Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1889-09-29 / 39. szám

nek nagyrésze vízszivattyúzásra is használtaik. Ezen ország jelentékeny-nagy része, ugyanis, a tengerszín alatt feküdvén, a hatalmas védtöltósek bírnak ugyan eredmény nyél daczolni a tengervíz óriási nyomásával; de a fölszinre szivárgó talajvíz elárasztana mezőket, szántóföldeket, kaszálókat, kerteket, ha nem gondoskodnának annak levezetéséről. De miként vezethető le oly viz, amely a tengerszin alatt fekvő területen gyűl össze? Csak a szivattyúzás által. A földek hát, melyeket számos öntözési- és hajózási-csatorna (ilyenek szükségesek Alföldünk számára!) metsz keresztül-kasul, keskeny, sekély vizgyüjtőcsatornákkal bírnak: ezekből a széljárgányok segélyével oly levezetőcsatornákba szivattyúzzák, illetőleg emelik az összegyülemlett talajvizet, melyek a védtöltések koronáin húzódnak: innen a hajózási csatornákba és folyókba ömlik a viz, melyek azután a tengerbe hömpölygetik azt. Gőzgépek által végezve túldrága volna e munka; míg a széljárgányok arányos áron végzik el azt.

Arányos áron! Ez a legfontosabb kellék a mező- gazdaságnál használt gépeket tekintve. Arányos ár! ez azt jelenti, hogy a végzett munka költségei helyes arányban állanak: időhöz, tőkebefektetéshez, a kezelő-személyzet fizetéséhez, tőkénk kamatozásához, gépkopási- töriesztéshez, az elért eredményhez stb.

Például, Tarnóczy Gusztáv széljárgányait csak ritka esetben használhatnod kellő sikerrel Alföldünkön és a dunnántúli megyében nagy cséplőgépek hajtására; mert a cséplésnél vajmi káros volna az esetleges gyönge szellőtől, vagy pedig a szélcsöndtől is függővé tenni a munka szakadatlan serény folytatását. Mig ellenben időhöz nem kötött munkák végzésére, minők, például, a vízlevezető-csatornák kiszivattyúzása, szecskavágás (mikor előre is dolgozhatunk,) kukorica-morzsolás, szemdarálás, magrostálás stb. Tarnóczy Gusztáv széljárgányai honunk minden vidékén kitűnő szolgálatokat tesznek mezőgazdáinknak.

Igen nagy előnye Tarnóczy Gusztáv gépcsarnokának, hogy nem gyártat mezőgazdasági-gépeket, hanem bizományba veszi azokat a legkiválóbb gépgyárakból. Ez óriási előny; mert a gyáros szerfölött gyakran előszeretettel viseltetik egyik-másik oly gyártmánya iránt is, amely több tekintetből kifogásolandó; mig a kereskedő nem elfogult egyik gyár készítményei iránt sem, ő azt tartja: „a jónál van jobb, vegyük hát a legjobbat.“ S ez oka, hogy a gépek valódi belbecsét tekintve, (ez pedig elkerűlhetlenül szükséges) a lelkiösmeretes kereskedő néha olcsóbban árulhatja azokat, mint a gyáros. Tarnóczy Gusztáv gépcsarnoka e, rá nézve vajmi előnyös helyzetben van.

Ezen, maga nemében páratlanul álló gépcsarnok szerfölött nagy súlyt fektet a kísérletekre; mert azt tartja, (s ebben szintén igaza van!) hogy az elmélet ez irányban is sántít, ha a gyakorlat nem bizonyít az illető gép kiválósága mellett.

