Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-05-13 / 20. szám
FJőIi/.CÍési ára: évnegyedre ..............................1 Irt házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : JO kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL ( városház épület) 50 kr. Hirdetések: Nyiit-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. j s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czirnzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gusparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A tisztviselők előlege. A városi képviselőtestület legutóbb tartott közgyűlésének egyik legfontosabb pontját a pénzügyi bizottságnak a tiszti előlegek tárgyában előterjesztett jelentése képezte. A pénzügyi bizottság ez alkalomal éles támadást intézett a városi tanács önkényes eljárása ellen ; minek következménye az lett, hogy a közgyűlés rosszalását fejezte ki a tanács eljárása fö- i lőtt és egyúttal szigorúan meghagyta a városi pénztárnak: hogy az előlegeket az előlegben levő tisztviselők fizetéséből a folyó év végéig részletekben vonja le és hogy közgyűlési utalvány nélkül ily előlegeket ezentúl ne folyósítson. És ezzel a közgyűlés »spongyát« vetett az ügyre, a tanács pedig megkönnyebbülve nevetett. markába. Azonban az ügy előttünk sokkal fontosabbnak látszik: sem hogy mi is napirendre térhetnénk fölötte. Mert abban, hogy a városi tanács, biztos tudatában annak, hogy hatáskörét túllépi, oly lépésre merészkedett, melyre a képviselőtestület jóváhagyásának előleges kikérése nélkül nem volt jogosítva: oly inkvalifikálhatlan eljárást látunk, melyre csak azon elöljáróság lehet képes, mely vagy nem számol, vagy nem tart a következményektől. Az elmúlt évben előfordult azon eset, hogy a városi tanács tullépet a költségvetés keretén, holott az 1886. évi XXII. t.-cz. 127. §-a értelmében első sorban »a községi elöljáróság felelős a költségvetés szoros megtartásáért.« Az ügy a közgyűlés elé került — és a közgyűlés jóakarólag hunyt szemet a tanácsnak ezen esetleg fegyelmi eljárással járó lépése fölött. Hallgatással mellőztük mi is az esetet, kiindulva abból: hogy végre is nincsen oly ember és nincsen oly testület, mely ne hibáznék. De éppen azért, mert a tanács részéről oly visszaeséseket tapasztalunk, melyek akut jellegűvé válva annyira elfajulhatnak, hogy lassan a közérdeket is veszélyeztethetik : kötelességünk a városi képviselőtestületet a tanácscsal szemben követendő oly akezióra felhívni, mely által a vázoltakhoz hasonló esetek teljesen kizáratnának. Belátjuk ugyan azt és részünkről is amellett vagyunk, hogy első sorban a város kötelessége megszorult hivatalnokain előlegek által segíteni; de viszont a hivatalnok kötelessége, hogy szorult helyzetében főnökéhez : a városhoz forduljon és ne nyúljon önkényüleg a tiltott pénzhez. Ily utón egyrészről a törvényességnek és a dekórumnak tenne eleget, másrészről, miután a közgyűlés csak a hivatalnok fizetéséhez mért előleget engedélyezne: a lerovás lehetősége is megköny- nyebbittetnek részére; holott ez, a nagy előleg mellett, most érzékeny csapás a különben is szerény fizetésű hivatalnokra. Jelen esetben azonban sajnos mulasztást kell konstatálnunk a pénztár vizsgáló bizottság részéről is, miután e bizottságnak állott jogában és kötelességében a városi közpénztárt ellenőrizni, mit ha annak idején el nem mulasztott volna: úgy a tanácsnak nem lett volna alkalma mélyebben belemarkolni a kasszába. De most már mindez idejét múlta és jelen czikkünknek sem az a czélja hogy a városi tanácsnak a megérdemlett fegyelmi eljárást akasz- szuk a nyakába, de hasonló esetek ismétlődése