Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1889-09-01 / 35. szám

rébe tartozó feldolgozási mellék termékek, melyek az országutak idejében csak a házi szükségletek fedezésére s azon túl nem, vagy csak kis mértékben termel- téttek s legjobb esetben a helyi piaczok korlátái között maradtak: ma már szintén a világ kereskedelem keresett forgalmi tárgyait képezik, úgy hogy az antwerpeni rakodó partokon a magyar búza mellett ott találjuk már Halas, Kecskemét és Nagy-Kőrös vidékének ízletes gyümölcseit is. E jövedelmező termelési ágak fejlesztésére tehát elősegitőleg kell közrehatni, hogy ahol még nincsenek meghonositva, ott mivelés alá vétessenek, ahol pedig már megteremtettek, de összeköttetések hiányában ismeretlenségben vannak, felderittessenek, hogy a termények kiviteli piaczok szerzése által megfe- lelőleg értékesíthetők legyenek.

A tervezett kiállítás ezen, csak vázlatosan előadott czélok keresztülvitele és megvalósítása végett rendez- tetik, mert habár egyes vidékeken az elért sikeres eredményekben a haladásnak kétségtelen jelenségei láthatók és tapasztalhatók is, de ebből a vármegyére, még inkább az ország termelési viszonyaira kedvező következtetést levonni egyátalán nem lehet, mert ha csak egy pillantást vetünk a statisztikai kimutatásokba, az országunk behozatalára vonatkozó számadatok között megütközéssel fogjuk olvasni, hogy csak bor, gyümölcs-, szőlő és főzelék-félékért évenként nem kevesebb mint 17 millió forintot adunk ki, holott mindezeket egy kis számítással és munkával hazánk határain belül nem csak előállíthatnék, de termelésünket fokozva, a belfo- gyasztást túlhaladó terményeket kivitel utján értékesíthetnénk, a mely természetes állapottal fordított viszonyban lévő sajnálatos termelési körülményeink beismerése annak konstatálását is magában foglalja, hogy ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt az említett tennclvé- nyek tekintetében saját bclfogyasztásunk fedezésére nem használjuk ki kellőképen.

Ezen kedvezőtlen állapotok megszüntetésére, hazánk alkalmas területeinek jobb és megfelelőbb kihasználására tehát közre kell hatni, hogy az említett kisebb termelési ága.k mennél nagyobb mivelési területet foglaljanak el. És itt rá kell mutatnunk e vármegyét a phylloxera pusztítás következtében ért nagy közgazda- sági vesztességre, mely csak úgy és akkor lesz csak némileg ellensúlyozva, ha majd a phylloxera által ki- pusztitott s egyébként más, értékesebb termelésre nem használható területeket hova hamarabb gyümölcsösök árnyékolják, — másfelől pedig ha a vármegye alsó felének nagyki terjedésű homokterületei — melyek most csak röpke délibábnak adnak életet — szőlő ültetés alá vétetnek, hogy amikorra a phylloxera hazánk, s vármegyénk gyönyörű szőlőhegyein gyászos pusztítását bevégezte: a homok területeket termő szőlőpászták borítsák.

E nem uj, de még mindig csak a tanácskozmá- nyok és értekezések tárgyát képező reform eszmék gyakorlati keresztülvitele indította a két gazdasági egyesületet e kiállítás rendezésére s hogy annak kizárólag vidéki jelleget adott, abban nem a particuláris érdekek előtérbe helyezése vezette, hanem a kényszerítő szükség, mert e kiállítás a fenforgó körülmények miatt más időre nem, csak is szept. 21—24-ik napjaira volt kitűzhető, mely időpont a már korábban tervezett, de időközben elhalasztott szombathelyi országos kiállítás idejével összeesvén: nem lett volna indokolt egy időben két, országos jellegű kiállítást rendezni.