A Tarnóczy-gépcsarnok különlegességei közé tartoznak a „Hornsby et Sons“-féle gőzcséplők és a Krum- pach-Schlick-féle állitható-hármasekék; úgyszintén, a Ganz-cég által gyártott „Little Grant“ (kis óriás.) Az elülemlitett az egész föld legkitűnőbb gőzcséplőgépe; a második, egyebek között, a vogyerádi (Nyitra-megye) nagy ekeversenyen — 1885. május 28-ikán — is mint legjobb az arany-oklevéllel lön kitüntetve; az utóbbi pedig már rendkívül olcsó áránál (most csak 55 frt egy darab) fogva is országszerte nagy keresletnek örvend.

A „Yáczi Közlöny“ tárczája.

D . . . . nek.

Távoznom kell ! . . . Búcsúzom tőled,

Kit annyira szerettelek,

Hadd mondja ime ! e levélke Utolsó búcsúmat neked !

Ha habzó serlegek zajánál,

Kutattuk múltat s a jövőt;

Ha a jövőnek titkos fátyla Fellebbent a szemünk előtt,

S boldognak láttuk, telve széppel —

Vetled-e észre akkoron,

Hogy mennél szebb a jövő képe,

Annál jobban sohajtozom ?

S ha kis szobádban, néma csendben Hallgattuk, mint fütyül a szél,

S elgondoltuk, hogy ez az őszről,

Az elhervadásról beszél,

Szemembe titkon kony lopódzott,

S a köny szivemnek jól esett,

Könyeztem a halált ha láttam,

S megkönyeztern az életet.

Szeretnék élni vígan, bajban,

S a vidámságot kerülöm,

Szeretnék halni elhervadni,

Ha nincsen semmi örömöm ;

Hisz’ örömtelen hideg élet,

S a pusztulás az egy talán.

Hisz’ átbolyongni hosszú éltet Öröm nélkül: lassú halál! . . .

En elmegyek s húcsúzóképen Csak azt kívánom teneked:

Kerüljön messze téged mindaz,

Mit szegény szivem szenvedett!

M . . . s

Párisba és vissza.

VII.

(A hetek gyülekezete. — A Büdecker tudósok. — Cselőte. — Luzern. — A görnyedt mozdony. — Deszka gloriette. — A Glet- scher-kerl.)

„Aztán vigyázz magadra, édes fiam! Megnehűtsd magad, éjszakára ki ne maradj, s mihelyt megérkezel, írd meg, nem tőrtént-e az úton valami bajod; majd írok én is. Jól viseld magad! Ha valamire szükséged

Más jeles különlegességei e gépcsarnoknak a „tri- eur“-ök legkiválóbb példányai. Mily szerfölött nagyfontosságú a „trieur“ minden mezőgazdára nézve, azt fölösleges magyarázgatnunk; mert mindenki tudja: „egyedül jó mag ad jó vetést.“

Tarnóczy Gusztáv gépcsarnoka részletfizetésre is ad el bárminemű gépet; ez oly nagy előny a mezőgazdákra 1 nézve, amelyet mindenki kelőleg bir méltatni.

Ezeken kívül a Tarnóczy-gépcsarnok szerfölött gazdag készletben bírja raktáron mindazt, amire akár a nagybirtokosoknak, akár a középbirtokéi mezőgazdáknak, akár pedig földművelő polgártársainknak szükségük van.

Legutóbb a múlt tél végén látogattam el Észak - Amerikába, melynek mezőgazdasági-gépipara bizonyára szerfölött fejlett. Nagy örömmel állapítom meg, hogy a Tarnóczy-gépcsarnok még ott is számot tenne gazdag és változatos árúkészlete folytán.

Szekrényessy Kálmán.

CSARNOK.

Elfelejtett magyar dalműveinkről.

Nem uj dologról irok s nem is én vagyok az első ki a jelen czikk tárgyáúl a feledésbe ment dalművekről való megemlékezést választom. — Évekkel ezelőtt volt már lelkes, hazafias érzelmektől áthatott szószólója a magyar zenének, de szavai pusztában hangoztak el. Sok, egymást az előkelő intendánsi széken követő egyén és igazgató megbocsáthatlan hibája, sőt mondhatni bűne az volt: hogy nemzeti zenekincseinket, a magyar dalműveket háttérbe szorították különféle, indokolatlan okokból.