esetében elvárjuk a képviselőtestülettől azt, hogy méltó felháborodásának nem egyszerű rosszalás alakjában fog kifejezést adni, hanem oly keserű labdacsokkal fog a tanácsnak szolgálni, melyek sokáig megmaradnak szája izében. Dixi et salvavi animam meam. Fejleszszük a háziipart. A jajongásnak nem akar vége szakadni! A panasz örökös, a siralom végtelen. Aki végig- tekint a hazai sajtón, az igazán elszorult kebellel olvassa a szomorúbbnál szomorúbb jelenségeket. S ami még inkább megdöbbent, az az, hogy ezek a jelenségek valóságon alapulnak. A rozsda, az üszög, a hernyó, drótféreg, filloxera, pusztítja azt amit a földből nyernénk, nyájunkat s jószágunkat ezernyi járvány, gyilkos legyek öldösik le. A változékony kiima minden csapása látogat meg bennünket, s ha ma ezer remények olajágával térünk nyugalomra, nem tudhatjuk, hogy nem szárad e mellettünk koldusbottá ez az olajág. Es mégis teszünk e csak valamit is magunkért, jövönkért? A gazda szomorú rezignáczióval nézi a saját pusztulását, várva mig valaki segit rajta. Mindezt nagyon természetesnek is találjuk, pedig ebben a legnagyobb tehetetlenség nyilatkozik, mert nincs aki a népet vezesse, felvilágositsa és helyes útra téritené. Mindez pedig a néptanítók dolga volna. Legelső tanügyi kapaczitásaink hányszor hangoztatták már, hogy a tanitóképezdék egyik legfontosabb tantárgya a háziipar legyen. Ha köznépünket és különösen a földmivelő osztályt tervszerűen tanítanák háziiparczikkek készítésére, igen jó kereset forrása lehetne sok családnak. Mennyi millió és millió vándorol ki a külföldre háziiparczikkekért ?! A..VACZ1 KÖZLÖNY TARCZljA. A párbaj, mint korunk társadalmi előítéleteinek leggonoszabb kinövése. Tekintsünk egy kissé úgy a távolabbi, mint a közelebbi múltra mindenütt kétségkívül azt látjuk, hogy a felviiágosodott (?) XIX. század megtartva a kitűzött „Haladás“ jelszót, rohamosan halad előre némi sötétséggel borítva a távolabbi múltat? Igen az kétségtelen, hogy haladunk, de hogy miben az már más kérdés. Haladunk a fizikai szükségletek ezer meg ezer módon való kipótlására szükséges tárgyak feltalálásában, új meg új - öldöklő szerek feltalálásában stb. stb. De van e haladásnak egy sajnosán tapasztalt árnyoldala, mely nem egyébb mint a társadalmi előítéletek egész halmaza, melyek a helyett, hogy szűnnének, rohamosan szaporodnak, s megmételyezve a magát „haladó“ kornak nevezni szerető XIX. század végső napjait, bennünket veszélylyel fenyegetnek. Alig volt idő, midőn a társadalmi kérdések sürgősebb megoldást igényeltek volna mint épen manapság, mert mit látunk (kérem) ha végig nézünk századunk társadalmi állapotán, vájjon nem azt-e, hogy az évtizedek előtt felvetett s az emberiség józan és legnagyobb része előtt hibás társadalmi kérdések még máig is megoldatlan feküsznek előttünk? S épen e megoldatlanság az oka azután azon bajoknak, melyek a társadalmi kérdések jogosultságát vitatok által tovább terjesztetve valódi mételyévé válnak a társadalomnak s veszélyeztetnek mindent, a mit a tapasztalás és tudomány, szorgalom és ész sok évi küzdelemmel, alkotott. hl társadalmi kérdések egyike a párbaj, mely társadalmunk majdnem minden rétegében meghonosodva bőven szedi áldozatait, a mely miután a téves Ítélet folytán a becsület próba kövének te- tekintik, kényszer helyzetbe hozza az egyédet, kinek választania kell a kortársak megvetése s a megtámadt becsület megmentésére szolgáló végső eszköz között. Valljuk be nyíltan Sedával a társadalmi bajok kiirtására törekvő nemes lelkű férfiúval, hogy: „A párbaj szokása a letűnt időknek nem tiszteletre méltó hagyománya, hanem szeny folt az, mely nem illik müveit korunk keretébe és előítélet, mely nemzedékünk önérzetével, emelkedettebb gondolkozásával össze nem egyeztethető.