Kiállításunk tehát szükebb keretű lesz s csak Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye területén termett ter- melvényekre fog kiterjedni. Hogy azonban e kiállításnak tanulságos és oktató jellege lehessen, az első sorban a termelő közönségtől függ, hogy abban mennyire és mily mértékben fog termelvényeinek kiállításával részt venni. A rendező bizottság reméli, hogy ezt az alkalmat a vidéki termelő közönség saját érdekeinek előtunk, füttyentettünk, hogy álljon meg a vonat, mert veszély van. De senki sem vette észre lármánkat, a vonat fékvesztetten rohant. El voltunk készülve, hogy lángba borul az említett kocsi, s vagy vesznünk, vagy menekülnünk kell. De merre? Nincs menekülés, vesznünk kell. A tunnel még hosszú, vészjelzőnk nincs. Kinéztünk ismét, a kerék mellett szikrák villogtak, melyeket villámgyorsasággal ragadott tova az ijesztő léghuzam. Nem segíthettünk a helyzeten, néztünk, féltünk.

Végre minden nagyobb baj nélkül kijutottunk a 24 perczig tartó tűiméiből, melyre megkönnyebbülve tekintettünk vissza, mint a ki halálveszélyből menekült meg. Egy közeli állomásra érve, azonnal lármát csaptunk, oda rendeltük az állomási főnököt, kalauzokat, minden lehető és lehetséges vasúti közeget, hogy a bajon segítsenek. A kocsi alól még akkor is torlódott a füst, s az elégett kocsi-kenőcs kellemetlen gőzt árasztott. A kocsi utasai csak most tudták meg, mi történt velők, és talán szerencsére, hogy csak most. Mert ha előbb észreveszik vala, ki tudja félelmükben mit tesznek. A veszély tehát elmúlt; a hölgyek azonban, mert a 31-ik kocsi közönsége jóformán hölgyekből állott, s vezetőjük Dolinay, más kocsit követeltek. Csakho’gy ott nem volt.

Egyszerre csak elrikkantja magát egy rekedt ta- lián konduktor, hogy „partenza“, a mi magyarul any- nyit tesz, hogy „mehet!.,“ a füstölgő kocsi közönsége pedig majd bogy le nem maradt. „Úgy sincs már messze Modane, a határállomás, majd kapnak ott más kocsit,“ vigasztalta megszeppent népét az egykedvű czédula-csipkedő.

Modane, franczia terület, volt azon hely, hol illődéi mesebb bánásmód, lett osztályrészünk, de némelyeket itt is üldözölI a folytonos „pech.“ Mi néni panaszkodhattunk. Kínom vaggonba jutói.tünk, hol kényelmesen elhelyezheti ük podgyászunkaí is, morf legalább kél szer akkora terület feleli rendelkeztünk mint előbb. De panaszkodott a 84-ik csoport, mert hely nélkül maradi. Ezeknek lehál helyei kelleti szorítani. Mi is

mozdítása végett nem hagyja felhasználatlanul s méltányolni fogja a gazdasági egyesületek törekvéseit azzal, hogy ezen nem csekély fáradságot és anyagi áldozatot igénylő kiállításban tömegesen fog részt venni s termel vényei vei minden egyes vidék, minden egyes község képviselve lesz.

A kiállítás ideje alatt a fentemlitett két gazdasági egyesület együttes közgyűlést, szakosztályi értekezleteket és szakszerű felolvasásokkal egybekötött nyílt vitatkozást fog tartani s tanulmányi czélból az István- telki földmivelési iskola és az állami phylloxera állomás telepére kirándulást fog rendezni. A kiállítás szeptember hó 21-én d. e. 10 órakor fog megnyittatni s 24-én d.

u. G órakor fog berekesztetni.