Mindig azt halljuk, valahányszor a hazai zeneirodalomról van szó, hogy az szegény és hátra van maradva a többi nemzetek zenei irodalmától. És miért van ez? mert a pártolási szellem hiányzik intéző köreinkből s szívesen nélkülözik az eredeti művet a külföldi zeneirók műveiért.

Valóban nagy szerencsének tekinthetjük azt, hogy zseniális ősz zeneköltőnk Erkel „Hunyadi“-ja és „Bánk- bán“-ja s legutóbb előadott „Brankovicsa“ még a műsoron vannak s hirdetik a magyar közönségnek a nemzeti dalművek létjogosultságát. Pedig hány eredeti dalmű áll még ezeken kívül rendelkezésére az operaház igazgatóságának, melyek előadásával folytonos ingert gyakorolna a hazai zeneszerzőkre, de melyek folytonos és rendszeres mellőzése, mélyen és fájdalmasan lehangoló azokra, kik hivatást és kedvet éreznének uj dalművek írására.

Örvendünk, ha az operaház igazgatósága a külföld jeles termékeit felkarolja és szinreliozatja, mert épen az idegen dalművek szinrehozatalával bizonyítjuk be, hogy a művelt külfölddel párhuzamban haladunk s hogy szellemi rokonságunk méltó kapcsokhoz van fűzve, de az idegen művek mellett első sorban hazai zeneirodalmunk felvirágozására kellene törekedni az igazgatóságnak.

Mily örvendetes napok voltak azok, midőn Erkel remek „Hunyadi“-ja megszületett! Hogy örült minden magyar szive, midőn a magyar dalmű irodalom egén a „Bánk-bán“ tősgyökeres magyar zenéje feltűnt s gyújtó dalaival fellelkesité a közönséget. Ezt az időt nevezhetvolna, csak irj! No pá, pá édesem.“ így búcsúzgatott egy tisztes hölgy a párisi állomáson búslakodó fiától, ki bizonyára 8 napi fegyvergyakorlatra volt berendelve. A fiú pedig ott húzódott meg a vaggon egyik szögletében, s szivarjából keservében bodor füstöket eregetve, szentül megígért mindent.

A vaggon másik szögletében nászutas pár foglalt helyet. Llogy azok lehettek, azt abból következtetem, hogy piskótát ettek, s nagyon apró kofferjeik voltak.

Hatan tehát már voltunk. Hetediknek pedig egy illuminált taliánt tuszkolt be közénk a furfangos ka- laúz, hogy ne unjuk magunkat. Szörnyen el volt ázva a szegény sógor, sok baja volt velünk meg a kofferjével. Keveset beszélt, de annál többet sóhajtott, nyilván sejtette, hogy nem jó helyen jár. Egyébként elég tisztességes ember lett volna.

Az ilyképen összealakult gyülekezet meglehetős hallgatag volt és szótalan. De bajos is volt beszédre gyújtani. LIa a nászutas pár kezdett társalogni, mindenki oda figyelt; ha mi kezdtünk egymással beszélni, mindenki ránk nézett, s ki tudja miféle barbár népségnek tartottak; ha a sógor mormogott, ijedezni kezdettünk; az úrfit pedig mindannyian sajnáltuk.

Páristól Dijonig éppen reggelre értünk. A nap megsúrolt fényes korongja már ott lógott a schweizi hegyek fölött, midőn szendergésünkből felébredve, azt is észrevettük, hogy a sógornak hült helye. Bizonyára lemaradt valahol. A. völgyekben sűrű köd hullámzott, lomhán vánszorogva a regényes fenyves katlanokban, ide s tova. Bezzeg jó lett volna most egy-két Büdecker tudós közénk. Mert a Büdecker-tudósok a mily unalmasak a békés otthonban, ép oly megbecsülhetlen portékák hosszú úton. Ezek az urak mindent tudnak (persze könyvből) hol ? mi ? mikor történt, merre ? mikor érkezünk, hány tornya van ennek a templomnak, hány szobor vagy kép ebben a múzeumban, mikor emelték ezt az emléket, ki tervezte stb. Hány híd van a Them- sén, hány numerus Párisban stb. Tehát ily élő Bä- dccker nem volt köztünk, pedig jó lett volna.