“ Valamint minden baj, úgy a társadalmi baj is csak huzamosabb idő alatt orvosolható, mert hiába igen bajos meggyőzni az embereket a kor téves ítéleteiről, ha már az egyszer mint mondani szokás természetévé válik az embernek. Épen ezért nem vonható meg a dicséret a hírlapirodalom egyes kitűnő harczosától akkor, midőn magasabb szempontok által vezéreltetve ellene szól a társadalmat veszélylyel fenyegető ez előítéleteknek, látva fajunk pusztulását. Az ilyenről dicsérettel kell megemlékeznünk okvetlenül, kiben viszhangra találtak dicső Széchényinknek ezen szavai: „még az apagyilkos halálát is sirathatjuk, mert oly kevesen vagyunk magyarok.“ A tágabb értelemben vett párbaj majdnem egykorú az emberiséggel, melyben mindig meg voít a személyes elégtétel megszerzésére ösztönző szenvedély. Azonban a régi és mostani, vagyis a modern értelemben vett párbaj között óriási a külömbség. Azon régi népeknél kiknél a párbajjal először találkozunk azt vesszük észre, hogy nem azért tették ki életüket a veszélynek, mint a XIX. század merész fenhéjázó gentlemannjei, hanem közös üdv vezette őket, melynek elérésére nem sajnálták vé- röket ontani. A személyes ^bántalmazások az ókorban szíthatták ugyan egyesek bosszúvágyát vagy gyűlöletét, de nem vonták maguk után az elégtétel szerzés azon nemét, mit korunkban becsületpárbajnak nevezünk. Bátran kimerjük mondani, hogy az ókor egyes műveltebb népei pl. az egyptomiak, arabok, perzsák a párbajt illetőleg sokkal helyesebb fogalommal birtak, mint manapság a társadalmi felszegségtől eltelt ifjúság, ők belátták az egyed létezésériek fontosságát s nem iparkodtak egymás ellen törni vér után sóvárgó gyilkos fegyverekkel, kiknél a párbaj ellenkezett az illemérzéssel és az erkölcsökkel. A jelenlegi párbaj az ókorban dívott ily nemű fegyveres mérkőzéssel összehasonlítva a barbár kor képét nyújtja élőnkbe, mert a germánoknál és galloknál szokásos párbajjal alapvonásaiban némi azonosságot mutat a jelenlegi párbaj, hol a kor hatalma képviseli a jogelvet, mely elnémítja a kímélet, elnézés követelményeit az u. a. fajhoz tartozó egyedek között is, a kiknél a párbaj lassankint mint& az igazságszolgáltatás egyik neme domborodik ki. A germánoknál már a legrégibb időben dívott a párbaj szokása, melynek különböző indokai voltak, u. m. „az erőszak és bátorságnak kifejtése, az egyéni személyes szabadságnak érvényesítése s igy a sajátságos értelemben vett becsület megvédése, a személyes súrlódások elintézése, a bosszú kielégítése; s magán elégtétel a jövendő események felderítése.“ Séda. Párbaj. Tehát önkénytelenül be kell látnunk a párbaj barbár eredetét s igen helyesen mondja Marczibányi György Párbaj és kiállás czimü munkájában : „hogy a párbaj vivő czélja, hogy az ellenfelét megbüntesse, ártalmatlanná tegye, s a szenvedett söreimért ily módon bosszút állva, a megsértett férfi becsületét helyreállítsa.“ S nem szégyenli-e a XIX. század, hogy a „Haladás“ zászlóját kitűzve; nem csak hogy nem halad a társadalmi téren némi tekintetben előre, hanem az egyes kortünetek által elvakitva, keblén melengeti a barbár kor egyik legjellemzőbb vonását a vad erőszak egy gyalázatos kinövését a párbajt, mely nem egyébb, mint finomabb külsejű életveszélylyel járó verekedés. De ha még csak ez volna! gyilkosság ez és pedig a legalábbvaló módon, midőn a gőgtől elborított s a bon-tonnak kedvezni látszó s a hírlapi közlésekben nevét látni vágyó uracs hideg vérrel kiszámítva — pedig még alig, hogy önállóan ké-
