen kidolgozott beszédet mondotta el : Tisztelt Gyülekezet! „Összejöttünk, hogy az emlékezés ösvényén járva, mint széjjel hullott gyöngyöket, keressük a múlt idők fényes drága nyomait, időről emlékezzünk, melyben csodák történtek, melyben a szabadság élő géniusza i köztünk lakott s forró 1 ehével férfiak szivét érintve, félistenekké tette azokat; midőn lángoszlop vonult végig e világon s a ki érezte áldó melegét, szent tűz gyűlt szivében s lobogó zászló alatt rohant, készen utolsó esepp vérét hazájáért áldozni. Összejöttünk, nem csak hogy kegyeletes szokásnak tegyünk eleget, ‘ de mert kell, hogy a hálás utókor minden alkalommal meghozza elismerésének adóját s jól esik ha apáink dicső emlékére szivünk feldobog. Rekkenő nyári napon négy oldalról rémes fekete fölleg vonul a derült égre; elfogja a napot . . . árny borul a vidékre ... és csönd lesz ... és sötét lesz! ... De villám czikkáz s a rémes csöndet csattogó vihar váltja fel, melyben elszorul a gyenge szive, de feldobog a bátraké. Sötét felhő árnyékolá hazánkat is tisztelt gyülekezet s a borús homályban nem tűnt fel egy fénysugár, mely hazánk és konok ellenségei közt a békülés útját megvilágította volna, Minden oldalról ellenség környezte a magyart s valóban erős szívnek kellett annak lenni, mely ilyen körülmények közt remegve ne dobbant volna meg a közeledő veszély láttára ; erős férfinak, ki bátran mert volna a kétes, a sötét jövőbe tekinteni. S a vész folyton növekedett. De a vész növekedtével nőtt a bátorság is. — A folyton zaklatott haza minden hü fia égett a vágytól szembe szállni a közelgő veszélylyel s a lappangó viharnak csak egy gyújtó villám kellett, hogy kitörjön s pusztítva bár, de jótékonyan tisztítsa meg a tespedés légkörét. Márczius volt; az évnek hajnala; várva-várt beköszöntője virágos kikeletnek. Ibolyák nyílása, madarak danája, tavasz ébredése üdvözölte szabadságunk felkelő napját, midőn állandó sugarait először hintette szét s tán az eső is, mely első megnyilatkozásakor omlott le az immár szabad földre, áldásul hullott reá. Márczius 15-én ködös-esős tavaszi napon riadó hangzott fel Pestnek utczáin, egy költemény, lánglelkü költő müve, mely ajkról-ajkra szállva viszhangot keltett minden szívben s melynek végsorait esküként fogadta s eskünek mondta el ifjú és agg, férfi és nő egyaránt. Az eszmék, az eddig rejtve volt érzelmek elemi erővel törtek elő a megrázó költemény hatalmas hangjaira, melyek harczi riadó hangjaiként rázták meg a szivek húrjait. S a magyar nemzet az eddig annyira zaklatott szegény haza, felébredt nehéz álmából s bő- l szült oroszlánként törte szét rabbilincseit. Uj nap derült az égre, szabadság dicső napja s fényes sugarai egymás után űzték el az ósdiság eszméit, e gyászos éji rémeket; behatoltak a hazájukért szenvedők sötét börtönébe, hogy ragyogó fényükkel, áldó melegükkel meghozzák számukra a szabadulás, a menekülés vigaszát. A legsúlyosabb teher a czenzura omlott le legelőször s a nemzet szabadon fellélegző keblének első öröm kiáltásaként a „Talpra magyart“ és a „12 pontot“ küldte világgá a most már szabad sajtó. — Majd felhangzott a kiáltás ezrek ajkán „Fel Budára! Táncsicsért!