A keresztülvitel többi részeire vonatkozólag az ide mellékelt bejelentési ivek kimerítő felvilágosítást nyújtanak s e helyen csak annak ismétlésére szorítkozunk, hogy a rovatok szerint kitöltendő bejelentési ivet augusztus hó 31-re beküldeni, a kiállítási tárgyakat pedig oly időben szíveskedjenek feladni, hogy szeptember 18-ra beérkezzenek. Budapesten, 1889. évi augusztus hó 1-én. A kiállítási rendező bizottság nevében: Gróf Szapáry István, elnök, Horváth Döme társelnök, Földváry Mihály, alelnök, Beniczky Gábor, alelnök, Tahy Lajos, alelnök, Zseny József, jegyző.

Néhány igaz szó iparunkról.

A párisi kiállítás szintén igazolja, hogy a világ ipara legutóbbi éveinkben ismét óriási haladást tett. Az emberi elme szolgájává bilincselte a természet leghatalmasabb, legféktelenebb, leg- rontóbb elemeit s azok segélyével értékesíteni bírja még a leghaszontalanabbnak tekintett anyagokat is, [meljek dúsgazdagokká bűvölik azon nemzeteket, melyek ezen eszközöket czéljaik elérésére használni tudják.

Nehéz az átalakulás ; de e nélkül el kell a magyarnak vesznie, — még pedig nagy ellenségeink gúnykaczaja között. Dicstelenül, nem erőszakos halállal, hanem sorvadás okozta végelgyön- gülésben. Ugyanazon dob, mely csatákban hős teltekre lelkesité a haldokló vitézt, adja a jelt földbirtokos curiájának elhagyására, melyet idegenek foglalnak el nem aczél, de papír fegyverekkel.

Újabban ugyan divattá lelt az iparról beszélni és Írni. Az iparra buzdítani a szegény embereket. De azért mégis csak némi tartózkodással, némi leereszkedéssel viselkedik az iparossal a született uraság: minek következményeként látjuk, hogy az iparos ügyvéddé, bíróvá, földbirtokossá stb. neveli fiát, ha csak módja van, vagy ha némi tehetséget fedez fel benne, mivel nem kívánja neki azon társadalmi sinylődést, melyben ő maga átküzdi életét, így ezen osztály nem fejlődhetik, hanem marad a régiben. Mit is lehet várni oly szegény emberektől, kiknek legvagyonosobbjai, más pályákra térnek.

Honnét jöjjön az eszme, a találmány, a tudás és a pénz a szükséges kísérletezésekre, melyek nélkül ipari haladás, felvirágzás, lehetetlen. Vagy talán pótolja ezt a kormány? Ha itt-ott akad egy élesebb elme az iparos körökön belül, vagy azokon kívül és van valami gondolatja — nem-e kénytelen honi pártolás hiányában külföldön keresni támaszt? Olt érvényesül, még pedig gyakorta nem ritkán édes hazája megrövidülésére, kárára és kizsákmányolására ; mert itthon az iparos köröknek nincs pénzök vállalkozásra, a kormány pedig még hivatalnokainak idejét is inkább más mindenfélére, mint a fölöslegeseknek tartott remek találmányok beható tanulmányozására használja.

így folyik ez nálunk régóta és marad minden a réginél, talán addig a mig majd késő lesz a mulasztások fölött álmélkodni. Nem a párisi szégyenletes kiállításunkat veszem irányadóul; mert hiszen ott hivatalosan nem vagyunk képviselve, ámde tekintem össz- iparunk fejlődésének fokát s megállapítom elmaradottságunkat. Hisz azon kevés, amink van, még az sem igazán magyar; mert azt szinte kizárólag idegenek nyújtják, művelik Magyarországon; mig a magyar faj gyermekei majdnem tüntetőleg nézik le az ipari foglalkozást, miintha az méltóságuk alattinak tartanák. Ámde e botorság mindenkit, a ki az ipart műveli, érzelmeiben nagyon sért; az lenézés, kisebbítés.

