Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-05-20 / 21. szám
kozik az Isten dolgába, midőn e végtelen Hatalmasság emeli fel kezét, kihez viszonyitva az ember még olyan sem mint a tenger fövényének egy szemerje, akkor megáll a józan ember esze s nem tudja, hogy minek kell tulajdonítani e felvilágosodott kor embereinek vakságát? Vessük el azt a nézetet, hogy a párbaj önsegély, hogy az szükséges rósz. Mert ha önsegély volna, nem engedné meg az egyedek közti származási, rangi külömbséget a mi pedig a párbajnál oly nagy szerepet játszik, úgy hogy nem vivhat 2 oly egyén, kik közt áthidalhatatlan származási, rang külömbség, vagy társadalmi állás van. A párbajban még eddig senki sem tudta feltalálni az önsegélynek lényeges jegyeit a melyeknek létezése után tarthatna csak igényt ez elnevezésre. De ki meri még józanul állítani, hogy a párbaj szükséges rósz, melynek véghezvitele alól egy gentlemann sem húzhatja ki magát, ha becsülete forog szóban ? Hja! elég sajnos, hogy megértük a XIX. században azt az időt midőn ezt úton-útfélen hangoztatják. De hát valljon tudják-e ezek, hogy mi a becsület ? A becsület nem más mint az egyed- nek erkölcsi értéke. Igaza van Grandgagnage-nak midőn azt mondja, hogy „a régiek büszkébbek voltak mintsem hihették volna, hogy becsületök mások szemtelensége által veszélyeztethető, s azt sem gyanították, hogy jog bizonyság rejlik egy kardvágásban. Igaz ugyan, hogy mások elismerése, a külső bessületet napfényre hozza, de ez a fátyol mögött sem enyészik el, melyet ráborít az előítélet a rágalom.“ Valóban bár fájdalommal, mégis be kell vallanunk e kemény szavak igazságát. A párbaj tehát mint látjuk oly gonosz találmánya az emberiségnek, melylyel a becsület helyreállítását czélozza, mely felülmúl minden gonoszságot. Azért álljunk ellen e mánia terjedésének iparkodjunk felfödni bátran a józan ész által diétáit igazságot erre vonatkozólag, ha alkalom adja magát erre. Ne rettenjünk vissza az ellenmondások özönétől, refutáljuk azokat, kimutatva az érvelés helyes voltát, keltsük fel idöközönkint a műveltebb osztály figyelmét, melynek körében van ez leginkább elterjedve, a párbaj kiirtására, vázolva egyszersmind a katonáknak a katonai becsületre vonatkozó helytelen fogalmát. Vagy talán ők más emberek mint a békés polgárok, vájjon nekik e tekintetben adatott felülről kiváltság? Ha ők csakugyan más emberek volnának úgy még csak tűrhető volna valahogyan, de a tapasztalás ezt nem látszik bizonyítani. S ha mindezeket felhasználva iparkodunk e métely tova terjedésének minden erőnkből gátat vetni, akkor elfog jönni a várva-várt idő mihamarább, midőn nemzetünk szi- ne-java be fogja látni a párbaj jogosulatlanságát, esztelenségét, midőn elmondhatja magáról, hogy megindult az erkölcsi haladás terén, mely sokkal nagyobá mérvben szórja szét áldásait, mint bármely irányban való haladás. Adja Isten, hogy már a legközelebbi években örömmel mondhassuk el megkezdett harczunkról, melyért kitartóan nem szűntünk meg harczolni, hogy: Consumatum est et quidem gloriose! Hainiss Dezső. Szerelem jószívűségből. Ignácz azon emberek közé tartozott, a kik nagyon jó és érzékeny szívvel jönnek a világra. Ez mindenesetre nagyon ajánló bizonyítvány a mai világban. Az igaz, hogy szerették a jószivü embereket minden időben, de annyira talán soha, mint manapság. Most nagyon szeretik őket, de csak addig, mig a jószivre szükség van. Magasztalják, dicsőítik, egekig emelik — talán érdemein felül is — mig szükség van rá; de azután . . . nos azután kimondják rá a rendes verdiktet : jó bolond! Ignácz azonkivül, hogy jó