Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-08-04 / 31. szám
E héten egy felfüggesztett városi hivatalnok találkozik egy másik már hivatalától elmozdított egyénnel és ezt igy szólította még: „Oh te szerencsés ember, neked már a fegyelmi bírósággal nincs dolgod.“ * * * Úgy hallatszik, hogy a dunai kőfal kiépítése azért késik oly sokáig, mert nagy a viz. — Most meg az hírlik, hogy addig várnak az építéssel, mig a Duna vize annyira leapad, hogy a falat a „Pokol“ csárdánál lehessen építeni. — Egy beavatott egyén még a legújabb tervet is elárulta; e szerint azt a kész falat szándékoznak a Duna p a r t j á n felállítani, a melyre a városháztéri ásások alkalmával legutóbb ráakadtak! * * * X. barátunk ugyancsak furcsa kérvényt szándékozik a városi tanácshoz benyújtani, a melyben a várostéren lévő kandelláberek eltávolítását akarja kérelmezni.- Piajta történt meg ugyanis, hogy az elmúlt napok egyik estéjén nejével sétálván, világítás hiányában belebotlott egy ily kandelláberbe és betörte a fejét. Most szegény betegen fekszik a lakásán. Tableau! C S A R N O K. Az özvegy leányai. (Fővárosi rajz.) „Mihez kezdjen egy szegény özvegy nő, hogy az árván maradt gyermekek nevelését befejezhesse? . . . Mit tegyen ? Hiszen ő maga gyönge, erőtlen, a gyermekek pedig az élet gondjait nem ismerve nőttek fel; mily nehéz s kínos lesz most nekik a nyomor és nélkülözés keserűségeit megizlelni.“ . . . Ilyen s hasonló gondolatokkal foglalkozott a nemrég özvegyen maradt Dérey Ernőné. Az ő vállait már ötven év súlya nyomta s igy vajmi kevés kedvet érzett a szegény özvegység keserű kenyerét élvezni. De ezenfelül lelki szemei előtt állt két szép magzata, kik az élet boldog napjait élvezve, annak tövises oldaláról még nem is álmodtak. Fájt a jó anyai szívnek, midőn eszébe jutott a mull s maga előtt látta a keserű jövőt. De hiába! Ami a sors könyvében meg van irva, azon változtatni nem lehet. S ez a jó anya fájdalmát még inkább fokozta; s aggodalmait akarata ellenére is elárulták a keserű könyek. A jó gyermekek — látva az édes anya szívfájdalmát. fáradságot nem ismerő tevékenységre szövetkeztek, hogy a jó anya szivéről elűzzék a vészt jósló bánatos felleget. „Dolgozni nem szégyen“! Ez volt a két szép leány jelszava, a melyet csakhamar sikerdús tett követett. * ^ * * A főváros egyik csinos utczájában béreltek lakást. Kicsiny volt ugyan a hely, de a szerető szivek kis helyen is elférnek. Ami egy szegény családnak szükséges, azt csakhamar beszerezték s igy egyedül csak egy hiányzott, egy, ami nélkül sokáig el nem lehettek: munka. De hát jól mondja a magyar közmondás: „a mi késik, el nem marad“, mert ez itt is mielőbb beteljesedett. A leányok, kik a mai modern nevelési rendszertől elütőleg — a nőkhöz illő és méltán megkövetelhető foglalkozásokban is teljes ldképeztetést nyertek, igen előkelő kereskedésben női munkák készítésére kaptak megbízást. zetét szörnyen irigyelték a többiek. Reggelre Nabrcsina állomásra érkeztünk, hol gyönge, de langyos reggelivel kedveskedett a vendéglő fürge népe. A kereset igen élénk volt s a fizetség nem túlságos. Itt került sor a mosakodásra is. Kormosak voltunk derekasan, s a kormot teljesen lemosni nem is sikerült, az egész műveleti ott a kútnál igen sebtiben történt, be kellett száll an i. Utunk innen elég változatos voll egész Cormonsig. Mindjárt Nabresina után feltűnt előttünk az Adria, melynek ringó'hullámain feelsiklott az istriai havasok felelt betörő napsugár, mint villámgyors fecske a Duna tükrén. A távolban Tried és Miramare. Mindezekre csak futó pillanatot vethettünk, mert vonatunk eszeveszetten rohant. E vidéken kezdődött el mizériáink sora is. Pl. Monfalcone állomásnál oly hirtelen állott meg vonatunk, hogy podgyászunk a hálókból potyogni kezdett, kinek a fejére, kinek az ölébe, rémületet okozva. Némely orron talán még most is megvannak e katasztrófa