Elég, ha előveszszük a budapesti gyárosok névsorát; ott látjuk az iparosok mily csekély töredéke bir magyar névvel; ha közlök itt-ott találkozik ilyen, az legtöbb esetben vagy legújabban magyarosított név, vagy pedig a legszegényebb csizmadia, esetleg kovács-műhelyt nevezi magáénak. A vagyonosabb iparosok többnyire idegenek, a kik csak ideig-óráig nevezik ez országot második hónuknak, de bizonyára nem osztoznak annak örömében és bánatában. Mihelyt pár forintot szerzett e téren, zsémbelve az aristoc- rata magyar szellem ellen, viszi magával munkájának eredményét régi hazájába.

De hány van ezek között nem végzett akadémikus, de csak

kaptunk egy urat; nem igen szívesen láttuk, az igaz, de állapotán segíteni kellett; tehát csak elfogadtuk.

Medaneban ránk esteledett az idő is, a vidékből tehát innen kezdve vajmi keveset láttunk. Egy-két kopár magaslat, itt-ott csörgedező patak, a hold halvány fényénél. A távolban zivatar lehetett, a hegyek közt gyakori villám czikázott.

Még mielőtt elszenderedtünk volna, szükségesnek láttuk kissé megvacsorálni. Előkerült a podgyász vegyes tartalma, s a zsebekben rejtekező palaczkok is napfényre, illetőleg „lámpa“-fényre kerültek; elkezdődött a lakmározás. De csakhamar véget is ért, mert a készlet csekélynek bizonyult. Aztán következett az alvás, a milyen olyan.

Vannak olyan szerencsés emberek, a kik vasúton is pompásan alusznak. Irigylendő véralkat! Mások meg a szeműket sem képesek behunyni, folyton ébren vannak. Sajnálandó szervezet! Mindkettő véglet. Mi köztünk egyik fajtából sem volt. Félig ébren töltöttük az egész éjt, olykor beszélgetve, olykor egyet szunyadva. Ghambéryt éjféltájban hagytuk el. A füttyöket, melyeket mozdonyunk az egyes állomásokon művelt, mind hallottuk. Reggelre azonban derékig berekedt a gégéje.

Már világos volt, hogy Macon művelt vidéke s Tournus szép platánjai mellett elhaladtunk. Ghaigny állomáson jó fris vizet ihattunk volna, csakhogy egyik kormos kiránduló társunk, a múlandó csinosság ret- tenthetlen tisztelője, belemosakodott a vederbe. így tehát nem ihattunk. Sok apró-cseprő állomás után 9 órá, tájban Dijonba érkeztünk.

Dijonban rendkívüli ünnepélyességgel fogadtak bennünket. A perronon nagyszámú közönség várta vonatunkat, s a városi zenekar, midőn vonatunk az állomásra berobogott, rázendítette a „Marseillaise“-!. A hatás, melyet a lelkes fogadtatás s a zenekar előidézett, minden képzeletet felülmúl. Magyarok és fran- cziák egymás nyakába borultak, ismeretlenül kezet foglak, társalogni kezdettük, mintha régi ismerősök lettek volna. Dalra egyengette ott mindenki az ajkát,

olyan is, ki az ötödik középiskolát elvégezte ? Mit "várhatunk, mit remélhetünk ezen osztálytól? Nem látják még át irányadó köreink, hogy itt a 12-ik óra, melyben segíteni kell e veszélyes bajon?

Mein gondoskodnak eszközökről, melyek által az iparos osztály tekintélyének emelése által az ott fejlődő szellemi és anyagi erők ott tartassanak és a többi osztályokból újabbak oda édes- gettesenek ?

Nem küldenek nagyobb számú tehetséges fiatalokat külföldre kiképeztetés végett, hogy onnét ne csak tudományt, de főleg uj szellemet és iparos önérzetet hozzanak magukkal, melylyel sikeresen küzdhessenek a fent ecsetelt előítéletek ellen; mert az itteni légkörben nevekedett egyének között, csak ritkán találkozik valaki, ki ezen lenézett, hálátlan feladatra vállalkozzék; ki pénzt és magasabb értelmi fejlettséget hozzon e térre, hogy ott vagyonával és nevével emelje az ipar tekintélyét, mely a művelt külföldön erre nem szorul, — de mely nálunk — említett okoknál fogva még mindig nélkülözi azon állást a társadalomban, mely nélkül onnét inkább szöknek a kik tehetik, hogysem oda vonzódnának az előkelő osztályok.