szívvel rendelkezett, még azon kellemes helyzetben is volt, hogy csinos vagyon urának mondhatta magát. Ez egy okkal több, hogy kiérdemelje az elismerést. Ignácznak azonban meg volt az a rósz tulajdonsága, hogy nem sokat törődött a világ elismerésével. Arcza nem változott, akár a dicséret, akár a kárhoztatás szava hangzott is füleiben. Jó szivét nem tagadta, meg soha ; neki mindegy volt, barát vagy ellenség az, kinek reá szüksége van, ő gondolkozás nélkül ajánlá föl segítségét, — de a hálával, elismeréssel nem törődött. Sportszerüleg űzte a jószívűséget, — versenytársa azonban nem igen akadt. Olyanféle hivatást érzett magában, hogy mindig csak más baján segítsen. Dolga eszerint volt neki elég. (Oly ritkán lehet ily embert találni, hogy az olvasó talán el se hiszi ezen egynek létezését;. ‘ Ilynemű foglalatosságai közepeit Ignácznak maradt még annyi ideje, hogy beleszeressen egy kis leányba. fin nem szeretek mások szív ügyeivel foglalkozni. Ignácz szerelmét sem említettem volna, de az előadandó történet megértéséhez okvetlenül szükséges. Az imádottnak szintén csak keresztnevére van szükség, mely iratik vala ilyképen : Ottilia, a vezeték nevét tehát elhallgatom. Azon kezdem, hogy itt is a jószívűsége ját- I szotta a főszerepet. Megszánta azt a kis leányt, ki egy korán özvegységre jutott s amellett élv vágyó j nagy néne oltalma alatt élvezte a gyámság nyo- I morúságát. A nagy néni persze addig kitünően teljesité gyámnokí kötelmeit, mig a leány öröksége tartott. Mikor aztán elfogyott, nem volt más hátra, mint egy jó házasság által szerezni existentiát. Ezt ők mindketten belátták, s Ignácz erre épen alkalmasnak találtatott. Hogy szép, kedves leányka volt, arról kételkednünk nem lehet már Ignácz ízlése iránti tekintetből sem. Szellemességéről meg elég nyomós bizonyíték az, hogy imádójának figyelmét (ki mint emlitém csinos vagyonnal rendelkezett) föl tudta kelteni. Ela már ennyit kifecsegtem, hát azt is elmondom (a kiváncsiak miatt), hogy a szerelem foka nem volt mindkét részről egyenlő közelségben a forrponthoz. De nehogy valaki ezen megütődjék, az igazság érdekében kijelentem, hogy Ignáczot — ra gyogó lelki-tulajdonai daczára — még az édes anyja se mondhatta volna szépnek. S ha elfogadjuk a nők szépség kategóriáját (ők a mesterek e téren) hát legfeljebb az úgynevezett „no nem csúnya“ osztályzatba lehet őt sorolni. Ezt tudva, megértjük azt is, hogy a nagyvilági nő oltalma alatt felnőtt leánynak szerelme nem lángolt oly magasan, mint Ignácz önzetlen, jó szivének szerelme. De ezt Ottilia kisasszony semmikép sem adta Ignácznak értésére . . . S ő ezt nem is vette soha észre. Hiszen oly könnyű egy jószivü embert félrevezetni ! ... A ki saját igaz énjének kifolyásakép mindenkit igaznak, őszintének tart. S mennyire fájhat aztán ilyenek a csalódás ! . . . Az optimis- musból való kiábrándulásnak nagy ára van : ösz- szetöri a jó, érzékeny szivet, s érzéktelenné teszi azt. De is nagy büntetésre méltó, a ki ezt előidézi!... . . . Denique az eljegyzés Ignácz nagy örömére létrejött. Az ádáz hitelezők türelmetlensége folytán egy kissé ugyan sürgősen történt meg, de ez Ignácznak legkevésbé se tűnt fel; s ő azon nap nagy lelki nyugalommal hajtá fejét álomra, ama tudat édesítvén álmait, hogy egy nagy boldogság rózsás kapui előtt áll. Szegény Náczi ... A legédesebb álmot is megkeseríti a tudat, — hogy csak álom volt. Ignácz álmát még jobban megkeserité azon körülmény, — hogy ébren álmodott . . . * * * Nincs nagyobb indiskrétió, mint a szerelmesek édes ömlengéseit kihallgatni, s azt még azonfelül kifecsegni. Én is