nyomai. Feltűnt itt a földek kerlszerű miívelése. A belső telkek a szorgalmasan ápolt kertek szakadatlan lánczo- lal a. A törpe eperfák végtelen sorát szól léi futja be s fűzi koszorúvá. Fel van itt használva minden talpalatnyi föld, s művelve szorgalommal, ernyedetlcni.il. Gormons mulatságos állomás volt, hol füge és ba- raczk bőven volt kapható. Itt majdnem egy óráig időztünk, mert vonatunkat odakapcsolták az első vonalhoz, melyet itt utolértünk. Innen aztán 2 mozdonynyal haladtunk tovább, min a taliánok igen álrnélkod- tak. Gormons vidékén rengeteg számú tücsök Ianyáz. Lármájuk a döbörgő vonat zaját felülmúlja. Elfogtunk belőlük néhányat emlékül, ily szörnyeket nálunk nem látni. Gormonson túl szállt vonatunkra a íinánez, vizsgálatot tartani. Jó fiú volt, el akartuk hozni magunkkal. Udinében (szerencsénkre épen az állomáson) elszakad! a 17-ik számú kocsi láncza, ismét kél vonaton mentünk. A Po folyó langyos vizében fürdő gyermekeket figyelemre sem méltatva haladtunk tova., rendezel!. községek s művelt földek között, 3 óra tájban érkezve Mesfre állomásra, s onnan a világhírű Laguna- hídon át Veleriezéhe. A leszállás meglehetős rendben történt. Az élelmes A munkák, miket otthon vállvetve készítettek nagyon kinyerték a kereskedő tetszését. Alig várta már 1 naponkint az újabb munkákat, mert tudta, hogy mindig szebb és szebb s kiváló Ízlésről tanúskodó munkának lesz szemtanúja. Ilka naponkint elhozta az elkészített női munkákat, melyekért mindig dicséretet nyert s ő pirulva mondott köszönetét a meg nem érdemlettnek vélt dicséretekért. S a jó anya, midőn látta, hogy kedves gyermekei mily édes örömmel dolgoznak s mily siker koronázza a gyermeki szeretet sugallta fáradságot, elfeledte előbbi kínzó aggodalmait s helyt engedett szivében a boldog megelégedésnek s az éltető szép jövő reményének. Elfeledte a közel múltat s egyedül a boldog jelennel foglalkozott. Örömmel nézte, mily megelégedetten töltik övéi a hosszú napokat, ki nem fáradva a terhes munkában. Szinte csodálta, hogy honnan merítik e gyönge nők az erőt a folytonos munkára; de ugyanakkor aggodalom is szállta meg a jó anyai szivet, váljon meddig bírják ki e lankadatlan szorgalmat s mi lesz vége e soha nem remélt életpályának? Hja, ez titok, melyet még az anyai szív sem ismer. * * * Az ember élete valóban egy nagy titok. Nem tudja senki sem a jövőt, de legyakrabban még csak gyanítani sem meri senki azt a véget, mely számára ki van jelölve. Alkotunk ábrándokat, építünk fellegvárakat, de ezek többnyire telj esül etlenül tűnnek el. Az ifjú midőn szeretni kezd, látni véli azt a boldog jövőt, mely számára ragyogni fog; s midőn az élet alkonya beáll s visszapillant a múltba, akkor látja, miként semmisültek meg s dőltek romba a meg nem valósult ideák. Könnyű a jövőről álmodozni, édes a jövő boldogságának biztató szavát hallani, de annál keserűbb a múlt szomorú emlékét szemlélni. Könnyű a remény biztató szavának hinni s elmerengni annak csábitó ábrándképein, de annál nehezebb a csalatkozást elfeledni. De az ifjú szív mindezzel nem törődik. Sűrű ködfátyol fedi el előle a múlt emlékeit s egyedül a jelen és jövő ábrándképeiért rajong. Az ifjú szív szeretni vágy, nem kérdezve az észt, ha váljon remélhet-e viszont szerelmet! Még csak pár hónapja, hogy a szegény özvegy leányaival a fővárosba jött s már is meglehetős nagy ismeretségre tettek szert. Különösen az ifjak, kiket a leányok feltűnő szépsége ragadott el, lettek gyakori látogatói az özvegy házának. Az volt a boldog, a ki a szegény család társaságában legalább néhány perczet is töl Illetett. De ezek között legboldogabb volt Dénes, Harkányi Gerő gazdag kereskedő egyetlen fia, a ki majdnem mindennapos vendég volt a háznál. S váljon lehet-e nagyobb boldogság egy ifjúra mint ily kedves nők társasága! Szemei folyton a leányokon függtek s mint hajdan Paris az istennők