“ S az ősz irót, kit hatalmára féltékeny zsarnoki önkény, honához hű szive miatt mély börtön fenekére vetett, egy nagy nap méltó befejezéséül, örömzajjal szabaditá meg a lelkesült tömeg. S a lelkesedés lángjához, mely lobogva gyúlt ki e nap reggelén, méltók voltak e nap eseményei, méltók a vívmányok, miket hálával kegyelettel emlegetünk mi s emlegetni fog örökké minden magyar. Márczius 15! Dicső nap volt az, tisztelt gyülekezet. — Mint üstökös, mely váratlanul feltűnik az égen, hogy mint egy másik szebb világ hírnöke, bevilágítsa éjszakáinkat s aztán újra eltűnjék a nagy minclenségben, nem hagy bár nyomokat fényes hosszú utján és minden század-ezred évben látogat meg egyszer, de csöndes estén elregélünk róla s a késő utód, kinek ős apja látta csak, tán várja visszajöttél, akkép e nap emléké szivünkben 'él. s az unoka ki nagyszülője keblén tündérregét kíván meghallani, ámult ajakkal, dobogó szívvel hall tündérregében igaz valót ősök dicső dolgáról, kik egy napon, egy szent napon rabbilincseket ráztak le könnyű pehelyként: és szent ili- letetséggel omol le s imát mond porló hamvaik felett. Van-e kinek keblében a szív meg ne dobbanna, gyorsabban ne verne e nagy nap emlékére? Kiben a dicső példára az utolsó csepp vér forróbban ne pezsegne? Van-e, ki e nap után bátran ne merne a jövőbe tekinteni? Nincs! Nem lehet! Kell, hogy bizzunk a jövőben mert: »Neked virulnod kell még oh Hon, Ragyogva büszkén, fényben, szabadon !« s ha van ki fél, ki retteg, kiáltsuk neki: »Félre kislelküek ! a kik még most is Kételkedni tudtok a jövő felett; Kik nem hisztek, hogy egy erős Isten Őrzi gondosan a magyar nemzetet.« És erős Isten őrzi valóban, ki erejének hatalmát, e napon mutatta meg nekünk. Beszéljek e tisztelt gyülekezet, a fényes dicsőséges időről, mely követte e napot? Gigászok harczát, félistenek viadalát, gyönge röpke szó merje-e ecsetelni ? R.ege száll az ajkról-ajkra hőstettekről, harczi dicsőségről ; hősök emléke zengő danában él örökké s a mint a nagy idő sírjuk felett tova száll, a késő kor gyöngébb embere némán, csodálva néz vissza a távol múlt ködébe s lelkesülten beszél csodákról, ősök harczairól. Omló sírok mélyiben viharos, zivataros napok hősei nyugosznak, porló hamvaik felett lágyan susog az esti szellő, és sírjukon a csöndes alkonyaiban édes danákat zeng a csalogány. Ti sírotokban nyugvó hős- fiak, mi álmotok lehet ott mélyen alant ? Álmodtok-e dúló csatákról, megreszket-e porladó szivetek hamva, ha trombita hangját hozza a szél nyugvó helyetek fölé? Végzett munka után nyugodjatok békén, pihenjétek fáradalmaitok, de lengjen köröttünk szellemetek. S ti élő tanúi daliás időknek, ha jönnek majdan borús, zivatar idők, emlékezzetek márczius 15-kéről, mondjátok el, mi történt utánna, hangoztassátok a haVczok történetét s fiaitok, unokáitok serege hazájáért bátran rohan majd vészbe, halálba. Mozgalmas időket élünk tisztelt gyülekezet tán a közel jövőbon, tán nem sokára megjelen köztünk a harcz szelleme, szükség lehet még e vihart, vészt látott zászlóra; lobogjon fel hát szivünk a nagy, a fényes napok emlékén és én hiszem s bizonyára mindenki velem, hogy élni fog, örökké élni fog a szabadság, a haza.“ A közönség lelkes éljenzéssel jutalmazta a szónok dicséretre méltó igyekezetét. Az ünnepély egyik kiváló pontját Strausz Zsig- mond szigorló orvos szavallata képezte, ki Tóth Kálmánnak „Előre“ czimü alkalmi költeményével a szó