érzem, hogy méltatlan dolgot követek el, ha ezt megcselekszem. De mégis megteszem, először azért, hogy az Ignáczon elkövetett méltatlanságot ezáltal némileg megboszuljam, másodszor : mert azt hiszem, hogy ritkábban fordulna elő a hűtlenség, ha az minden egyes esetben nyilvánosságra hozatnék. A ki ezért követ akar reám dobni, gondoljon először a szegény Ignáczra. Különben is a rám dobott kövek rólam lehullanak a szerkesztő úr fejére, aki ez indiskrét tár- czát kiadta. . . . Elemér az egyik ömlengő szerelmes. Csinos gyerek ; arczán. termetén a „hét férfi szépségek“ kellékeivel. Még egy sebhely is emeli az arcz érdekességét, amit bizonyosan párbajban szerzett (De az is lehet, hogy gyerekkorában beverték a fejét). Anélkül azonban nem is volna oly kedves az arcz. Szóval kifogástalan alak; s a nők által megállapított osztályzatban bizonyára a legelső helyet (ideális férfi szépség) foglalja el. Vagyoni állapotát, illetőleg azok a bizonyos nyelvek úgy nyilatkoznak, hogy rendezettebb viszonyok közt van -- mint Ignácz. Ez ugyan nem tartozik a szépség kellékeihez, de ha meg van, nagy előnyére szolgál. A másik szerelmes — de ne csudálkozzék ám senki — Ottilia. Ketten vannak a szobában, mert a néninek sürgős dolga akadt a konyhán. (Pedig máskor ki nem állhatta a konyha szagot). Elemér megfogja a leány kezét, ajkához, majd mellére szorítja, később féltérdre ereszkedik s sze meit égfelé forgatva elhaló hangon suttogja : — Ottilia . . . A leány szemérmesen utánna suttog : — Elemér . . . Körülöttük mély csend uralg s a szivek gyors dobbanása hallható. Ezután következik Elemér sóhajszerü suttogása : — Szeretlek . . . Mire a leány elpirul, kezeivel elfödi arczát s futási szándékot árul el, amit azonban Elemér eleve megakadályoz, átkarolva a karcsú derekat. Ottilia erre zokogásba tör ki, tagjai remegnek, mint egy üldözött őzikéé, s az obiigát „mily szerencsétlen vagyok én“ suttogással Elemér mellére hajtja fürtös fejecskéjét. Ez izgatott perczek hatása alatt észre sem veszik, midőn a néni hátuk mögött terem s karjait kitárva ő is suttog: — Áldásom reátok . . . Általános meghatottság, melynek végeztével előtérbe lépnek a néni prózai aggodalmai : — De mit csinálunk azzal az unalmas Ignácz- czal? . . . — Elemér fölemelkedik, hősies állást foglal s vitéz elszántsággal kiáltja : — Azzal majd én számolok ! . . . E baljóslatú szavakra Ottilia érzékeny szive megrendül. — Istenem ! csak a vérét ne ontsa, édes Elemér, . . . én nagyon sajnálnám őt, mert elvégre is — jó ember. A néni aztán eloszlatja Ottilia „túlérzékeny“ szivének aggodalmait, s Elemérrel megbeszélik a módozatot, a mely szerint Ignácznak , „tapintatost módon tudtul adják a dolgok ilyetén megváltozásá“. Mig e vészterhes felhők gyülekeztek Ignácz boldogságának egén addig ő mitsem sejtve — nyugodtan tarokkozott a kaszinóban. Ignácz üres óráiban nagyon szeretett tarokkozni. Ez mindenesetre oly természetű dolog, hogy az ember állapota szerint sokszor előnynyel, sokszor hátránynyal jár. Ismerek egy magas állású embert, ki egy jól alkalmazott kontrával állapitá meg szerencséjét. De olyan is van ám, ki egy elveszett pagát ultiméval tönkre tette magát. Bármikép vélekedjünk is a tarokk felől, annyi bizonyos, hogy kellemesen lehet mellette az időt eltölteni. Ignácz az eljegyzés után se tudta elfeledni a partnereket. Esténkint egy-két órára rendesen felkereste őket a kaszinóban. A paskevicsnek nagy vonzó ereje van . . . Történt azonban, hogy egy alkalommal a jegyző bizonytalan okból elmaradt s így a negyedik partner hiányzott. Hitták Elemért, ki esetleg ép akkor ott őgyelget. — Én