között, úgy ő Ilka és Róza között nagy nehezen tudta eldönteni, hogy melyik a szebb. De végre mégis Ilka győzött. Az ő szemei ragyogóbbak, arcza bájosabb s termete igézőbb volt, mint Rózáé, a ki viszont kedves modora által múlta fölül nővérét. Dénes szerette mindkettőt, de Ilkáért rajongott. S midőn végre meggyőződött, hogy Ilka sem idegenkedik tőle, a szegény özvegy végtelen örömére, egy szép májusi napon annak kezét és szivét megkérte. közönség azonnal tisztában volt a helyzettel. Gzipelte podgyászát mindenki, s vonszolta amint tudta. Csoportokba álltunk egyes hordárok körül, kiknek kalapján hatálmas numerusok díszelegtek. A mi hordárunk 29-es számot viselt. Ez vezetett volna bennünket kijelölt szállodánkba, de nem bírt velünk. Mi tehát gőzhajóra szálltunk, s félórai kalandozás után eljutottunk szállodánkba, hol jó szobát kaptunk a 3-ik emeleten. Szobánk a lagúnák legszebb részére nyílt, a sz. Márk tér közelében, a Maria-templommal szemben. Rövides átöltözés után a város nevezetességeit szemléltük meg, futtában amint lehetett, mert 6 órára volt kitűzve az ebéd. Első utunk a sz. Márk-templomba vezetett, mely Velenczének legdrágább kincse, a velenczei dózsék (kormányzók) egyháza. A négy óriás ló (rézből öntve) a főkapu fölött a templom külső erkélyén, a iemplom értékes mozaikjai, fényes s értékes szentélye azok, mit ez alkalommal hamarosan megnézhettünk. A Márkiéren történeti nevezetességű 3 hatalmas oszlop áll, s a torony, melyről szép kilátás nyílik egész Velenczére s vidékére. A dózse-palota remek épülete, egykor világraszóló határozatok színhelye, a sóhajok hidjával, börtöneivel, az óriások lépcsőjével, a pazarfényű rengeteg tanácsteremmel, melynek falát az összes volt dózsék arczké- pei ékesítik, s Tintorettonak 25 méter hosszú s 10 meter magas olajfestménye (az éden), s egyéb történeti s műkincsei szintén gyorsan voltak megtekintenünk. Csak keveseknek jutott idejük arra, hogy a szép- művészetek palotájába eljutván, csodálhassak Tizian „Assumptá“-ját s egyéb műremeket, vagy pl. a sz. János és Pál templomot. Meg kellett tehát elégednünk azzal, amit pár óra alatt láthattunk, nagy szomorúságára azoknak, kik ez alkalommal először lévén Ve- lenczében, sok mindent szemügyre venni óhajtottak. Este a Didóra hajóztunk, ezen nagy terjedelmű hullámtörő szigetre, melyen Velencze népe keres szórakozást, mint nálunk a főváros népe a Margitszigeten. Ott akartak megfürödni néhány an a tenger vizében, mások pedig a tengert szerették volna látni egész pompájában. Mindkét terv dugába, dőli. A fürdő már zárva voll, mert a fürdőház termében szinielőadás kez, Ilka sejtve a szomorú jövőt, csak anyja hosszas kérésére egyezett a frigy megkötésére. Hja, az öregek szemei gyöngék s nem igen veszik észre a közelgő veszélyt, de az ifjú szív a legkisebb szellőből is biz- i tosan következtet a romboló viharra. * * * * Dénes most már mint jegyes látogatja az özvegy házát. Minden úgy megy, mint eddig. A leányok egész nap dolgoznak, mig a mama a kisebb házi teendőket végzi: csak az a különbség, hogy mig eddig mások számára készültek a szép ruhák, most azonban a menyasszony ruhái tűzettek „napirendre.“ Dénes figyelme ezenkívül még mást is fedezett föl. Neki ugyanis úgy tetszett, mintha a régi vidám kedélyhangulat, most egyhangúsággá változott volna át. S ha ennek oka felől kérdezősködött, mindig kedves, de erőltetett mosoly lett a felelet. S e néma hangulat napról-napra fokozódott. Dénes már aggódni kezdett s főleg kedves menyasszonyát féltette, azt hívén, hogy a fáradhatlan tevékenység ártott meg neki. Ilka folyton halványabb lett; szemeinek tüze s arczának üde színe teljesen elenyészett. S e váratlan változásnak okát egyedül ő tudta. Ismerte jól önmagát, ösmerte a női szivet, s igy nővérének titkolt szerelmét Dénes iránt felfedezte az ő éles szeme. „0 az én jegyesem — mondá gyakran magában - s nővérem eped utána; én boldog lehetnék s ő boldogtalan; de nem ... ezt el nem viselhetem! . . . * * * Végre elérkezett a rég óhajtott nap, a menyegző napja. Az idő igen kellemes s az ég teljesen derült volt. Dénes midőn a felkelő nap által szétszórt arany sugarakkal megkoronázott hegyet szobája ablakából látta, önkénytelenül is az ő jövő boldogságára gondolt, melyet a mai nap fog megkoronázni. Sietett, repült gondolataival boldog menyasszonyához, hogy lelopja ajkáról a boldogító „igent.