Látunk ugyan újabban egyes kivételeket, de ezek olyan ritkák, mint a fehér hollók, igy Andrássy Manó gróf foglalkozik iparvállalataival, de amint hallatszik, az elért sikerrel megelégedve, máris elakarja adni vasbányáit és kohóit egy idegen társaságnak, sőt állítólag már meg is van a szerződés.

Helyesebben cselekszik Tarnóczy Gusztáv, ki gazdasági gyárát előbb gépgyárrá és legújabban tűzi fecskendő gyárrá fejlesztette és rövid idő alatt már is annyira vitte, hogy amint egy f. hóban tartott kísérletnél személyesen meggyőződtem, fecskendői nemcsak elérték az eddigi gyárakban készültek minőségét, hanem azokat felül is múlták, igy azok, melyeknek kísérlete mellett jelen voltam, amint a gyárból kikerültek, 100 mm. cilinderbőség mellett 33 méter távolságra lövelték a vizet 12 mm. sugárcsövei.

Igaz, minden uj gyárnak könnyű a régieket felülmúlnia, mert az újaknak a meglevők mintául szolgálnak. Ennek nem kell egyebet tennie, mint hogy a létező legjobb rendszereket összehasonlítsa és maga azt készítse, ami ezek között legjobbnak bizonyult, illetőleg a különféle rendszerekneknek legjobb részeit összeegyeztetve egy jó egészszé alakítsa és az újabb észleletekkel tökélyes- bitse, illetőleg az újabb találmányokat ezeknél érvényre juttassa, ami a régieknél a megszokott, megrögzött conservativ szellemen kívül még azon nehézségbe is ütközik, hogy ezek az aránytalanul sok pénzbe kerülő mintáknak megsemmisítésére és újaknak beszerzésére nem olyan könnyen határozzák el magukat: és igy bár nekik meg van régi hírnevüknek előnye, de minőség tekintetében soha sem versenyezhetnek az uj vállalatoknak tökélyesbitett rendszereivel. E nélkül soha sem keletkezhetnék uj gyár és a régiek a versenytőli félelem hiányában megörökítenék régi, kényelmes rendszereiket és lehetetlenné tennének minden haladást, enélkül még ma is fűzfa fecskendőkkel oltanánk a tüzet, úgymint azt őseink tevék.

Amint alkalmam volt arról meggyőződni, Tarnóczy nem kiméi semmi áldozatot — meghozatta a leghíresebb világhírű fecskendőgyáraknak legújabb gépeit, hogy ezeknek alapján construálhassa rendszerét. E czélból s z e m é 1 y e s e n tanulmányozta a párizsi világ, a vindsori országos és a berlini mentő s tűzoltói kiállításokat és az ott legjobbaknak ítélt találmányokat nálunk meghonosította : saját maga részéről pedig két javítás szabadalmazásáért folyamodott; ezek között van a való ságos hiányt pótló uj dugatytyúja mely az eddigi összes ösmer. rendszereket messze túl fölülmúlja, különösen faluk számára, hol a fecskendőkkeli bánásmód sok kívánni valót hagy — nagy hiányt pótol ; mert ha évekig is gondtalanul áll ezen dugatytyút mindig légmentesen fog működni; de csakis ily utánjárással, ily költség nem kíméléssel és szakgépészmérnök segélyével lehetett ezen eredményeket elérni. Eddig ezen életbevágó szakmával leginkább csak harangöntők foglalkoztak, hogy ezek nem bírták a külföldi versenyt legyőzni az természetes. Ennek tulajdonítható, hogy ha Magyarországon valaki biztosan jó fecskendőt kívánt vásárolni, hát Bécsbe, Brünnbe, vagy Prágába folyamodott, ha a Noel szivattyú költségeit sajnálta. E részben a statisztika igen szomorú adatokat tüntet fel, a hazánkban működő fecskendők felénél több külföldi, többnyire rossz cseh és morva gyártmány.