Pontarlier állomásra dél tájban értünk. Innen Schweiz már csak egy jó ugrás. Alig vártuk a pillanatot, midőn a havasok honába érkezünk. Elő is szedtük szaporán schweizi könyveinket, mappáinkat, látcsöveinket. Helyet az ablakoknál szereztünk, hogy jól láthassunk. Különben a schweizi vaggonok nagyon czél- szerűen vannak szerkesztve touristák számára. Csupa

jük méltán a magyar zene aranykorszakának. — Miért ne lehetne a magyar zene iránti lelkesedés napjait ismét visszavarázsolni ?

Erkel már említett dalművein kivid, melyek jelenleg néha a repertoirra kerülnek, ott vannak még „Dózsa György“ ez a remek kidolgozású és hatásos zenerészletekben bővelkedő eredeti dalmű. Régi emberek még emlékezni fognak a nagy hatásra, melyet ez a mű megjelenésekor előidézett. A Pauli pár és Kőszeghy magas színvonalra emelték a dalmű minden egyes szép részletét. És mi lett a sorsa a jeles munkának? eltemették s évtizedek óta aluszsza örök álmát. A „Névtelen hősök“ is nagyon megérdemelnék az újbóli feltámasztást s talán „Bátori Máriá“-val sem vallana szégyent a hazai zeneirodalom, ha a magy. kir. opera igazgatósága előkeresné a porlepte vezérkönyvet s újra szinrehozatná.

Erkel jeles dalművein kívül ott van Mosonyi Mihály „Álmosa“, melyet 1865-ben Radnótfáy intendáns elfogadott előadásra s 2000 frtot költött is rá és még máig sem került színre. Sok éven keresztül sürgették előadatását, de hiába. Radnótfáy utódja Zichy Antal félretétette s Orczy uralkodása alatt is csak szó volt arról, hogy szinrehozzák. Beniczky a jelenlegi intendáns igen derék dolgot végezne s elődjeinek megbocsáthatlan hibáját hozná helyre, ha előadatná, mert Mosonyi „Álmosa“ oly nagybecsű és érdekes magyar zenészeti műtermék, melynek szinrehozatala nemcsak becsületére válnék operaházunknak, hanem annak mielőbbi megvalósítása által egy rég visszatartott erkölcsi kötelesség teljesítését is leróná.

„Álmos“ ellen leginkább azt szokták felhozni, hogy a magyar zene terén elmaradt álláspontot foglal el s hogy nagyon is specifikus magyar jelleggel bir, a minél a mai kor már sokkal többet követel, főleg opera zenében. Ha valaki eszményíti a magyar zenét s a magyar dalt, rythmust, harmóniát magasabb színvonalról kezeli, azonnal van mit hallani a népies irányt megtámadó kritikustól — hogy elferdítik és kivetkeztetik jellegéből a hazai zenét.

De ha valaki megtartja a magyar zene jellegét s a mellett mesteri formákba önti s művészi alakításban mutatja be, mint Mosonyi, akkor triviális s túlszárnyalt álláspontra helyezik. Hiba az, hogy van oly operánk, mely ellen mig egyrészt zenészeti tekintetben kifogásunk nem lehet, másrészt híven megőrzi a nemzeti jelleget. „Álmost“ Liszt Ferencz is melegen ajánlotta előadásra, de ő is süket fülekre talált, pedig legyen ez a dalmű úgy betanítva és kiállítva mint kell, bizonyára más véleményre térnének még azok is, kik annakidején mindent elkövettek, hogy szinrehozatalát megakadályozzák.