“ Gondolataiba elmélyedve sietett az özvegy háza felé, mit sem törődve a járókelők figyelmes tekinteteivel. Nem látott semmit, csak a szép jegyest Előtte állt az a szép sugár termet nagy fekete szemeivel s bogár hajfürtéivel. Az eper ajk mosolygását vélte látni, midőn hirtelen föltekintve a ház magaslatáról egész a földig leeső gyászlobogót pillant meg. Gondolatai hirtelen megváltoztak. Mennyasszonya bájos arcza helyett, a halál rémes alakja tűnt föl előtte s annak selyem fürtjei helyett a fekete zászlóval játszadozott a pajkos szellő s kedvese mosolya helyett az anya és testvér jajveszéklései fogadják. „Meghalt!“ . . . Ki ?! . . . Felelet helyett elvezetik a boldogtalan ifjút az egyszerű ravatalon nyugvó jegyeshez. Ott fekszik a szép mennyasszony ibolya koszorúval fején, mely oly jól illik halvány arczához. Ajka mosolyog. Váljon saját, vagy más boldogsága okozta e mosolyt ? Dénes mereven tekint reá, de nem sir. Hiszen fájdalma sokkal nagyobb, sem hogy kö- nyezni tudna. Megáll a ravatal mellett s égre emelve szemeit, e sóhaj száll fel kebléből: „a síron túl viszont látjuk egymást.“ — Dénes előtt az egész eset titok volt, mig a gyászba borult anya egy levelet nem kézbesített neki, melyet az elhunyt Ilka irt. Ilka maga vetett véget életének, hogy boldoggá tegye nővérét. dődött, a tenger felett pedig nehéz felhők torlódlak, s igy csak hiányos fogalom volt. róla szerezhető. Láttánkra a zenekar azonnal ráhúzott egy magyar nótát. Rövid séta után visszaindultunk hajónkra, vissza Velenczébe. Egyszerre csak hajónk fedélzetén terem egy pár zenész leány, s elkezd gitározni. Hallgattuk, de csakhamar elkezdődött a tányérozás is, melynek végeztével zenészeink tüstént félbenhagyva a nótát, odább állottak, s a hajó másik részén kezdették el ugyanazt a tempót. A lagúnán gondolák (fekete csónakok) lengettek, a távolból ének hallatszott s bánatos fuvola. Hajónk kikötött. Mi pedig aludni tértünk, elszánva az előttünk álló viszontagságokkal megküzdeni, melyek elejét már Velenczébe érkezésünk alkalmával kezdettük érezni. * * * Aki utazni akar, hagyja otthon gondjait. De ne higyje azért, hogy az úton nem lesznek gondjai. Lesznek de másfélék, melyekről sejtelme sincs annak, ki kényelmesen kelhet és feküdhet, s regula szerint beosztva végezheti napi dolgait. Utazáskor mások szabják meg, mit mikor lehet és kell tenni, s a kérlelhet- len vasúti rend kényelmet nem ismer. Ült egyesekre tekintet nem lehet, sőt olykor az egész tömeg is alkalmazkodni kénytelen, mert habár személyjegyek váltattak is, a közönség gyakran csak podgy ász-számba megy, ha lemaradni nem akar. A kirándulás szervezője eget-földet Ígért előre, de midőn az Ígéret beváltására került a sor, alig volt látható. Kényelmet Ígért ükölnyi betűkkel, kényelmet mindenek felett, különösen a hölgyek számára: de csak Ígért. Mert ők is csak oly bánásmódban részesültek mint mi, ők is csak úgy futkároztak alkalmatosság után mint mi, ők is csak úgy juthattak ételhez-itálhoz, ha birkóztak mint mi, ők is csak úgy czipelték podgy ászai kát mint mi, s velünk együtt hordári diplomát nyerhetnének. Kár volt tehát oly határozol t an kényelmet Ígérni, mely meg sem szerezhető. Százszámra nem terem hordár egy állomáson sem. Nekünk is az volt egyrészt szerencsénk, hogy 845 hordári vili mik magunkkal, kiknek leljes ellátási bizlosílollünk, oda és vissza. B. 1.