Most azonban már segítve van e bajon és bármit mondjanak s a megnyert úgynevezett szakértők — még ha tűzoltói mezbe rejtőztek is, hogy ma már nem kell külföldre vándorolnunk jó fecskendők végett, sőt bizton remélhetjük, hogy a külföld is ott fog vásárolni, ha a legtökéletesebb fecskendőt kívánja bírni. Ebben a káros ür a lehető minimumra van leszorítva, a szelepház pedig oly egyszerű, hogy azt a legegyszerűbb falusi ember is két perez alatt felbonthatja és ismét beteheti, ha szennyes víznek használata által esetleg valami baja történt volna.

Bámulatos annak szerkezeti egyszerűsége. A gyár két tűzoltó parancsnok szakvezetése alatt áll, melyből a fecskendő csak a legszigorúbb kísérletezés után adatik ki a vevőnek.

Ára pedig a normális általános magyar csavarral ellátva körülbelül 200 Írttal olcsóbb, mint az eddigi árak voltak. Lehetetlen tehát, hogy a többi gyárak is föntarthassák eddigi jogosulatlanul magas áraikat, melyekből aztán, a magyar szójárás szerint — jutott is, maradt is.

Már ez egymagában mutatja, boly mily jótékonyan hat a vers énekelte a „Marseillaise“-t, a hogy tudta. A kérde- zősködésnek nem volt se vége, se hossza, a szívélyességnek nem volt határa. így tartott ez vagy félóráig. Aztán a várost tekintettük meg.

Dijon határozottan szép város. Meglátogattak ott a díszes sz.-Mihály templomot, a Notre-Dame és székesegyházat, s meggyőződtünk arról, hogy e vidék népe mélyen vallásos. A templomokban nagyszámú úri nép végezte ajtatosságát, térdelve, igazi áhítattal.

Végig kocsikáztunk még néhány főbb utczán, aztán az állomásra tértünk, hol az ismerkedés még egyre folyamatban volt. Mi is megismerkedtünk egy tisztes öreg párral. Kérdezősködtek honi viszonyaink felől, egyről-másról, a mint sora esett a beszédnek.

Elbúcsúztunk végre Dijoütól is, s neki indultunk, hogy most már Párisig ki sem szádunk. Malain, Gőte d’or (hol a hires burgundi bor terem) Verrey, Aisy, Tornerre stb. állomásokat elhagyva, 4 óra tájban Fon- tenebleauba érkeztünk, mely Páristól már csak 8 mért- földnyire esik.

Tovább haladva, nemsokára feltűnt előttünk Eiffel tornya, mint egy hatalmas gyárkémény, mely kimagaslik egész Páris felett. Ezen egész vidék már fővárosias jelleget visel magán. Roppant terjedelmű erdőségek és ligetek, kastélyokkal, rendezett utakkal, itt-ott házcsoportok, a Szajnán gőzhajók, mindezek lépésről-lépésre sejtetik, hogy habár még csak egy óra múlva érkezünk meg, de tulajdonképen már Párisban vagyunk. A házcsoportok egyre sűrűbbek, itt-ott nagyobb népcsoportok, utczák láthatók: Páris külvárosai.

Az egész kiránduló társaság talpon van, mindenki csomagol, mindenki készülődik. Némelyek már'az ajtókat is nyitogatják. A gondolat, hogy immár czélunk- nál vagyunk, izgatottá tett bennünket. Lázasan lestük a pillanatot, midőn vonalunk megáll. Az is megtörténi.

Este 7 óra felé Párisba érkeztünk.

r>. i.