„Álmos“ zenéje tisztán magyar jellegű, kivéve az 1-ső felvonást, mely majdnem egészen kosmopolitikus szinetű, s a mellett erőteljes karai és hangszerelése művészeti magaslaton állanak. Költői szépségű szövegét Szigligeti Ede irta. Ennyi előnyök után méltán csodálkozhatunk a felett, hogy daczára, hogy előadásra elfogadtatott, mégis méltatlanul a feledés sűrű fátyolét borították rá.

Zenekari műveit ugyan az a sors érte, mint dalműveit. „Széchényi gyász“ czimü müvét 1860-ban egy philharmoniai hangversenyben előadták. Az akkori kritika igy ir róla: „Mosonyi ezenekari műve akármely klasszikus hangverseny műsorán is méltó helyet fogablak az egész vaggon, s a mellett oly kényelmes, hogy hozzá foghatót egész úton nem találtunk.

Schweizi utunkban legkellemetlenebb volt az, hogy minden valamirevaló állomáson át kellett szállnunk. Erre a műveletre pedig mindenütt nagyon kevés időt engedtek. Volt is lótás-futás, sőt lemaradás is.

Verrieres állomáson egy tisztes öreges úr lépett közénk, s egy még tisztesebb hölgy. Lehettek együttesen vagy 150 évesek. Sokat beszéltek, különösen ő nagysága az időjárásról, a letűnt ifjúkorról, az utazás előnyeiről, az öreg (pardon) asszony anyjának haláláról, a párisi kiállításról, a mérnöki tudomány szépségeiről, s a hivatalnokok elfoglaltságáról. Mind igen okosan fejtegette, szinte sajnálom, hogy le nem írtam.

Ez a társalgás eltartott vagy három óra hosszáig, miközben elhaladtunk a neu-chateli tó mellett, elhagytuk Neu-ville, Biel, Bern városokat, láttunk gyönyörű fenyveseket, réteket s gazdasági telepeket, melyek Cse- lőtét nagyban felülmúlják.

Bernben két fiatal úr csatlakozott hozzánk, kik igen szívesen fejtegették az ottani társadalmi és egyéb viszonyokat, s figyelmeztettek a vidék nevezetes pontjaira.

Luzernbe este 10 órakor érkeztünk. Hogy hová széliünk, azt persze itt sem tudtuk előre; így történt aztán, hogy végig kopogtattunk vagy három hotel ajtaján, mig végre egy helyen — a Beaurivage hotelben — mégis befogadtak bennünket. Előkelő hotel volt azt láttuk, sőt utólag, a fizetség alkalmával, tapasztaltuk is.

Reggel első dolgunk volt a gőzhajóhoz sietni, hogy Vitznau állomásra hajózván, onnan a Rigi-Culmra feljuthassunk. A hajó éppen indulandó volt, hogy oda értünk. A „Germania“ fedélzetén lehetett körülbelül vagy 200 utas, ezek mind Vitznau felé igyekeztek. A vier-waldstátti tó gyönyörű látvány. Meredek havasok körítik mindenfelől, vize átlátszó tiszta, melyben a ha- vastövi fenyvesek és az ég felhői elragadó pompával tükröződnek vissza. Itt-ott a nap fénye is betéved a féltékenyen elrejtett tó bájos tükrére, honnan hirtelen vissza értődve, gyémántként szórja eltöredezett sugarait a lassan hullámzó víz felett. A havasok regényes aljában kis községek építvék, melyek mintaszerű tisztasága, csinossága, valóban meglepő. A tó medre oly meredek, hogy fövénypartja egyátalában nincs.

Hajónk körül az étkes halak milliói rajzoltak s csoportosultak a vízbe szórt zsemlyedarabok körül.

Egy óráig tartott, mig hajónk Vitznauba érkezett,