meguntam már a tarokkot — mentege- tődzött Elemér — s egyáltalában mindenféle kártyajátékot (Pedig élt-halt a kártyáért). Jól nevettek a kifogásán. Ignácz is oly jó izüt tudott nevetni. — Akkor nincs más hátra, minthogy hármas tarokkot játszszunk, inditványozá Ignácz. A másik kettő unalmasnak találta a hármas tarokkot s a makaó mellett szavazott. A többség döntött s Ignácznak belekellett egyezni a határozatba. Elkezdték ezt a csúnya hazard játékot s Ignácz folyton vesztett. A körülállók pedig hangosan sajnálkoztak az állandó „pechen.“ Semmi se keseríti el úgy a játékost, mint a a midőn vesztesége fölött szánakoznak, mely szánalomból rendesen kiérzik a gúny. Ignácznak minden tétel elvesztésénél végig kellett ezt hallgatni. És valamennyi között legrész- vétteljesebb volt Elemér, ki folyton háta megett állt és segített gusztálni. Azután meg elkezdték vigasztalni s ez még bántóbb vollt. — Soh’se törődj vele Ignácz — mond az egyik — amit itt elvesztesz, kárpótolva lesz a szerelemben. — Én meg azt hiszem — ingerkedék a másik — hogy nagyon szerelmes lehet a menyasszonyod, azért van oly veszteséged. Ignácz végre megunta hallgatni e kegyetlen szánakozást s ott hagyta őket. Anélkül se szerette ezt a hazard játékot. Némi lelkifordulást is érzett, hogy annyira elhagyta magát ragadtatni szenvedélyétől s hűtlen lett a tarokkhoz. Hazament azon erős föltétellel szivében, hogy többé nem fog makaózni. Otthon jól lekorholta magát ez elkövetett bűnért. — Mennyi jót tehettem volna — elmélkedék magában — az elfecsérelt pénzen. Még ilyen ha- szontalanságot nem cselekedtél Ignácz —■ szégyeld magad. Életében először történt, hogy megharagudott magára, s annyira nyomta lelkét a bűn, hogy még álom se jött szemeire . . . Másnap reggel az inas egy levelet hozott, melyet midőn felbontott, egy gyűrű hullott ki belőle. Ignácz nem tudta mire vélni a dolgot, de a levél tartalma megmagyarázott mindent. A levél a következőket tartalmazta: Uram ' Végtelenül csalódtam Önben. Ön egy szenvedélyes "hazard játékos. Tudom, mily keserű sors jut osztályrészül oly nőnek, ki jövőjét egy kártyahős ingatag életével fűzi egybe. Semmi kedvem sincs hasonló sorsban részesülni. Azért áldom a gondviselést, hogy megismertette velem az ön bűnös szenvedélyét, s ezáltal megmentett a legnagyobb szerencsétlenségtől. Ottilia. Ignácz nagyon nyomorultnak érezte magát a levél olvasása után. Jobban fájt neki e nehány sor, mintha szivét érte volna a gyilkos golyó — mert elvesztette önbecslését. Meg volt róla győződve, hogy igaza van Ottiliának. Félt az emberek közé menni ; azt hitte, hogy mindenki leolvassa homlokáról bűnét, bűnös szenvedélyét. Oly annyira megharagudott önmagára, hogy gyűlölte magát! . . . Magába zárkózott lett, s elfeledkezett még a jószívűségről is . . . . . . Nagyon „tapintatos“ módon tudatták vele a dolgok megváltozását! . . . Egy hét múlva inas az azzal a hírrel jött haza, hogy Elemér és Ottilia eljegyezték egymást. Ignácz roppant dühös lett e hir hallatára. Eleinte a szegény Pistát föl akarta pofozni. Azután meg egész önfeledt haraggal förmedt rá : — Hát az nem szenvedélyesebb kártyás, mint én ? . . . Pista szabadkozott: — Hisz’ én azt nem mondtam . . . S mintha e szavak visszadták volna öntudatát, — egy fájó gondolat czikkázott át elméjén : Elemer gazdagabb is, szebb is. És ez a gondolat visszadta önbecslését. Rájött, hogy nem a bűnös szenvedély volt itt a föok. S midőn véletlenül a tükörbe tekintve meglátta kissé szeplős arczát, elkeseredve ütött homlokára ezeket mondván : Náczi, Náczi, ugyan hová is tetted az eszed?... Pipó.
